Queensryche: Operation: Mindcrime (1988)

Bevallom őszintén, szinte egyik napról a másikra jutott eszembe, hogy ez a lemez idén ünnepli megjelenésének 30. évfordulóját, és noha nem én vagyok a zenekar legnagyobb rajongója, és ezért a legkompetensebb személy, hogy írjak róla, de nem mehetünk el mellette. Cikkem ezért valamilyen szinten rendhagyó lesz.

Éretlenek. 1980-ban készült, klasszikus francia filmvígjáték. Éretlenség. Valaminek, főként gyümölcsnek éretlen volta, állapota. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy amikor annak idején ez a lemez megjelent, még javában ismerkedtem a műfajjal, fogalmam sem volt a stílusbeli meghatározásokról, különbségekről, és ehhez a lemezhez, jobban mondva a megértéséhez, befogadásához agy, érettség kellett. Hozzáteszem, akkori beszerzéseim egyike volt az Operation: Mindcrime, azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből rákattantam, vagy rongyosra hallgattam volna. Maradjunk annyiban, hogy egy pár nóta megmaradt bennem, és amikor 30 évvel később újra végighallgattam az anyagot, azok ismerősként köszöntek vissza.

Queensryche EP, The Warning, Rage For Order, Operation: Mindcrime – ezen az útvonalon jutott el a zenekar a korong elkészítéséig. Tudvalevő, hogy ez az alkotás egy konceptalbum, amely az Amerikai Egyesült Államok társadalmi problémáival foglalkozik, és amely akkoriban ritkaságnak számított, lévén, hogy ezt megelőzően nagyjából csak a The Who Tommy-ja, a Pink Floyd The Wall-ja és King Diamond Abigail-je voltak konceptalbumoknak tekinthetők.

1987–1988 folyamán a Pennsylvania-i Gladwyne-ben (Kajem/Victory és Morin Heights stúdiók), valamint a kanadai Quebec-ben (Le stúdió) zajlottak a munkálatok Peter Collins zenei rendező és producer felügyelete mellett, aki korábban Rush- és Tygers Of Pan Tang-lemezeken is dolgozott, később pedig Alice Cooper és a Suicidal Tendencies mellett is feltűnt, míg az epikus nagyzenekari részeknél a neves amerikai zeneszerző, Michael Kamen segédkezett.

Az összefüggő történet főszereplője Nikki, egy útját vesztett fiatal, aki már kinőtt az utcakölyök-korszakból, de hogy mit kezdjen az életével, azt még nem tudja. Van ugyan némi művészi tehetsége, szeret rajzolgatni, de igazából nincs esélye a jobb életre, a kitörésre a Reagan-korszak végi Amerikában, ahol sok-sok ezren tengetik napjaikat ebben a viszonylag reménytelen állapotban. Az album a sztori végén kezdődik: Nikki egy állami kórház egyik ágyán ébred kómájából, erős őrizet mellett, és a tévét nézi, a műsorban pedig épp az általa elkövetett gyilkosságokról beszélnek. Belép Debbie nővér, aki úgy véli, a masszív kábítószeres páciensnek egy újabb injekcióra lenne szüksége, hogy aludni tudjon. „Szép álmokat, te fattyú!” – mondja, ahogy rácsukja Nikkire az ajtót, aki azonban a szer hatására emlékezni kezd arra (I Remember Now), hogy mi is történt vele.

Nikki

Az Anarchy X lázító témái egy néhány héttel azelőtti politikai gyűlést idéznek fel, ahol emberek százai hallgatták, amint egy bizonyos Dr. X előadta felforgató nézeteit. A Revolution Calling-ban megismerjük Nikkit, valamint lesújtó véleményét a politikusokról, a társadalomról. Minden és mindenki eladó – és ő maga is szinte bármire hajlandó lenne, hogy végre változzanak a dolgok, csak a ravaszt nem húzná meg… De találkozik a doktorral, akinek pont kapóra jön hősünk. Az Operation: Mindcrime-ban Dr. X nem csupán telebeszéli Nikki fejét, de – tekintve, hogy gyógyszerész és orvos – hipnotizálja őt, és a srác drogfüggősége is a segítségére van. Az eddig is rendszerellenes, ám ártalmatlan Nikki ezzel a filozófiával a fejében, ami célt ad addig értelmetlen életének, már igazi halálangyallá változik.

Dr. X a kábítószerekkel, a hipnózisban belé programozott kifejezéssel (“mindcrime”) irányítja őt, és veszi rá különféle politikai és vallási vezetők megölésére. A Speak című dalban Nikki már a doktor hatása alatt beszél arról a földalatti forradalomról, amelynek végső célja a Fehér Ház hatalmának lerombolása, a világ teljes átalakítása. A Spreading The Disease-ben ismerjük meg Mary nővért, aki mielőtt apácának állt, szado-mazo klubokban prostituáltként dolgozott. 17 éves, amikor maga mellé veszi William atya, merő jóságból, és hogy heti egyszer áldozzon vele az oltáron a saját szexuális étvágyának.

A pap mutatja be a lányt Dr. X-nek, aki felbérli őt, hogy enyhítse Nikki fájdalmait. A srác ugyanis a szobájában gyertyát gyújt minden egyes áldozatáért, és borzalmas rajzokat készít róluk a falakra (The Mission). Bűntudata van, amit, úgy érzi, egyedül Mary nővér enyhíthet. A Suite Sister Mary elején (Maryt Pamela Moore énekesnő személyesíti meg) egy éjsötét limuzin áll meg Nikki mellett az utcán, a sötétített üveg mögül Dr. X tűnik elő, aki felszólítja, hogy ölje meg Maryt és a papot, mert mindketten túl sokat tudnak. Nikki végez az atyával, ám Maryvel szerelmesek egymásba.

Dr. X

Ezután Nikki terve az alábbi: megölni Dr. X-et, és meglépni a rendőrök elől. Mary közben besokall attól, hogy mindenki csak kihasználta és hazudott neki, és Nikkinek sem tud hinni. Összevesznek, a srác elrohan, hogy végezzen a doktorral, az összetört Mary pedig ott marad egyedül, gyűlölve Nikkit, a férfiakat, az életet. A The Needle Lies lázas rohanásában Nikki kábszeres kiakadását és eszmélését látjuk, és azt, hogy képtelen végezni Dr. X-szel. Mire visszatér a templomba (Electric Requiem), Mary-t holtan találja, nyaka körül a rózsafüzére.

Fájdalmában Nikki őrülten rohan az éjszakai utcákon, üvöltésével megtörve a csendet (Breaking the Silence), – mindenütt Mary arcát látja. Ekkor a rendőrség letartóztatja, még csupán eszelős viselkedéséért, na meg a nála talált, engedély nélkül viselt fegyverért, amiről később kiderül, hogy megegyezik azzal, amelyikkel a gyilkosságokat elkövették. De azt is látják, hogy drogos, ami összefüggéstelen hadoválásából is kiderül, ahogy egyre hajtogatja: „Nem hiszek a szerelemben…” (I Don’t Believe in Love). A Waiting For 22 és a My Empty Room Nikki gyásza Maryért és saját magáért, egy cellában ücsörögve. Az Eyes of a Stranger, az album utolsó dala újra a kórházi szobában mutatja Nikkit, aki delíriumos állapotban emlékszik vissza a történtekre, belebámulva a tükörbe, ahonnan egy idegen arca néz vissza rá. A zene örvényében több fő téma is összemosódik, s végül egy vaskos hang harsogja: „Forradalom!”, majd újra kezdődik minden (I Remember Now).

Zeneileg a progresszív metal jelzővel illetik a művet, én azonban szimplán heavy metalnak mondom, amelyben például az Iron Maiden hatása maximálisan tetten érhető, már csak Geoff Tate énekes Bruce Dickinson-éra hasonlító hangjából kifolyólag is. Kőkemény, tiszta, pengeéles hangzásba ágyazott dalok sorjáznak a lemezen, nyoma sincs trükköknek, visszhangosított sound-nak; szépen, telten, arányosan szólalnak meg a hangszerek.

Itt jegyzem meg, hogy a szerzeményeket Tate-en kívül a Michael Wilton-Chris DeGarmo gitáros duó jegyezte, mindössze az Electric Requiem-ben van benne Scott Rockenfield dobos keze. Ha létezik a metal színtéren töltelékek, üresjáratok nélküli, azaz all killer–no filler lemez, akkor az mindenképpen az Operation: Mindcrime. A tételek közös nevezője, hogy mindegyikük azonnal ható, megjegyezhető dallamokkal, refrénekkel felvértezett szerzemény, magabiztos, fölényes hangszer-kezeléssel előadva. Jobbára a középtempós tartományban mozognak a dalok, azonban a Speak-ben, a Spreading the Disease-ben zakatolós témák is előfordulnak, megidézve a Defenders of the Faith-korszakos Judas Priest-et, sőt, a The Needle Lies-nak – a gyorsaságát tekintve – kifejezetten thrash-es élt adnak.

Szinte a hideg ráz ki Eddie Jackson basszusjátékától, különösen a címadó felvétel futamai okoznak heveny lúdbőrözést. A korong amolyan slágerparádéként is megállja a helyét, hiszen a Revolution Calling, a Speak, az I Don’t Believe in Love, vagy az Eyes of a Stranger óhatatlanul rögzülnek a hallgató fülében, a hatásuk alól egyszerűen nem tudja kivonni magát az ember. Ez az album hozta meg a Queensryche számára az áttörést is, miután az Egyesült Államokban aranylemez lett. A korongról kimásolt Eyes of a Stranger a 35., míg az I Don’t Believe in Love a 41. lett a mainstream rock-listán. Az album a Billboard-listán az 50. helyig jutott.

Elmondhatom, hogy három évtized elteltével fedeztem fel újra, és értettem meg a korongot. Az eltelt napokban, hetekben ritkán fordult elő, hogy ne hallgattam volna meg. Mestermű a javából: egyszeri, megismételhetetlen és utánozhatatlan.

A szerző: Dávid László506 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 hozzászólás

  1. Aktuális témájú lemez ! Sajnos! de ez jópár rock , heavy metal klasszikusról elmondható! Ez valahol szomorú!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*