The Skull, Magma Rise – Dürer Kert, 2018. október 8.

Rob Wrong, Ron Holzner és Lothar Keller

Hát, utólag azt mondom, ezt az estét kár lett volna kihagyni! Előzetesen hezitáltam, hogy menjek-e, ám végül az új The Skull-album, a The Endless Road Turns Dark meggyőzött arról, hogy ott a helyem, pláne, hogy egy kisebb-nagyobb Trouble-szettre is volt kilátás, plusz a mesterrel, Eric Wagner-rel is készíthettem interjút, így aztán minden téren elköteleződtem a program mellett.

Tudom, hülye dolog, de kellemetlenül szoktam érezni magam, amikor egy koncert kezdetén alig néhányan lézengünk a nézőtéren. Én, aki ott vagyok, szégyellem magam azok helyett, akik távol maradtak. Hogy akár csak egy Magma Rise-bulira sem jön össze a hazai, több tízezres metal kolóniából 100-150 ember. Nem beszélve egy olyan névről, mint Eric Wagner, aki ugyan legutóbb két évvel ezelőtt tette tiszteletét nálunk, de hozzám hasonlóan nyilván voltak még olyanok, akik azt a bulit kihagyták, másodszor viszont nem szerették volna elkövetni ezt a hibát.

Mert hát ez volt a helyzet: Hegyi Kolosék fellépésének kezdete előtt néhány perccel tizenketten voltunk a teremben, amiből aztán szerencsére lett vagy 50 fő, akik eleinte „kissé szégyenlősen” elég nagy távolságot tartottak a színpad szélétől. Aztán szép fokozatosan felengedett, sőt felizzott a hangulat, már amennyire ez egy doom buli esetén lehetséges: előbb a fejek mozdultak be, aztán a lábak és a felsőtestek is, a közönség pedig egyre inkább a terem első felébe tömörült.

Magma Rise

Azt hiszem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy a Magma Rise nemzetközi szintű produkcióval kényezteti hallgatóságát. Ez ezen az estén sem volt másképp. Komoran-súlyosan zúdultak ránk a riffek a színpadról, hangzás tekintetében talán csak a szólók kapcsán volt némi hiányérzetem; a második sorban állva nem igazán hallottam tisztán, elkülönülten a melódiákat, ami nyilván nem a zenészek, sokkal inkább a terem adottságai, esetleg a hangosítás számlájára írható.

A „nagy öregek” – Gábor és Kolos – kvalitásait külön nem dicsérném, tudjuk, mire képesek, mit tettek le eddig az asztalra. Annál inkább fényezném a másik két muzsikust. Bánfalvi Sándor dobjátékáról látványilag Bill Ward, dinamika tekintetében John Bonham jutott eszembe; látványosan, teljes felsőtestével uralta hangszerét, bazaltszilárdságú alapot biztosítva ezzel társainak. Herczeg László gitáros pedig az az ember volt, aki a leglátványosabban adta át magát a csapat által játszott muzsikának és a pillanatnak; látszólag önkívületben, széles terpeszben szörfölt a súlyosan hömpölygő muzsika hullámain.

Nem vagyok bennfentes a Magma Rise zenei világában, de produkciójuk így is megmozdított és meggyőzött. Műsoruk csúcspontja ezzel együtt számomra az egyik saját nótából elővezetett Black Sabbath-szerzemény, az A National Acrobat (második fele) volt.

Wrong és Keller

Van annak valami „bája”, hogy miután a színpadnak nincs hátsó kijárata, az est főszereplői elölről, a közönség soraiból közelítik meg az emelvényt. Ez történt a Dürer kistermében is: miután a hangszeresek sorban egymás után felléptek a deszkákra, és már-már belekezdtek valamiféle intróba, egyszer csak a jól ismert lobonc is feltűnt, gyakorlatilag mindenkitől egy karnyújtásnyira, majd miután elfoglalta helyét a mikrofon mögött, kezdődhetett is a szeánsz.

Eric Wagner, ha mással nem is, sokakat meglephetett azzal, hogy szakállt növesztett. A hangja persze a régi, még ha az elején nem is szólt olyan minőségben, olyan tisztán, mint ahogy az egy ilyen orgánum esetén illendő lenne. Akár névről, akár személyesen, csapatát is jól ismerjük: a basszusgitáros Ron Holzner régi harcostársa, Lothar Keller gitáros a The Skull megalakulása óta van velük, és a másik bárdista, Rob Wrong sem új fiú már. Aki viszont meglepetés-arc volt, az a dobos, Chad Walls: ő leginkább session/koncertmuzsikusként szerzett magának nevet (Exciter, Paul Di’Anno Band stb.), és ezen a turnén helyettesíti a zenekar legfrissebb tagját, az ex-Cathedral ütős Brian Dixon-t.

Eric Wagner

A főműsor programját – minő meglepetés! – a The Skull két nagylemezének emlékezetes darabjaiból állították össze. És igen, azt gondolom (ezt majd Dávid Laci is szóba hozza a lemezismertetőjében), hogy – bár az együttes muzsikájának nem része a Bruce Franklin-Rick Wartell gitárduó egyik védjegyének számító zakatolás, és gyorsabb témák is csak elvétve akadnak, – a Trouble ott van, ahol Eric Wagner, azaz a The Skull számomra sokkal inkább Trouble, mint a jelenleg Kyle Thomas-szal felálló anyazenekar.A frontember már csak alkatából, habitusából és életkorából adódóan sem egy ugrándozós típus, maximum egy-egy diszkrétebb léggitározásra, hajrázásra ragadtatta magát. Ugyanakkor érdekes kontrasztot képezett a számok alatt tapasztalható elrévedése, befelé figyelése azzal a közvetlenséggel, kedvességgel, ahogy a rajongókhoz viszonyult (lásd a koncertről tegnap közzétett képriportunkat). Az első alkalommal még meghökkentett, amikor egy szám közepén lesétált a színpadról, és a közönségben elvegyülve elhagyta a termet. Az idő alatt társai igyekeztek fenntartani az érdeklődésünket, szerencsére Eric visszatért, sörrel a kezében, és folytatódott a műsor. Később ezt még egyszer (vagy kétszer?) megismételte.

Chad Walls

A csapat buliján, mondhatni, laza telt ház volt a teremben, és bizonyára szép számmal akadtak, akik a ráadásblokkra jöttek igazán izgalomba, ugyanis akkor kerültek elő a két legendás Trouble-album, a Psalm 69 és a Trouble dalai. Na, ezek aztán felrázták az addig jórészt „bólogató” nézőket, ahogy azt is érdekes volt hallani, hogy ezeket a számokat Wagner egy hangfekvéssel magasabban adja elő.

Nem tudom, hogyan tervezték, de előzetesen azt gondoltam, lenyomnak két ilyen bónusznótát és vége. De nem: jött még egy, aztán egy újabb, és úgy tűnt, mintha ők nem bírnák abbahagyni. Akkor úgy éreztem, mintha legalább egy lemeznyi Trouble-szerzemény hangzott volna el, de a setlist tanúsága szerint hatnál megálltak.

Wrong és Holzner

Igazi, bensőséges hangulatú klubbuli volt, amelyet követően mindenkinek lehetősége volt közös fényképet készíteni, dedikáltatni kedvenceivel. Eric Wagner mind a két arcát – a régit és az újat is – megmutatta, így akik jegyet váltottak erre a programra, szerintem valamennyien elégedetten térhettek haza.

(Az énekessel készített interjúmat holnap délután olvashatjátok az oldalon.)

Az elhangzott dalok:

Magma Rise

Shroud of Hologram
Five
40 Million Years Rain
At the Edge of the Days
The Man in the Maze
Tombstone Eyes/A National Acrobat

Trouble

Trapped Inside My Mind
Til the Sun Turns Black
Ravenswood
Breathing Underwater
As the Sun Draws Near
A New Generation
The Longing
The Endless Road Turns Dark
Send Judas Down
For Those Which Are Asleep

Ráadás:

R.I.P.
At the End of My Daze
All Is Forgiven
The Tempter
Assassin
Bastards Will Pay

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*