Acamarachi: Our Last Blood Days (2018)

Milyen lehet az az „extrém power metal”? – húztam fel a szemöldököm, amikor megláttam a stílusmegjelölést az ausztrál csapat bemutatkozó albuma mellett. Persze ez csak az egyik definíció a zenéjükkel kapcsolatban, ők maguk úgy tartják, hogy dallamos death/power/speed metalt játszanak. Na, emellett nem mehettem el csak úgy, meghallgattam, és azt kell, mondjam, hogy tetszik.

Persze az Acamarachi muzsikája nem különösebben szélsőséges: alapvetően tényleg heavy/power szerzeményeket hallunk, amelyek talán egy kicsit tényleg töményebbek, mint amit a nagy elődöktől megszoktunk. Ugyanakkor maga az anyag nem nevezhető homogénnek, minimum két réteg simul egymásra, és bukkan elő hol az egyik, hol a másik.

Gyakran volt olyan érzésem, hogy valójában egy demót hallok, hogy egy műfaji tapogatózásnak vagyok fül- és szemtanúja. Mintha az együttesnek még nem sikerült volna egységes egésszé gyúrni inspirációs alapanyagait, illetve különböző zenei elképzeléseit. Minderre a lemez hangzása is ráerősít, amely egy kissé koszos, és – úgy sejtem, nem szándékosan – retró-ízű.

A csapat persze még nagyon friss, 2016-ban alakultak, ez az első életjel, amelyet magukról adnak. Az Acamarachi szellemi szülőatyja a gitáros Matt Graty, aki már évek óta dolgozott a dalokon, mire végre megtalálta azokat a társakat, akikkel feljátszhatta, illetve élőben is előadhatta ezeket. A zenekar énekese Chris Hodges, dobosa Zak St. John, gitárosa Paul Twiddy (korábban mindhárman a Zero Discipline nevű csapatban játszottak), míg a főnök, Matt gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken is játszik.

Az együttes, ha akarná, sem tagadhatná le főbb hatásait: a szólókból Yngwie J. Malmsteen munkássága köszön vissza, az olyan dalokban pedig, mint a Death Rides Black Wings, a Symphony X befolyása érhető tetten. Ez a neoklasszikus vonal az egyik réteg, amit említettem. A másik valami sokkal vadabb, nyersebb, aminek valóban a speed metal-hoz van több köze, s amelynek ízei a „titokzatos távoli földrész”, a kenguruk hazája egzotikumát kínálják.

Az ide sorolható nótákban (Horsemen of a New Dawn, Weeping, Brutality Leads the Faithful) Hodges hangja nyersebb, ugyanakkor egy női énekes is megjelenik mellette, akiről nem tudtam kideríteni, hogy kicsoda; az orgánuma azonban olyan karcosabb torkú vokalistákat idézi, mint például Doro, sőt, a hölgy időnként már-már hörög is. Nekem egyértelműen az Acamarachi-nak ez az arca tetszik jobban.

Az anyagot nyitó Evil refrénje maradt meg bennem elsőre, a gitárszóló pedig már itt sejtet valamit abból, ami később következik. A lemez csúcspontja ezen a téren a nyolc és fél perces instrumentális tétel, a The Immortal, ami Yngwie J. Malmsteen bármelyik albumán megállná a helyét.

A nyolcszámos lemeznek „nagy” lírai dala is van, a Time Won’t Heal, ami azonban – sajnos – nem nevezhető különösebben kiemelkedőnek. Hasonlóan érzelmes húrokat penget az albumot záró The Moonlight Shimmer című instrumentális szerzemény is, amelyben a gitár, a basszus és a billentyűs hangszer hármasa andalít.

A bő háromnegyed órás anyagot Graty-ék magánkiadásban, egyelőre kizárólag digitális formátumban jelentették meg ez év augusztusában. Szurkolok nekik, hogy az ígéretes kezdést – jobb hangzással – egy még ütősebb folytatás kövesse.

A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*