Holy Mother: Toxic Rain (1998)

Nemrégiben, amikor valaki szóba hozta az oldalon, eszembe jutott, hogy én ezt a lemezt annak idején ismertem, hallgattam, valahogy mégis kimaradt (kihullott?) a gyűjteményemből. Érthetetlen, hiszen újra elővéve, azt kell mondanom, hogy egy remek anyag.

Mivel a New York-i csapatnak csupán ezzel az egy lemezével találkoztam, nem tudom megmondani, pályájuk milyen ívet írt le az ezredforduló környékén. Ami biztosan elmondható róluk, hogy „rosszkor voltak rossz helyen”, hiszen 1994-ben alakultak, amikor a zenei klíma nem éppen a heavy/power csapatoknak kedvezett. Ezzel együtt sikerült egy olyan, akkoriban, úgy gondolom, modernnek számító hangzást, megszólalást kikeverniük boszorkánykonyhájukban, amelynek köszönhetően a számukra barátságtalan vizeken is egész messzire jutottak.

Hat nagylemezük jelent meg, az utolsó 2003-ban. Bár a mindentudó internetes lexikonok szerint nem oszlottak fel, jó ideje semmiféle aktivitást nem mutatnak: nem adtak ki újabb hanghordozót, nem koncerteznek. Emblematikus énekesük, Mike Tirelli 2001 óta a Messiah’s Kiss frontembere, úgyhogy valószínűleg már csak múlt időben beszélhetünk róluk. A Toxic Rain a harmadik anyaguk, és több internetes rangsor is ezt az albumukat értékeli a legtöbbre.

A 11 dalt tartalmazó, kis híján 41 perces alkotást a már említett vokalista mellett Rich Naso gitáros, a 2014-ben elhunyt bőgős, Randy Coven és Jim Harris dobos jegyzi.

Első lendületből három nagyon hasonló, sodró tempójú nótát kapunk a nyakunkba (Wars, Electric, Toxic Rain). A muzsikusok szinte csak lélegzetvételnyi szünetet hagynak közöttük, minta már ezekkel megadásra akarnák kényszeríteni a hallgatót. Ami szerintem tipikusan ’90-es évekbeli ebben a zenében, az a nyers, tömör, erőszakos gitárhangzás, a már-már gépiesen döngölő középtempók súlyossága, illetve Tirelli vokális teljesítménye, amely hallatán (amellett, hogy igen egyedi, erőteljes és meggyőző) időnként az Anthrax-es Joey Belladonna kitartott hangjai, hol pedig a Love/Hate-es Jizzy Pearl hajlításai ugrottak be.

A negyedik nóta (The Rats Keep Running) valamivel szellősebb, több hely jut benne például a basszusnak. Ezt követően érkezik az a dal-hármas, amely számomra a Holy Mother eszenciáját, és ennek az albumnak a csúcsát jelenti. A My Destination az előzőktől eltérő ritmikájú, ha nem lenne félreérthető, azt írnám, táncos tempójú szerzemény. A gitár szinte indusztriál jelleggel zakatol benne, a négyhúros hangszer minden eddiginél nagyobb szerepet kap, az énekdallam pedig kifejezetten alter-os, grunge-os, hasonlatként megint csak és egyértelműen a Love/Hate-et tudnám említeni.

Abszolút kedvencem a Live to Die című dal, ahol az énekben hol Ronnie James Dio, hol Ray Alder életműve köszön vissza, s amelyet egy bődületes refrén koronáz meg. A The River szélvész-tempója pedig már egyértelműen örömzene, mintha a zenészek egyre jobban belejönnének, mintha elkapná őket a hév, s a múzsa csókjától, Isten ujjának érintésétől válnának emberfelettivé. Döbbenetes 11-12 perce ez a három nóta az albumnak!

A lemez alternatív borítója

Amit viszont teljesen feleslegesnek érzek, az a Judas Priest szerintem méltatlanul túlértékelt You’ve Got Another Thing Comin’-jának átirata. Jól döngölnek, de e nélkül is bőven megáll az anyag a saját lábán. Amit az ezt követő tételek közül még kiemelnék, az a Melting Pot kezdése, alapdallama, amelyet mintha egy az egyben az első Iron Maiden-albumról emeltek volna át.

Egyes kiadásokon az alapprogram két bónusznótával egészül ki. Mindkettő feldolgozás: Ronnie James Dio Holy Diver-e szép tisztelgés (2000-ben helyet is kapott a Holy Dio tribute album két CD-s változatán), de ahogy a You’ve Got Another Thing Comin’, ez a nóta sem róluk szól. A The Zombies 1968-as slágere, a Time of the Season is jópofa, de nem kihagyhatatlan darab az ő előadásukban.

Ami még érdekesség a lemezzel kapcsolatban, hogy Németországban az eredetitől eltérő borítóval jelent meg (a szörnyes-lángoló hordós nekem jobban bejön).

Az anyag az utóbbi hetekben nagy kedvencemmé vált. Ha nem is a grunge-dzsal szembeni ellenállás jegyében, hanem néhány évvel később született, hűen idézi meg azt az évtizedet, amikor minden megtörténhetett, és meg is történt a heavy metal berkeiben és annak peremvidékén.

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*