The Skull: The Endless Road Turns Dark (2018)

Annak idején a Trouble-t saját magam fedeztem fel magamnak. Történt, hogy 1992 őszén, az MTV Headbangers Ball című műsorában a Memory’s Garden videoklipjét sugározták az akkoriban frissen megjelent Manic Frustration albumról. Első hallásra/látásra beleszerettem a zenekarba, és avattam új kedvencet személyükben. Az már részletkérdés, hogy a konkrét művet csak egy évvel később sikerült beszereznem, majd hatására viharos sebességgel tettem magamévá a komplett diszkográfiát, mi több, a muzsikusok is a legnagyobb favoritjaimmá léptek elő. A Bruce Franklin/Rick Wartell gitáros párost konkrétan minden idők öt legkiválóbb húrnyüvő duója közé sorolom.

Sajnos a sors úgy hozta, hogy a parádés lemezek ellenére a csapatnak nem sok babér termett a metal színtéren, csupán a kultikus kedvencek szintjéig jutottak, pedig a ’90-es évek elején egy kifejezetten tőkeerős cégnél, a Def Jam-nél dolgoztak, sőt, a kiadó főnöke, Rick Rubin a pénzt sem sajnálta rájuk, pontosabban a promócióra és a turnékra. Példának okáért felléptek a ’90-es és ’93-as Dynamo fesztiválon, részt vettek a második Rock Hard X-Mas fesztiválon, mindemellett odahaza és Európában is aktívan koncerteztek.

Minden bizonnyal Eric Wagnert akasztotta ki a legjobban a Trouble körül kialakult helyzet, az, hogy nem jutottak egyről a kettőre, hogy a Def Jam végül 1993-ban ejtette őket, mivel az énekes 1997-ben kilépett a bandából. (Ekkor hozta össze a Lid projektet az Anathema-s Danny Cavanagh-gel, Timothy Reeves basszusgitárossal és a testvérével, Tommy Reeves dobossal; lemezük az In the Mushroom volt.) A frontember 2000-2008 között újra csatlakozott egykori társaihoz, azonban 2008-as távozása már egy végleges döntés eredménye volt.

Wagner mintegy hat év „lazítást” követően, 2014-ben tért vissza a porondra, mégpedig egyenesen két csapat, a 2012-ben alapított The Skull, illetve a 2014 óta aktív Blackfinger élén. Amíg a Trouble a 2013-as The Distortion Field óta sajnos semmit nem csinált, addig Eric aktuális formációival négy lemezt, egy EP-t és egy single-t jelentetett meg. (Highdeas Vol. 1 címmel 2015-ben egy akusztikus szólóalbumot adott ki, rajta olyan dalok korai vázlataival, amelyeket végül a The Skull-lal és a Blackfinger-rel vett fel újra.) A két zenekart párhuzamosan futtatja, átfedés azonban sem a muzsikában, sem a legénységben nincs.

Ahogy a Blackfinger tavaly, a The Skull idén dobta piacra második anyagát. Én nem tudom, hogy Eric Wagner hogyan csinálja, de akármihez nyúl, az gyakorlatilag arannyá változik; a faszi egyszerűen képtelen hibázni, vagy szart, értékelhetetlent kiadni a kezei közül, ahogy azt eddigi pályafutása is tökéletesen igazolja. Csak a rend kedvéért: a The Skull-ban a 2012-es megalakulás óta Ron Holzner basszusgitáros és Lothar Keller gitáros van jelen, míg Rob Wrong gitáros 2015-ben, Brian Dixon dobos pedig 2016-ban csatlakozott.

Az együttes zenei irányvonalát, stílusát nem nehéz kitalálni, ugyanis „a név kötelez” alapon a korai Trouble borult, súlyos doom-ját vették alapul, és öntötték kolosszális szerzemények formájába, ennek eredményeként pedig egy hibátlan alkotás született. Elődjéhez hasonlóan az új korong is nyolc dalt tartalmaz, a játékidő ezúttal négy perccel lett hosszabb (43:57), mint az „első körben”, a minőség azonban ugyanaz.

Ahogy a kellemesen masszírozó, mázsás riffekkel, vastag, búgó basszusfutamokkal felvértezett címadó tétel elindul, az önmagáért beszél, egyben a Trouble (és tradicionális doom) rajongókat dekára megveszi. Wagner dallamai, refrénjei szinte az első hallgatás után befészkelik magukat az ember fülébe – a téma gyakorlatilag két hete rendre visszatér a hallójárataimba, és azt dúdolgatom. Ehhez hasonló felépítésű nóta a The Longing is, amelyet a tavalyelőtti EP-ről emeltek át ide. Tovább erősítve a konkrét és egyértelmű párhuzamokat, az As the Sun Draws Near-ben megkérdőjelezhetetlenül a klasszikus, zseniális At the End of My Daze motívumai köszönnek vissza.

Ahogy fentebb említettem, borult hangulatnak, témáknak sincs híján az anyag, erre a kitűnő, akusztikus részeket is tartalmazó Breathing Underwater, illetve a hegedűvel kombinált All That Remains (Is True) a legjobb példa, a From Myself Depart-ban a védjegyszerű Trouble-zakatolások tűnnek fel, míg a Ravenswood, illetve a záró Thy Will Be Done szimplán óriási, hagyományos doom szerzemény. Értelemszerűen a hangzás telt, arányos, vastag, mintegy feltéve a koronát a végeredményre.

Coly-val azt beszéltük a minap, hogy a The Skull Trouble-abb a Trouble-nál. Abszolút helyénvaló kijelentés, hiszen a The Endless Road… simán odailleszthető a IV, a Manic Frustration, de akár a Plastic Green Head mellé is, egy centivel sem tér el tőlük, vagy marad el mögöttük a minőséget, a nívót illetően, az első két Trouble-albumról már nem is beszélve. Nem kérdés, nálam év végi Top 10-es alkotás.

A szerző: Dávid László506 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*