Shylmagoghnar: Transience (2018)

Erre a holland bandára is véletlenül bukkantam rá, mégpedig a YouTube által. Tavaly egyszer csak „kidobta a gép” a 2014-ben megjelent Emergence nagylemezt, mert a videómegosztó oldalon hallgatok zenéket a munkahelyemen, és éppen nem volt időm a számítógéphez menni, hogy magamtól betegyek valamit. Hirtelen megállt a vegyszeres kanál a levegőben, amivel éppen dolgoztam, de az ötvenliteres körtelombikban keveredő reakció is felfüggesztette a kémiát, annyira meglepődtem az első dalt hallva. Ja, azt hozzá kell tennem, hogy egy vegyi laboratóriumban dolgozom. Amúgy azt szoktam mondani a főnökeimnek, hogy a metál zene jót tesz az anyagok gyártásának, mert akkor mennek jól a kémiai reakciók, amikor jó hangosan szól a fémmuzsika. 😊

Na, egy kicsit elkanyarodtam a témától, de térjünk vissza a Shylmagoghnar együtteshez! Szóval, elsőre megfogott a bemutatkozó album, és miután végigpörgött az Emergence, kezdtem is elölről. És még sokszor. Rögtön kíváncsivá tett az is, hogy kik készítik ezt a nagyszerű zenét, majd utánaolvasva azt az információt szereztem, hogy ketten alkotják a Shylmagoghnar-t, mégpedig Nimblkorg – gitár, basszusgitár, dob, billentyű, ének és Skirge – ének, billentyű.

A Transience nagylemezt már vártam, és izgatott voltam azt illetően, hogy a kiváló debütálást mi fogja követni. Nos, elmondhatom, hogy ugyanolyan színvonalas művet vehetünk kezünkbe, mint amilyen a bemutatkozó korong volt. Az első néhány ismerkedés után még nem ezt tapasztaltam, egy picit egysíkúnak (vagy inkább nagyon sűrűnek) éreztem, és egy kis időre félre is tettem, de a további meghallgatásokat követően leülepedett bennem az album, majd teljesen megnyílt, ráadásul most már mondhatom azt, hogy az év végi tízes listámba is esélye van bekerülni, annyira meggyőzött.

Jó pár éve (évtizede) néhány zenekar „feltalálta” a melodikus death metal (röviden melo-death) zenét, amelynek jellemzője a dallamos zenei betétek, gitárharmóniák használata a kíméletlen zúzás és a hörgés mellett. Született nem kevés remekmű, és pár felejthető lemez az évek alatt, de nem lehet azt mondani, hogy behalt volna ez a zenei irányvonal. Amíg ilyen színvonalas munkák jelennek meg, mint a Shylmagoghnar albumai, addig aggódásra semmi ok. Természetesen a holland brigád is ebben utazik, ezért beszélek erről. Idén már a finn Kalmah is bizonyította, hogy a melo-death továbbra is él és virul, de a Transience album még erre is rátesz egy lapáttal.

Mégis miben különböznek egymástól azok a zenekarok, amelyek ebben a közegben alkotnak? Ez a kérdés, mondjuk minden stílus boncolgatásával kapcsolatban feltehető, mert csak azok a bandák maradnak talpon, akik törekednek az egyéniségre, és amellett kiváló nótákat írnak. A Shylmagoghnar második albumával elérte azt a szintet, ami által kezdhetjük odasorolni őket a műfaj krémjéhez. Persze, ehhez még sok évet le kell húzni a „munkahelyen”, és végigjárni a szamárlétrát, de egy jó ajánlólevéllel már büszkélkedhet a duó.

Nézzük is meg, mitől nagyszerű a Transience nagylemez! Először is attól, hogy 73 perc játékidővel rendelkezik. Most biztosan páran hülyének néznek engem, és valóban, ez egy meredek kijelentés, főleg a mai zenedömpingben, de amennyi ötletes zenei témát felhalmoztak a srácok, egyáltalán nem tűnik hosszúnak és unalmasnak a lemez. Nekem legalábbis nem. Néhány nóta tíz perc feletti, amivel szintén nem az a cél, hogy slágerlistákat bombázzanak, úgyhogy a dolognak ezt a részét is csak a vájt-fülűek értékelik.

Amiben nagyon jó a duó, azok a remekül kidolgozott gitárdallamok, a szintetizátorral megtámogatott hangulati betétek használatának a tömkelege, amelyek nagyszerűen vannak összeállítva. A szélsőséges zenei témák közé jól illeszkednek be ezek a melodikus, egyben sötét atmoszférával bíró részek, ebből következően kiváló nóták épülnek fel. A hörgős ének is itt-ott dallamokkal van megtűzdelve, még ha nem is slágeresen csilingelő, kapaszkodóként jól funkcionál. Van egy utaztatós hangulata a zenének, simán hagyom, hogy felkapjon, és messzire sodorjon.

Három instrumentális dal található a korongon, ezekben annyi magas színvonalú téma van, hogy nem is hiányzik az ének, mert maguk a hangszerek elviszik a hátukon a nótákat. A The Dawn on the Motion-ben remek az a rész, amikor begyorsul a szám, ennél a momentumnál szenzációs dolgokat játszik a gitáros, a dal a melodikussága mellett ráadásul komplex is. A Chosen Path-ban felbukkan egy érdekes hangszer is, mégpedig a harsona. Nem testidegen anyag, kellemesen belesimul a dalba, és jól vezeti a fő dallamot. Ez az egyik kedvencem a lemezről.

A másik két favoritom a This Shadow of the Heart és a No Child of Man Could Follow. Ebben a két nótában mind az ének, mind a hangszeres szekció óriási dolgokat hoz, pedig a vokál elég durván hangzik, de mégis tele van könnyen megjegyezhető futamokkal, és ezt ráadásként kitűnő gitárszólók, szintetizátoros betétek garmadája „habosítja”, de ezzel már nem mondok újat.

Ismétlés a tudás anyja: az összes nótáról állítható, hogy nagyszerű szimbiózist alkotnak a durva, death metal-os részek a lágy tónusú zenei elemekkel, amelyek időnként klasszikus heavy metal jegyeket is  magukon hordoznak, így egy igazán ütős végeredménynek lehetünk fültanúi.

Nálam nagyon betalált a Transience, számomra az év egyik legjobb nagylemeze.

A szerző: Zozzie262 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*