Nehézfém- és Természetkedvelők Szövetsége

Talán Plecs vetette fel egy múltkori hozzászólásában: miért is nem írunk a természetjárás és a heavy metal kapcsolatáról, arról, hogy a műfaj rajongóinak egy jelentős része az erdők, vizek és hegyek vonzásában él. Legyen, bár nem vagyok szociológus, így csak a saját élményeimet és gondolataimat tudom megosztani veletek (ti pedig majd kommentben hozzáteszitek a magatokét).

Bármennyire is elfogultak vagyunk saját szubkultúránkkal kapcsolatban, el kell ismernünk, hogy nem minden természetkedvelő heavy metal-rajongó, ahogy a rockerek mindegyikéről sem jelenthető ki, hogy örömét leli a természetjárásban. Legutóbb szeptember 23-án másztam hegyet a Magas-Tátrában, két útitársam közül az egyik a modern diszkó/tánczenéket kedveli, míg másikuk alternatív/népzenei vonalon mozog. Persze olvasóink és munkatársaink között is találunk erdőjárókat (előbbiekre Plecs mellett Tátrai Emesét, utóbbiakra Sipy és Zozzie kollégát tudnám példaként említeni), ahogy olyanokat is, akik a szabadidejüket máshol, más elfoglaltságokkal töltik.

1988-ban, a Bükk-hegységben található szentléleki kolostorromnál
2014-ben visszatértem, talán éppen ugyanaz alá a boltív alá

Gyerekkori barátommal, Dáviddal, mondhatni, nagyjából egyszerre kezdtünk el érdeklődni a rockzene iránt és indultunk kisebb-nagyobb utakra a zöldbe. Azt gondolom, mindkettő egyfajta elvonulás, menekülés a hétköznapok rideg valósága elől, problémás családi viszonyok közül. Nem tudom, mennyire állja meg a helyét az a megállapítás, hogy a zűrös körülmények között felnövő kamaszok jelentős része fordul a keményebb zenék felé.

Jó esetben, tehetnénk hozzá, hiszen akár az alkoholt, a kábítószert, a rossz társaságot is választhatnák – ahogy sokan választják is. A zene menedék; engem például biztos megmentett, ahogy a természet is búvóhely a lelki és fizikai erőszak elől. Egyedül, de akár többed-magaddal is visszahúzódhatsz ezekbe; utóbbi eset tesz benneteket sorstársakká, egy erős közösséggé, mint amilyennek a heavy metalt is mondják.

Levelibékás “szelfi” (Szentendrei-sziget)

A rockzenén belül vannak bizonyos irányzatok, amelyek természet-közelibbek a többinél. Ilyen szempontból még nem nagyon néztem, de ide tartoznak egyes skandináv atmoszferikus muzsikák, bizonyos szimfonikus, progresszív bandák anyagai, a doom számos képviselője és – T.E. szerint – a black metal meghatározott csapásai. Ezzel szemben az indusztriál, a death, a glam világa nem kifejezetten rokon lélegző környezetünkkel, a thrash pedig – társadalomkritikus szövegei révén – inkább védi a környezetet, mintsem megmerítkezne benne.

Mentünk Dáviddal az erdőben, és zenéről beszélgettünk. Ma nagyon sokszor egyedül kelek útra (mert erre van szükségem: csendre, magányra, a szépség zavartalan megélésére), ugyanakkor, bevallom, előfordul, hogy bizonyos unalmas útszakaszokon nem a természet vibrálását, az énekesmadarak koncertjét, a fák neszezését, az egyenesszárnyúak ciripelését hallgatom, hanem zenét fülhallgatóból. Így kapcsolódik bennem össze a kettő, mosódnak egybe a közegek, amelyekben szívesen létezem, válik tökéletessé az audiovizuális élmény. A természet persze alapvetően zenementes övezet, és mint ilyen, elvonási tüneteket okoz, amelyeket aztán hazafelé, az autóban vagy a tömegközlekedési eszközökön tudok csillapítani.

Nektek milyen a viszonyotok a természettel?

Akit érdekel, néhány pazar fotó (a legszebb részletek a szerző sejthalmaza által kitakarva):

 

A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*