The Nymphs: The Nymphs (1991)

Számos olyan együttes kezdte pályáját a ’80-as évek második felében, amelyik aztán a következő évtized elejére ért be, és jött elő legjobb albumaival. Ezek a csapatok különleges, egyedi zenei világgal bírtak; egyik csoportjuk alkotta a klasszikus heavy metalt egy időre félretoló grunge hullámot, a többiek viszont sem ide, sem máshová nem voltak besorolhatók. Szimplán rock vagy metal, esetleg alternatív rock zenekarnak titulálták őket. Ilyen banda volt többek között a King’s X, a Jane’s Addiction, a Love/Hate és a Circus Of Power is.

1991 nemcsak a grunge-nak volt meghatározó éve (gondoljunk bele, az irányzat ebben az esztendőben olyan klasszikusokat adott a világnak, mint a Nevermind, a Ten és a Badmotorfinger), hanem a „besorolhatatlanoknak” is. A Warrior Soul ekkor rukkolt elő a Drugs, God and the New Republic-kal, a Live a Mental Jewelry-vel; a Saigon Kick, a Tribe After Tribe, a Galactic Cowboys és a The Nymphs pedig ekkor hozta ki a zenekar nevével azonos címet viselő albumát.

Ahogy az már a fenti címből is kiderült, most utóbbi zenekarról fogok írni, amelynek gyakorlatilag a bemutatkozó lemeze az egyetlen értékelhető alkotása, lévén, hogy az egy évvel későbbi A Practical Guide to Astral Projection EP-n mindössze egyetlen új felvétel hallható, az is feldolgozás (A Come and Get It-ről van szó, amelyet nem kisebb név, mint Paul McCartney írt még 1969-ben, egy film betétdalának). A nagylemez viszont az egyik kedvenc albumom, aminek nyilván történelmi-érzelmi okai vannak. Olyan életkoromban és egy olyan élethelyzetben találtunk egymásra, amikor nagyon fogékony voltam az effajta muzsikákra.

Inger Lorre

Az emócióval átitatott részletekről később, most inkább onnan kezdem, hogy már a zenekar nevével és az album címével is bajban vagyok/vagyunk, ezeket ugyanis hol The Nymphs-ként, hol névelő nélkül említik. A lemezborítón és így pl. az Amazon.com kínálatában is szimplán Nymphs-ként szerepelnek, a csapat jogait birtokló énekesnő, Inger Lorre Facebook-oldalán viszont ismét előkerül az a fránya „The”. Úgyhogy – albumborító ide vagy oda – én is ez utóbbit tekintem mérvadónak.

Az együttest 1985-ben, New Yersey-ben alapította Inger Lorre (eredeti neve Lori Ann Wening) és Bobby Belltower gitáros (ex-Falling James, ex-Leaving Trains, nem mellesleg Courtney Love ex-férje). A csapat hamarosan Los Angeles-be költözött szerencsét próbálni, onnan azonban Lorre már egy másik gitárossal, Geoff Siegel-lel tért vissza a keleti partra, hogy új muzsikusokat keressenek a megüresedett zenekari posztokra. Ekkor jött létre a The Nymphs ma is ismert klasszikus felállása, a gitáros Sam Merrick-kel, a bőgős Cliff D.-vel (alias Cliff Jones) és a dobos Alex Kirst-tel.

A banda kezdetben nem célzott túl magasra, hiszen egy olyan, kisebb kiadóval remélt szerződést kötni, mint az Alternative Tentacles. Hírnevük azonban megelőzte őket, és végül a – már egy évtizede működő, ám éppen akkoriban az MCA (a későbbi Universal Music) tulajdonába kerülő, és ezáltal hirtelen nagy hallá váló – Geffen Records csapott le rájuk.

A 12 dalt tartalmazó, csaknem háromnegyed órás bemutatkozó anyagban aztán sem a kiadónak, sem az erre a muzsikára fogékony közönségnek nem kellett csalódnia. De milyen zenét is hallunk a lemezen? Grunge-nak nem nevezném, aztán persze lehet, hogy ehhez az irányzathoz van a legtöbb köze. Világfájdalommal átitatott, dallamközpontú szerzemények követik egymást, amelyekben hol egy kis alternatív ízt, hol darkos hangulatot érzek.

Ahogy a svéd Drain STH az évtized második felében egy az egyben az Alice In Chains zenei világát reprodukálta, úgy a The Nymphs-nél egy pillanatra sem jut eszembe olyan együttes, amelyik esetleg őket inspirálta volna. Van egy nagyon jól eltalált, zsizsegő alap-gitárhangzás, egyébként egy kicsit csörömpöl a csapat. És a zene káoszának tengerén (akárcsak a lemezborítón a csapat némileg elnagyolt szörnyfigurája) ott szörföl Inger kissé karcos, időnként szirénaként hasító hangja.

Az alapvetően magas színvonalú anyag legkiemelkedőbb pillanatai az Imitating Angels, a Supersonic és a The River című dalok. De ugyanígy dicsérhetném a 2 Cats című nótát, amely mintha az előtte hallható Cold refrénjeként funkcionálna, vagy az ugyancsak emlékezetes Sad and Damned-et, amelyből videoklip is készült.

Visszatérve az előbb már említett kedvenceimre, az Imitating Angels ugyancsak élvezhető videó-változatban is, amely a zenekar teátrális-szürreális színpadi világába is betekintést nyújt, emellett pedig egy fogós refrénre kihegyezett, szuper nóta.

Ugyanez a slágeresség a Supersonic-ra is igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy a dalt vendégként Iggy Pop is megtámogatta énekével és szövegelésével. Az album csúcspontja azonban – számomra – a The River című szerzemény. Lorre kissé rekesztett hangon énekel, s a dal világvége-hangulatára a szájharmonika síró hangjai erősítenek rá. Máig ünnep számomra ezt a lemezt, és ezen belül ezt a számot hallgatni; minden egyes alkalommal libabőrös leszek tőle; számomra annak a korszaknak az egyik legfontosabb dala.

Lorre talán ebben és a The Highway című nótában énekel a legjobban, rosszul viszont sehol. Valahol azt írták róla, a hangját csak imádni vagy utálni lehet. Én nyilvánvalóan az előbbiek táborába tartozom.

Amilyen ütős volt a csapat belépője, sajnos olyan hamar el is tűntek a színről. A lemez megjelenését követően néhány hónappal feloszlottak, amelynek oka – úgy tudni – az énekesnő botrányos viselkedése, akkorra kiállhatatlanná váló természete volt. A kiadó a következő esztendőben még megjelentette az ötszámos A Practical Guide to Astral Projection EP-t, majd a Nimfák visszahúzódtak a feledés homályának rejtekébe.

Lorre az elmúlt negyedszázadban jelentetett meg szólóalbumot (Transcendental Medication – 1999), énekelt duettet Henry Rollins-szal a Rise Above című Black Flag tribute albumon (Slide It In – 2002), két csapat élén is kísérletet tett a visszatérésre, de 1994-ben a Motel Shootout-tal és két évtizeddel később a Chiefs of Infinity-vel is csak egy-egy kislemezig jutott.

Tavalyelőtt az énekesnő bejelentette, hogy a The Nymphs – vadonatúj felállásban – újra létezik, hamarosan lemezt készít, és turnéra indul, ám ebből végül csupán egyetlen (?) Hollywood-i fellépés lett, amelynek a 2017-ben megjelent Live at the Viper Room koncertalbum állított emléket.

A csapat megszűnt, majd tavaly áprilisban, új muzsikusokkal ismét életre kelt. A zenekar állítólag már megírta és rögzítette az új anyagot, továbbá egy európai turné is tervbe van véve, ám minthogy Inger Lorre – Facebook-oldalának tanúsága szerint – hosszabb időre beköltözött az egyik amerikai kórházba, nem tudni, mindezekből mikor lesz valami. Én türelmes vagyok, végül is a ’90-es évek első fele óta várom a The Nymphs második nagylemezét…

A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*