The Wildhearts: Earth vs The Wildhearts (1993)

A ’90-es évek elején, közepén a metal haláláról szóló cikkektől volt hangos a szaksajtó. Az addig uralkodó nagyok vagy feloszlottak vagy pályát módosítottak, a kiadók egyre-másra tolták a grunge bandákat. Ám csak most, nagyjából 25-27 év elteltével válunk okosabbá, hogy tulajdonképpen nagy gond nem is volt, csupán némi zenei átrendeződés ment végbe.

Csak címszavakban: grunge, pop/punk, nu/modern metal, tradicionális heavy metal visszatérése, retró thrash hullám feltörése. Elsősorban a Pantera térhódítását kell kiemelnünk: kétségtelen, hogy megreformálták a színteret, valamelyest megágyaztak a modern csapatoknak, ugyanakkor volt egy másik hullám, amely később, rövidebb-hosszabb (inkább rövidebb) időre vált népszerűvé. Ez pedig nem más volt, mint a glam/hair/sleaze vonal: The Hellacopters, Backyard Babies stb. Mindennek előfutára pedig egy brit csapat volt, a The Wildhearts.

A zenekar 1989 végén alakult Newcastle upon Tyne-ben, miután Ginger (polgári nevén: David Leslie Walls) kikerült a Quireboys-ból. Egy az idő tájt elterjedt sztori szerint Ginger azután határozta el magát a saját zenekar megalakítására, hogy legurult a lépcsőn egy üveg Jack Daniel’s-szel a kezében, és úgy állt talpra, hogy az üveg ép maradt. Ha széttörik, akkor a szilánkok elvágták volna a csuklóit, ám nem így történt, és összeállt a zenekar, amelyben Ginger nem csupán gitározott, mint az előző csapataiban, hanem a dalszerzői képességeit is kamatoztathatta; a banda pályája során szinte minden dalt ő maga írt.

Az eleinte Wild Hearts (így, külön írva) néven futó formációban előbb Snake (ex-Tobruk), majd Dunken F. Mullet (ex-Mournblade) énekelt, ám mindketten csak rövid időt töltöttek itt. 1989 és 1990 folyamán a csapat kilenc demót rögzített, amelyek közül Snake négy, Dunken pedig öt felvételen szerepelt. Ezek a demók nem kerültek kiadásra, a hangzásuk pedig a Guns N’ Roses megszólalására emlékeztetett, a Wildhearts-sound ezeken még nem fejlődött ki. Néhányat ezek közül Ric Browde producelt, és az eredeti tervek szerint egy EP állt volna össze belőlük, de ez végül nem valósult meg, jóllehet időnként kalózkiadványokon lehet találkozni ezekkel a demókkal.

1991 márciusában Ginger, ha vonakodva is, de átvette az énekesi szerepkört, bár fenntartásai voltak ezzel kapcsolatban, mert sosem tartotta magát jó vokalistának. A kezdeti idők számos tagcseréje után az immár gitáros-énekes körül végül megszilárdult a felállás: jött CJ (Christopher Jagdhar) gitáros-énekes, Danny McCormack bőgős-énekes és a Dogs D’Amour-ból ismert Bam dobos. Ez a formáció 1992 folyamán két anyagot hozott ki, a Mondo Akimbo a-Go-Go és a Don’t Be Happy…Just Worry EP-ket. (A kezdet kezdetén Andrew „Stidi” Stidolph és Pat Walters dobosok, valamint Jools Dean basszusgitáros is megfordultak a bandában, a fentebb említett fluktuáció rájuk is vonatkozik.)

1992-ben Bam visszatért a Dogs D’Amour-ba, így a dobfelszerelés mögötti pozíciót újra Stidi foglalta el, vele pedig a banda további demókat rögzített első albumához; ezek dalai – újrafelvétel nélkül – az Earth vs The Wildhearts című bemutatkozó nagylemezen kerültek forgalomba,. (A csapaton kívül Mark Dodson, Spike Drake és Simon Efemey voltak a producerek).

Ha jól belegondolunk, légüres térbe érkezett a korong, ugyanis ’93-ban nem létezett ehhez fogható kiadvány. A Pantera új irányt szabott a súlyos zenéknek, a grunge leáldozóban volt, a death metal még tartotta magát, a Rage Against The Machine utat nyitott a rap/hip-hop/hc bandáknak, a black metal mozgalom is hallatott magáról, míg a The Wildhearts amolyan magányos farkasként bukkant fel a színtéren. (A cím amúgy B-kategóriás filmek címére – Earth vs the Flying Saucers és Earth vs the Spider – rímelve született.)

Noha az album nem forgatta ki a világot a négy sarkából, azért rengetegen felkapták rá a fejüket, ezt mi sem igazolja jobban, mint hogy a Kerrang! magazin év végi szavazásán az első helyet zsebelte be. 49 és fél percben elővezetett, erőtől, energiától (és némi adrenalintól) duzzadó slágergyűjtemény lett a végeredmény, amelyet sem maga a csapat, sem más nem tudott felülmúlni. Annyit tennék hozzá, hogy majdnem slágerparádé, mert az anyag utolsó harmada – News of the World, Drinking About Life, Love U Til I Don’t (durván 13 percről van szó) – egy kicsit megfárad, leül a lendület, de ami előtte elhangzik, az bizony egy az egyben klasszikus.

A ’70-es évek glam hatásait (pl. The New York Dolls) ötvözték a punk egyszerűségével, intenzitásával, valamint az akkori idők súlyos hangzásával, és ebből egy életveszélyes elegy született. (Megjegyzem, a csapat megszólalása a hard rock és a melodikus popzene keveréke, a sajtó gyakran jellemezte őket úgy, hogy olyan változatosan kombinálják hatásaikat, mint a The Beatles és a ’80-as évekbeli Metallica. A kategorizálást a zenekar elutasította, a hatásait ugyanis ennél szélesebb körben látta – ahogy az a 29 X The Pain-ben is hallható, amelyben a zenekarvezető Ginger inspirációi köszönnek vissza. Úgy gondolom, hogy a Hanoi Rocks és a The Ramones sem volt számukra ismeretlen.)

A nyitó Greetings from Shitsville – a közepén azzal az óriási váltással – adja meg az alaphangot, amely után már nincs menekvés, a hallgatót elragadja a hév, a fülbe azonnal beletapadó dallamoktól pedig képtelenség szabadulni. (Megjegyzem, írásom a ’94-es újrakiadásról szól, mivel az eredetin nem szerepelt a Caffeine Bomb; ez a dal erre a változatra került fel, és Ritch Battersby dobjátéka hallható rajta, mivel Stidi ekkorra már nem volt a zenekar tagja.)

A folytatásban egymás után jönnek a fogós dallamokkal, refrénekkel felruházott, ugyanakkor nyersen, agresszíven elővezetett tételek, mint a TV Tan, a remek váltásokkal tűzdelt Everlone és a Shame On Me. A lemez legvadabb, leggyorsabb szerzeményei a Caffeine Bomb és a Suckerpunch; ez utóbbi nemcsak a lemez és a zenekar, hanem a glam/sleaze/punk’n’roll vonal legjobb felvétele, őrületes tempóban tolmácsolva. Az anyag csúcsa a középrész, három elementáris nótával (kvázi slágerrel): a zongorát (Willie Dowling) is tartalmazó Loveshit-tel (a háttérvokált Stevie Vann/Stevie Lange, alias Stevie van Kerken/Stevie Vann Lange szolgáltatja), a The Miles Away Girl-lel és a laza, könnyed kezdéssel nyitó, majd boogie/roll-ba torkolló, szaxofonnal (Sarah Smith) és újra zongorával megtűzdelt My Baby Is a Headfuck-kal (benne Mick Ronson szólójával).

Erre mondják, hogy hattrick, azaz mesterhármas. Sajnos a My Baby Is a Headfuck-nak szomorú háttere van. Ginger: „Azt hiszem, ez Ronson utolsó felvétele, 1993. április 29-én bekövetkezett halála előtt (májrákban hunyt el, egykoron többek között David Bowie-val, a Mott The Hoople-lal, John Mellencamp-pel, illetve Bob Dylan-nel is játszott). Megvolt a nóta, de nem sikerült annyira jól, viszont úgy gondoltuk, ha egy szóló erejéig meg tudjuk hozzá nyerni Ronson-t, akkor működni fog. Mick nem töltött sok időt a stúdióban, de az vigasztal, hogy ez volt az utolsó felvételeinek egyike. Rávettük, hogy a dalnak még egy részletét csinálja meg, mert nem akartuk, hogy abbahagyja a játékot. Erre elsőre felgitározta.”

Hiába született egy zseniális, szinte hibátlan produkció, az állandó tagcserék és a kiadóval ápolt rossz viszony miatt a The Wildhearts nem tudott kiteljesedni. A kereskedelmi siker, az áttörés nem jött össze nekik, sőt, ezt a színvonalat később már nem tudták sem tartani, sem megismételni. Mindettől függetlenül az Earth vs The Wildhearts egy óriási album, amely nélkül a ’90-es évek közepe táján startolt glam/sleaze irányzat nem szökkent volna szárba.

A szerző: Dávid László506 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*