Megaton Leviathan: Mage (2018)

„A flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, amelynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől örömmel töltődik fel, abban teljesen feloldódik, minden más eltörpül mellette, bármi áron folytatni törekszik” – imigyen szólott a Wikipédia. Idézve pedig azért lett, mert a Megaton Leviathan itt tárgyalt lemezének köze van a flow-élményhez.

„Megaton, Leviathan, we’re ready to hit the roof” – ez pedig idézet a Judas Priest Killing Machine lemezéről, a Delivering the Goods című számból, és ennek természetesen a zenekar nevéhez van köze.

A név és a korábbi kiadványaikon használt logó is egy fogvicsorgató black metal hordát sejtetnek, de aki ebből az irányból célozza meg a Megaton Leviathan-t, az akkor sem lőne nagyobbat mellé, ha háttal állna a céltáblának. Ez a zenekar ugyanis olyan célpont, amely soha nem ott van, ahol keressük. Pedig alapvetően egyszerű lenne behatárolni azt a tartományt, ahol megragadható lenne a tűnő árny. Rövidre zárva a kérdést, ezt a tartományt úgy hívják, hogy doom. Na, de…

Mint minden műfaj, mára a doom is ezerarcú lett. Az egykor stabilnak hitt definíciók szétzilálódtak, a folyamatos megújulási szándék kevert műfajú leágazásokban növesztette tovább magát, és terült szét azzá a terebélyes zenei világgá, amilyennek ma ismerjük. Az ilyen értelemben vett elaprózódási folyamat zenekarok százait vetette ki magából, és veti ki ma is. Új rekeszek telnek meg villámgyorsan beléjük való nevekkel, a szokatlanból megszokott lesz, és a rendszer addig osztódik tovább, míg minden alműfajnak már csak egyetlen képviselője marad, aki egyedisége sáncai mögül tartja a frontot abban a küzdelemben, amiben már kihívója sem akad. Ilyen egy szál vitéz a Megaton Leviathan is, amelynek legújabb albuma, a Mage megjelenése kapcsán illik egy pár szót szólni arról a különös zenéről, amit ezek mögött a sáncok mögött művel az Oregon államban működő zenekar.

A Mage első végighallgatásának benyomásai széttartóak. Igen is, meg nem is. Lázba is hoz, és össze is zavar. Tulajdonképpen, mi is volt ez? A zene meghatározásának nehézségei a hozzá való viszonyulást is bizonytalanná teszik. Értelmezhető a kísérletező kedv doom-ba fordulásaként is, de a doom-alapokból kinőtt progresszivitás interpretációjaként is. Számtalan egyéb viszonyulási pontot is találhatunk (pl. drone), de bármelyikből vezetjük is le az eredetét, amit végeredményként hallunk, az valójában flow-élményként működő, mágikus hangfolyam, rituálék beavatottjainak bevonulási zenéje.

Amit az Andrew James Costa Reuscher alapította/vezette/működtette zenekar tökélyre fejlesztett, az lényegében a doom-témák és a elektronikus eszközökből kicsikart hangulatok ambient logika mentén való egymásba fűzésének ravasz tudománya, a magával sodró áramlás fölötti uralom magabiztos gyakorlása. A hajlékony ívű dalszerkezetek a kimért tempójú doom zene boltíveiként tartják a Mage vaskos konstrukcióját, és emelik a fellegek fölé a súlyos szerzeményeket. Ezekben a magasságokban már könnyű lenne engedni a csábításnak, és végeláthatatlan zenei folyamokkal megtölteni a játékidőt, lopni az értékes helyet a jó ötletek elől.

Szerencsére a Megaton Leviathan ebben a tekintetben is figyelemre méltó önmérsékletet tanúsít: az alig több mint negyven perc játékidőbe öt tétel is belefért, öt külön kis világ. Folyósságuk ellenére is erős kézzel egyben tartott, saját karakterrel rendelkező számok követik egymást, és az albumot záró, és azt egyben meg is koronázó Within the Threshold negyedórásra hízott óriása kivételével a számok átlagos hossza sem lépi túl a befogadhatóság határait.

Ennek megfelelően egyszerűen is fogalmaznak. A néhány remekül eltalált téma vagy tempó ismételgetése és folyamatos tágulása olyan plusz energiát ad a számoknak, amivel könnyedén mozgat előre akár tizenöt perces terheket is. A gitárok mellett felértékelődött szerepet kapnak az elektronikus hangszerek. Eleinte még szégyenlősebben jelennek meg, de a lemez második felére már a zene megkerülhetetlen tényezőivé válnak, mégsem hígítják, hanem éppen hogy töményebbé teszik a már eleve is nagy fajsúlyú szerzeményeket.

A kísérletező kedv visszafogott radikalizmussal nyúl a megszokott sémákhoz, ott csíp le belőlük és ott ragaszt hozzájuk, ahol elsőre fel sem tűnik. Nem botladozik a szokásos számfelépítések idegesítő buktatói közt, inkább utat söpör magának, megy előre, amerre a zene koncepciója kényszeríti. Folyadékként áramlik, örvényeiben pedig ott kavarog minden, amit sodrása magával rántott. Sötét eleganciájú méltóság és büszke tartás sugárzik belőle, magabiztossága pedig könnyed mozdulattal emeli a zenét a pszichedelikus doom felhői fölé.

Az ilyen zenénél joggal elvárható zökkenőmentes siklás-élményt első hallgatáskor még több apró zavaró elem nehezíti. Az indulás pillanatában már kapjuk is az első elidegenítő tűszúrást. Minden bevezető nélkül a Wave című szám kellős közepébe csöppenünk, legalábbis az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy máris lemaradtunk valamiről, ami már ki tudja, mióta tart. Kizökkentség-érzetünket aztán pillanatok alatt elsöpri a hullám, aminek hirtelen a részei lettünk. Az áradás könnyedén mos utat magának a Take the Fire „slágergyanús” tételéhez, a visszahúzódó víz pedig felszínre hozza a címadó Mage női énekkel (elsőre) elidegenített, de egyébként gyönyörű ékkövét.

A The Belldog pedig számottevő gitár nélkül emeli tovább a színvonalat, ami a lemez végén ér zenitjére: nemcsak hosszúsága, de tekintélyt parancsolósága miatt is a lemez zárótétele, a Within the Threshold viszi a prímet. Első hosszú perceiben kizárólag elektronikus drone-elemek készítik elő a terepet egy váratlanul lezuhanó csúcs doom-riffnek, ami aztán úgy üt tarkón, hogy a földön koppan a fejünk. Beteges mantrázás hangjaira térünk magunkhoz, de mire kijózanodnánk, égbe szálló jelenések ragadnak magukkal, és röpítenek a példás eleganciával kivitelezett lemezbefejezés felé. Hosszú perceken át a műfaj legnagyobbjait megszégyenítő kifinomultsággal kanyarog a zene a csend felé, nagyvonalú és magabiztos gesztussal vesz tőlünk búcsút a Mage.

Ez a tizenöt perc a doom mesterműve! De mivel igazságos akarok lenni, azt kell mondanom: az egész lemez a doom mesterműve. Valami nehezen meghatározható varázslat lengi be, és von köré vibráló aurát, amiben békésen megfér minden, és még elsőre szokatlan elemei is helyükre kerülnek, ahogy jobban kiismerjük ezt az erősen szakrális felhangokkal terhelt, már-már okkult zenét.

A különleges zene különleges alkotót tételez fel. Leginkább Andrew James Costa Reuscher neve hozható összefüggésbe a Megaton Leviathan-nal, valamint Mort Subite-é, aki kitartó társként, két évvel az alapítás után, 2009-ben csatlakozott Costához. Ők ketten képezik a bázist, amelyhez 2016 óta hozzávehetjük még J. Reid (dobok) és Andrea Morgan (hegedű és ének) párosát, valamint Travis Hathaway-t, aki gitárokon működik közre, és Trejen-t, aki a basszusgitárt kezeli, kiadva így a Mage-albumot elkészítő Megaton Leviathan jelenlegi felállását.

Costa amolyan mindenesként uralja a produkciót (a hátsó borítón például így szerepel: Andrew James Costa Reuscher’s Megaton Leviathan presents Mage, ami lényegében azt jelenti: zenét ír, gitározik, basszusozik, énekel, kezeli a szintiket és mindenféle egyéb elektromos kütyüt), így nyilván az ő személye az, ami meghatározza magát a Megaton Leviathan-t. Costa, saját bevallása szerint templomként tekint a zenekarra, és lélekből lélekbe áradó jó dolgokat kíván vele közvetíteni (Delivering the Goods a Priest-től, emlékszünk?). Ez okból pedig megbabonáz, olyan mágiát küld ránk, amivel bevon saját köreibe, titkos rituáléiba, és amivel aztán sikeresen el is csábítja a lelkünket.

Három évvel a jó kritikai fogadtatásra talált Past 21 Beyond the Arctic Cell album után a multi-hangszeres Costa és a producerként is aktív Subite belevetették magukat az új lemez munkálataiba. Zenéjüket továbbra is a pszichedelikus-drone-doom vonalon kívánták továbbvinni, de az addig használt elemekből egy új, a határokat tovább feszegető, mámorítóbb keveréket próbáltak alkotni, meglehetős sikerrel.

Figyelmet igényel a Mage, törődést, az új dolgok iránti fogékonyságot, és eleinte némi toleranciát. Biztosan lesznek majd, akik e cikk elolvasása után belehallgatnak, és jó eséllyel nem fogják érteni lelkesedésem okát; úgy érzik majd, olyan tévútra csábítottam őket, amelynek csalódottan értek a végére. Ez ellen semmit nem tudok tenni. Én előadtam az érveimet.

A szerző: Bársony Péter25 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*