Anthrax-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Ezzel a cikkel megpróbálom mindenkinél kihúzni a gyufát. 🙂 A végén kiderül, hogy miért. Többen is szerették volna rangsorolni az Anthrax albumait, örülök, hogy végül én írtam meg ezt a cikket. Érdekes az Anthrax-életmű: csak a baráti, haveri körben szétnézve is van, aki számára a Persistence of Time a csúcsalkotás, de van State of Euphoria-, Spreading the Disease-, We’ve Come for You All- és Among the Living-rajongó is.

A zenekar történetébe nem mennék bele, nagyjából mindenki ismeri, illetve könnyen utánanézhet. Nálam minden egy koncertkazettával kezdődött. A címére nem emlékszem, de azt tudom, hogy Oidivnikufesin címmel VHS-formátumban is kijött. Ez az első öt megvásárolt kazettám egyike volt, és annyira beszippantott, hogy az átkötő szövegeket is kívülről fújtam. Igazándiból az is megfogott, illetve szimpatikussá tette őket, hogy az Anthrax nem volt az a szegecses, klisés banda. Bermudanadrágok, vidám feliratú pólók, jókedv jellemezte őket.

Életművük (eddig) 11 stúdióalbum, számos kislemez, koncert- és válogatáslemezek sokasága. Ezeken összesen három énekes hallható, és ez a tény azért fontos, mert az Anthrax a Big Four egyetlen olyan csapata, amelyik több énekessel is próbálkozott. Az évek során a zenei élet hullámvasútján voltak fent, de khmm-khmm szopóágon is bőven. De lássuk az albumokat!

11. Volume 8: The Threat Is Real (1998)

A John Bush-éra harmadik albuma, és egyben a számomra leggyengébb alkotás, mindazok ellenére, hogy a Crush, a Catharsis, vagy az Inside Out remek dalok. 604 címmel kapunk egy kis S.O.D.-utánérzést is fél percben. A lemez második fele viszont „felejtős” kategória. A zenekar nem győzi hangsúlyozni, hogy kiadói bénázás miatt, illetve a nulla promóció miatt nem lett sikeres az album, de, őszintén szólva, a dalok zöme egyszerűen nem jó. Mindez ráadásul 63 percben. Milyen érdekes, még 10 év sem telt el a nagykiadós, tízmilliós szerződés után, itt álltak egy picsa független kiadónál, és mehettek újra pár száz fős klubokba. Ez lehetett a szopóág alja.

10. Fistful of Metal (1984)

A debütalbum. Rajta a ripacskodó Neil Turbin nehezen emészthető orgánumával. Aki a lemezen jó sok dalban kiereszti a hangját, de a legtöbb helyre ez nem is igazán illett. Lehet, hogy tévedek, de inkább egy Manowar-szerű zenekarban tudtam volna őt elképzelni. Sokaknak biztos jó kis klasszikus, riffelgetős, őskori speed/korai thrash-album, de számomra igazán csak a Metal Thrashing Mad emelkedik ki az anyagból. Mellette talán még a Deathrider/Anthrax-kettős. Turbin hangja miatt viszont egyszerűen nem esik jól hallgatnom. A kiadó egy Alice Cooper-feldolgozást, az I’m Eighteen-t is ráerőltetett az albumra.

9. For All Kings (2016)

Teljesen rendben van ez az újkori Belladonnás lemez. Erős az életmű, úgyhogy számomra csak eddig tudta felverekedni magát. Nincs rajta annyi erős dal, mint elődjén, a Worship Music-on. Ennek ellenére meg kell, hogy dicsérjem az Anthrax-et, hogy még manapság is csinálnak jó albumokat. A zenekar jó érzékkel ír dalokat Belladonna hangjára. Vannak thrash-es tekerések, mint a You Gotta Belive, de könnyedebb, már-már slágeres dalok is, mint a Breathing Lightning. A Monster at the End pedig a régi Anthrax-albumokat idézi, kiváló refrénnel.

8. State of Euphoria (1988)

Na, lehet, hogy eddig írtam ezt a cikket… 🙂 Ez a lemez ugyanis, ha jól tudom, Coly egyik kedvence, de ha megfeszítenek, sem tudnám feljebb helyezni. Az általános vélekedéssel, miszerint túl korán érkezett a zenekar klasszikus albuma, az Among the Living után, teljesen egyetértek. Sajnos eléggé alulmúlták az előző lemezt. Bár zenekar legyen a talpán, aki überelni tud egy olyan albumot! A dalcsokor legjobbja jellemző módon egy feldolgozás, a francia Trust Antisocial-je. Pedig azt is mondhatnám a lemezre, hogy jól indul, a Be All, End All nagybőgős bevezetőjével, aztán még a Make Me Laugh-ra tudok jó érzéssel gondolni. Ezeken a dalokon még melózni kellett volna…

7. Stomp 442 (1995)

Ismét egy John Bush-sal készült album, amit egyébként nagyon szeretek. Itt már csak egy gitárossal nyomultak, Dan Spitz ugyanis, aki a kezdetektől a zenekarban volt, ekkorra elvesztette a motivációját. Vendéggitárosok segítették a zenekart, két dalban például a Pantera azóta elhunyt legendája, Dimebag Darrell teker egy jót (King Size, Riding Shotgun). Nagyon lendületes, erős dalokkal nyit a lemez, valamint olyan slágeres témák is felbukkannak, mint például a Nothing. Remek hangzás, kiváló groove-ok, modern, jó dalok – ez jellemzi a Stomp 442-t. Sajnálom, hogy a közönség nem kapott rá jobban. Ha jól rémlik, a korabeli Metal Hammer hangpróbán együtt szerepelt, méghozzá kimagasló helyen az Alice In Chains harmadik albumával.

6. Persistence of Time (1990)

Emlékszem, mennyire vártam ezt a lemezt! A hazai Metal Hammerben szereplő hírek egyre pontosabb mivolta miatt ekkora már azért képben lehetett lenni a lemezek megjelenésének várható időpontjával. Sipynél meg is vettem a kazettát, majd otthon egy jókorát csalódtam. Sok-sok hallgatás kellett, hogy ne csak a negatívumokat halljam meg benne. Ez egy komor, rideg, sötét album, de a dalszövegek mondanivalója is mélyebb az eddig megszokottaknál. Nyoma sincs a bermudás bohóckodásnak, a gördeszkás életérzésnek. Hosszúak a dalok, kevés a dallam Belladonnától. Az első három szerzemény 21 percet tesz ki. Egy kicsit le is lehetett volna csípni belőlük. A lemez legjobbja ismét egy feldolgozás, Joe Jackson Got the Time-ja. A saját szerzemények közül a Belly of the Beast, vagy az In My World, no meg a Keep It in the Family emelkedik ki.

5. Worship Music (2011)

A legnagyobb énekes-kavarás evör. Ha lesz valaha metaltörténelem-oktatás, akkor mindenki attól fog óvakodni, hogy ki ne húzza az „Anthrax-énekesek 2005–2011” tételt! 🙂 Kezdődött John Bush szereplésével, majd ide is elért a retró hullám, újraegyesülő turné Belladonnával, aztán lemezfelvétel Dan Nelson-nal, akit több dalban társszerzőként is feltüntettek. Nelsont valami gyerekes okkal eltávolították, aztán – ahogy az Scott Ian életrajzi könyvéből is kiderül – Corey Taylor Slipknot-énekes is felénekelt több szerzeményt, de kiadói nyomásra mégsem vele készült el a lemez. Aztán Bush vissza, aki beijedt a hosszú turnézások lehetőségétől, és újra kiszállt. Ekkor jött vissza végleg (?) Joey Belladonna, és vele csinálták meg a lemezt.

Belladonna 1990 után énekelt újra Anthrax-lemezen. A dalok egy része nem rá lett írva, de egy nagyon korrekt kis anyagot tettek le az asztalra, Joey is beleadott mindent. Egy újkori Anthrax-album született, kimagasló dalokkal. Mondjuk, volt idejük pofozgatni őket… 🙂 Nem tagadom, Bush-rajongó vagyok, de elismerem ennek az albumnak a nagyságát. Ennek ellenére kíváncsi lennék a fiókok mélyén porosodó Taylor-, Bush- és Nelson-féle változatokra is… Az I’m Alive, az In the End és a The Devil You Know a kedvenceim az albumról.

4. We’ve Come for You All (2003)

Tessék ismerkedni ezzel a kiváló lemezzel! Előítéleteket félretenni, és hallgatni! A Bush-korszak utolsó sorlemeze. Öt évvel a Volume 8 után érkezett, a nem épp csúcson lévő zenekartól. Csatasorba állítottak egy új gitárost, Rob Caggiano-t is, aki a Volbeat-be való távozásáig, 2013-ig volt az Anthrax tagja. A csapat vele való bővülése ellenére, Dimebag ezen az albumon is szólózik két dalban.

A mélyről visszatérő zenekar erre a lemezre megrázta magát, és ezt a kritikusok is elismerik. Van itt egy slágernek is beillő dal, a Safe Home, kár, hogy nem futott nagyobbat. Kiemelném a Nobody Knows Anything-et, amelyben Charlie Benante lezavar egy kisebb dobszólót. Hatalmas! A Superhero vagy a Taking the Music Back is kedvencek, de ami mellett nem mehetek el szó nélkül, az a rendkívül feelinges, laza Cadillac Rock Box, benne Dimebag szólójával.

3. Spreading the Disease (1985)

Ez van, Sipy. 🙂 A zenekar második albuma, amelyre lecserélték Neil Turbin énekest és Dan Lilker basszusgitárost. Érkezett a thrash-vonulat legképzettebb énekese, Joey Belladonna, aki AOR-fanatikus, és elődjétől eltérően nem sikoltozta szét a dalokat. A bőgős poszt Frank Bello-é lett, aki Charlie Benante unokatestvére. Az új tagok olyan minőségi javulást hoztak, mintha Cristiano Ronaldo és Lionel Messi egyszerre igazolnának a Fradiba. Persze a második albumra a dalírás is csiszolódott, nem is keveset. Itt már sorjáznak a klasszikusok, és éppenséggel csupán egy hangyányival maradnak el a sokak által legjobbnak vélt Among the Living nótáitól. Nekem mindig az egysége tetszett ennek az anyagnak, számomra nincs a többitől fényévnyire kiemelkedő szerzemény. Zárójelben jegyzem meg, hogy 43 perces, ideális hosszal rendelkezik. Ennyi időre tud odafigyelni rendesen egy ember. Nem véletlenül ilyen hosszúak a tanórák is. De lehet, hogy csupán az én vesszőparipám a túl hosszú lemezek ártalmas mivolta?

2. Among the Living (1987)

A klasszikus. Sokak számára a legjobb thrash-albumok egyike. A lemezt a két zenekar közös turnéján elhunyt Metallica-basszusgitáros, Cliff Burton emlékének ajánlották. A felvételt megelőző hosszú turnék során összeért a társaság, és ezzel a lemezzel letették a klasszikus felállás legjobbját. Két dalban még mindig szerzőként jegyzik Dan Lilkert, akivel azért nem szakadt meg teljesen a kapcsolat: Benante és Scott Ian S.O.D.-projektjükben együtt szerepelnek volt bőgősükkel.

A már említett életrajzi könyvből kiderül, mekkora csatákat kellett vívni a zenekarnak a lemez producerével, a sztár-státuszú Eddie Kramerrel, hogy az anyag hangzása megfeleljen a zenekar elvárásainak. Dalok terén pedig jó egyensúlyt találtak abban, hogy a képzett, a színtéren kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkező Belladonna képességei érvényesüljenek, és a thrash-es dalok is működjenek. Az első négy nóta kapásból letaglóz, a koncertprogram részei mind a mai napig. Az Indians pedig a zenekar egyik legnagyobb slágere; a koncerteken Belladonna nem volt rest indián fejdíszt felvenni ennél a dalnál.

“I am the law!”

Nem mehetek el szó nélkül az I’m the Man című szerzemény mellett, ami ugyan nem az albumon szerepel, hanem az I Am the Law kislemezre vették fel, de mivel ebben a korszakban készült, ide sorolható. Ez a rap és a metal egyik legjobb vegyítése, egy bohóckodásnak induló, de nagy karriert befutó dal.

1. Sound of White Noise (1993)

Na, itt a meglepetés. Házhoz megyek a pofonért, engem szidjatok, mert ez csupán az én véleményem. A nemzetközi metal világ a ’90-es évek elején kisebb-nagyobb változásokon ment keresztül. A tradicionális bandák keresték a helyüket ezen a megváltozott színtérben. Előretört a grunge és az alternatív beütésű zenék. Több nagyágyú is énekest cserélt ebben az időszakban (Iron Maiden, Judas Priest, Mötley Crüe). Az Anthrax-nél a hivatalos indoklás szerint a többieknek elegük lett abból, hogy Belladonna csupán felénekelte a dalokat, a munka semmilyen más részében nem vett részt. Nem írt dalokat, sem szöveget. Megváltak hát tőle.

Nem emlékszem a korabeli pletykákra, hogy volt-e más jelölt, a lényeg, hogy a mikrofont az Armored Saint-énekes John Bush kapta meg. Vele nagyvadat lőtt a csapat, hiszen a képességeit mindenki elismerte a színtéren, ám sajnos egy kereskedelmileg reménytelenül sikertelen zenekarban énekelt. Tudvalevő, hogy ’84 táján a Metallica is udvarolt neki. Gondolom, Bush is adott magának egy esélyt, hogy végre anyagilag is megérje neki a zenélés. Az Anthrax oldaláról pedig nyilván lehetett egy olyan indok is, hogy Belladonnával nehezebb lett volna megfelelni az új trendek diktálta stílusváltásnak. Dan Spitz gitáros később, ahol lehetett, azt nyilatkozta, hogy ő nem értett egyet az énekes-cserével.

John Bush

A kazettát Miskolcon vettem meg, mivel akkor éppen ott tanultam, és hazafelé, a vonaton volt időm elmerülni a borítóban. Otthon pedig a zenében. A lemez producere Dave Jerden, aki többek között az Alice In Chains és a Red Hot Chili Peppers lemezeinél működött közre. „This is a journey, into sound” – így indul a lemez, majd az indusztriál-hatásokkal vastagon átszőtt Potters Field képében rögtön kapunk egy újkori Anthrax-dalt. Ebben még nem annyira jön ki az, hogy Bush hangja mennyire érzelem-gazdag, teljesen mást ad, mint elődje. Másodikként az Anthrax egyik legjobb dala, a nagyon fogós Only következik. James Hetfield egyszerűen csak tökéletes nótának nevezte.

A számokról tulajdonképpen simán felismerhető, hogy Anthrax-szerzemények, mégis érettebbek, érzelmesebbek, mint elődeik. Na, meg jócskán tartalmaznak indusztriál- és grunge-hatásokat. Kiemelném még a Room for One More-t, ami Scott Ian szerint az első kislemez-dal lett volna, megalapozva a lemez promócióját, de a kiadó a potenciális sláger Only-t erőltette. Érdekesség a Black Lodge is, amit a Twin Peaks című televíziós sorozat zeneszerzőjével, Angelo Badalamentivel közösen szereztek. A remegő gitárokra épített dal hangulata teljesen egyedi a maga nemében, nekem a hideg futkos a hátamon, ha hallom.

A Burst thrash-es, szinte punkos zúzású, lendületes szerzemény, a Packaged Rebellion pedig szintén kiemelkedő tétele az albumnak. Volt még egy lemezről lemaradt tétel, a Poison My Eyes is, ami a Last Action Hero című film albumán hallható, de simán elfért volna a lemezen is. A Sound of White Noise nálam minden kétséget kizáróan a legkerekebb, legjobb Anthrax-album. A bakelit-változat relatíve ritkaságnak számít, de, hál’ istennek, sikerült egy példányt beszereznem belőle.

Ez az én Anthrax-rangsorom. A zenekar szekere megy tovább, reméljük, még sok jó albumot készítenek, és nem kívánom, hogy énekest cseréljenek, de egy John Bush-os turnét egyszer még szívesen elcsípnék. Pláne, hogy koncerteken Belladonna miatt valószínűleg hanyagolják a négy Bush-sal készült album dalait. A felsorolt anyagok mellett szeretném még ajánlani a 2004-es The Greater of Two Evils válogatáslemezt, amelyen a Neil Turbin- és a Joey Belladonna-éra legjobb dalait hallhatjuk John Bush énekével. Érdekes, hogy az énekesek közötti különbség mennyit változtat egy-egy dalon.

A szerző: Szabó Viktor16 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*