Négy évtized négy albuma, amelyek „jöttek, láttak és győztek”

(Figyelem, a cikk 100 százalékban szubjektív élményeken alapul!)

Először talán nehéznek tűnhet kiemelni egy évtized zenéiből egyetlen olyan lemezt, amelyik már elsőre is óriási, mondhatni, katartikus hatást gyakorolt ránk! Talán azt hihetnénk, hogy sok ilyen van. Pedig hát… Olyan, hogy valami tetszik vagy egyből nagyon tetszik, viszonylag gyakran megtörténik mindnyájunkkal. De én most arra a kategóriára gondolok, amikor az embert úgy eltalál már az első hallgatáskor egy bizonyos zene, hogy valósággal eksztatikus állapotba kerül tőle, esetleg fizikai (sírás, nevetés) és érzelmi reakciókra (meghatódottság, öröm, boldogságérzés) ragadtatja magát. Na, az ilyen hatást kiváltó zenékből szerintem azért nincs sok! Ez persze jórészt függ a hallgató alap érzelmi beállítottságától is, a spontán hangulattól, és hogy egyedül vagy társaságban hallja-e először a zenét az illető. (Társaságban egy kicsit visszafogottabb az ember.)

Hogy kinek hány ilyen élménye volt eddig, az természetesen egyénenként változó, és nagymértékben befolyásolhatják egyéb külső tényezők is. Nekem nem túl sok ilyen jellegű átélésem volt, így hát viszonylag könnyen beugrott ez a négy lemezcím, és hozzájuk néhány emlékezetes momentum.

’80-as évek: Helloween – Walls of Jericho (1985. október)

A négy évtized közül ez időszakban ért talán a legtöbb, ebbe a kategóriába sorolható zenei hatás. Kis túlzással majdnem minden hónapra jutott olyan anyag, amitől tátva maradt a szánk. 🙂 Ez nálam főleg a ’84 és ’87 közötti időszakra igaz. Persze ez érthető, hiszen ekkor bontakozott ki jó néhány új irányzat az amúgy sem túl idős heavy metal műfajon belül. Furcsamód az olyan, mára már nagy bandák, mint a Metallica, a Slayer, vagy a Megadeth lemezeitől elsőre nem igazán estem hanyatt. Sőt! A Slayer Hell Awaits-ét például vissza akartam vinni, becserélni. 🙂 A Reign in Blood is kezdetben csak simán jó volt és kész. De a Kill ‘Em All után a Ride…-ot is szoknom kellett. Aztán kis idő elteltével a Call of Ktulu-t vagy a Trapped Under Ice-t hallva már simán libabőrös lettem. Bár ez az összes számra igaz ezen a lemezen. Máig a másodikat tartom Hetfield-ék legjobb albumának. A Megadeth elsőt viszont egyszerűen nem szeretem. Ennyi!

Viszont a Kreator Pleasure to Kill-je, a Possessed Seven Churches-e, a Sepultura Beneath the Remains-e vagy a Bathory első albuma már a katarzisos első találkozás kategóriába tartozik. De a legmélyebb nyomot mégiscsak a Helloween Walls of Jericho albuma hagyta bennem abból az időszakból. Tisztán emlékszem, hogy Miskolcon, a színház melletti Duett lemezboltban vettem. A vonaton hazafelé, egész úton a szépen festett borítót csodáltam, olvastam a számcímeket és a tagok nevét; producer, stúdió neve, ki keverte? stb. – minden infó érdekelt. Türelmetlenül vártam, hogy végre meghallgathassam. Izgultam, hogy a minőségi borítóval vajon egyenes arányban lesz-e a lemezen hallható zene színvonala. Előtte jó néhány csalódás ért már ilyen téren.

Ez az izgatott lelkiállapot egyébként minden új cucc vásárlása után bennem volt, és van azóta is. A mostani lemezgyűjtők számára is biztos ismerős ez az érzés. Aztán otthon feltettem a lemezjátszóra, és a harsonás intró után berobbant az első szám mára klasszikussá vált, hamisítatlan speed metal tekerése, majd a refrén előtti bridge rész szuper énekdallama az azt követő, visszhangos „Ride the sky, sky, sky” refrénnel, amitől valósággal az égbe szálltam! (Már csak egy szárnyas ló hiányzott a szám tökéletes átéléséhez.) 🙂 🙂 Majd jött a Reptile, a Guardians, a Phantoms of Death, a Metal Invaders stb.; kilenc tökéletes szám, tökéletes sorrendben, egy akkoriban (bár szerintem még ma is annak számító) erőteljes és egyedi hangzású lemezen.

Dalonként estem újra és újra ámulatba, és csak vigyorogtam örömömben. Sokszor nem is tudtam, hogy mire figyeljek: a zseniális énekdallamokra, a riffekre, vagy a jobbnál jobb, hiperdallamos, váltott gitárszólókra? Egyszerre egy kicsit túl sok volt a jóból. De amit biztosan tudtam, hogy boldog vagyok, mert életem addigi egyik legjobb zenéjét vettem meg aznap. Meghallgattam még vagy kétszer, aztán alig vártam az estét, hogy a haveroknak is büszkén megmutathassam ezt a remekművet. Azóta is imádom minden számát ennek a lemeznek. Egy hibátlan mestermű!

Egyébként pont a napokban lesz 33 éve, hogy megjelent. Lehet, hogy az együttes történetében a Keeper of the Seven Keys 1-2 hozta el az igazi nemzetközi sikert (azok is elég jók), de az én szememben mindig is a Walls of Jericho lesz a Helloween legjobb albuma. Ez már ott, az első hallgatáskor eldőlt számomra.

’90-es évek: Machine Head – Burn My Eyes (1994. augusztus 9.)

Sokszor hívjuk ezt az évtizedet a metal zene alkonyzónájának. Talán nem véletlenül. Bár ez szerintem inkább csak az évtized második felére igaz. A kilencvenes évek elején azért még nagyon is élt ez a műfaj. Emlékeztetőül néhány lemezcím ebből az időszakból: Black album, Vulgar Display of Power, Chaos AD, Symbolic, Seasons in the Abyss, No More Tears… És mint tudjuk, ekkor indultak olyan, mára meghatározóvá vált együttesek, mint a Slipknot, a Korn, a Rammstein, a Behemoth, vagy a Marilyn Manson (’89) és nagyjából a komplett mai skandináv black metal szcéna krémje (hadd ne soroljak neveket). Szóval nem volt az annyira halott korszak. De tény, hogy az évtized közepére elfogytak az igazán hangos sikert kiváltó metal albumok.

Ezt a lefelé ívelő tendenciát törte meg, jóformán az ismeretlenségből berobbanva a Machine Head Burn My Eyes című lemeze. Mondhatni, jókor voltak jó helyen. Bár ez az anyag annyira „üt”, hogy bármikor jelenne meg, szerintem ugyanúgy felfigyelne rá az egész metal színtér, mint akkor. Talán egy páran emlékszünk még néhány akkori újságcikkre, amelyek azt taglalták, hogy maga Kerry King külön kérésére lett a „Gépfej” a Slayer előzenekara a lemez megjelenését követően az európai turnén. Robb erről utólag így nyilatkozott: „Sosem felejtem, amikor Kerry King azt mondta: gyertek el a turnéra, és ha minden este lezúztok minket, akkor megérdemeljük. Ezt még akkor is óriási elismerés volt tőle hallani, ha tudtam, hogy túlzás, hiszen nem ismerek egyetlen olyan bandát sem, aki élőben felvehetné a versenyt a Slayer-rel!”

És ennek a turnénak a magyarországi állomásán, ’94. december 1-jén, az Olimpiai Csarnokban én is ott voltam. Egyben ez volt életem első Slayer-koncertje is. Emlékszem, ugyanúgy ordítottuk a haverokkal a Davidian jól ismert „Let freedom ring with a shotgun blast” sorát, mint bármelyik Slayer-klasszikus üvöltős részét. Szóval zseniális ez a lemez, minden tekintetben kikezdhetetlen metal-alapmű! Magasan a legjobb MH-album. Számomra a Catharsis lemezcím erre az anyagra maximálisan illene (ha értitek, mire gondolok). 🙂

2000-es évek: Dimmu Borgir – In Sorte Diaboli (2007. április 23.)

Nyugodtan nevezhetem ezt az anyagot magamra nézve „a nagy skandináv black metal áttörés” lemezének. Számomra ez az album nyitotta meg a kaput e stílus irányába. Korábban valahogy nem igazán érdekelt ez az egész északi „feketéskedés” (kivéve a korai Bathory-t). Amilyen zenékbe addig belehallgattam erről a vonalról, valahogy egyik sem ütötte meg azt a szintet, amit elvártam volna egy black metal lemeztől. Számomra ezeknek az együtteseknek „nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk”. Aztán egy ideig nem is erőltettem ezt az egész black műfajt. A némelyik, ilyen stílusban nyomuló bandával kapcsolatban felröppent gyilkolászós, templomgyújtogatós sztorikat pedig mind a mai napig mélységesen elítélem. Az emberi ostobaság és fanatizmus szánalmas megnyilvánulásai ezek, a zenéhez semmi közük.

Erre a lemezre is csak jó pár hónappal a megjelenése után, az egyik haver ajánlása nyomán figyeltem fel. Bár a Serpentin Offering szám klipjét láttam párszor, ám átsiklottam fölötte. De amikor az egész lemezt meghallottam, néhány pillanatig bizony megállt bennem a szusz. Köze sem volt a korábban hallott, kásás, erőtlen, black metalnak nevezett csörömpölésekhez. Ez a lemez aztán tényleg úgy szól, ahogy kell. Erről az anyagról annyit áradoztam anno a haveroknak, hogy szép lassan kialakult belőlünk egy mini, háromfős Dimmu Borgir-rajongótábor. Emlékszem, akkoriban Hollandiában, az egyik reggel, melóba menet, a kocsiban fülhallgatón szólt ez a lemez. És bizony le kellett törölnöm az arcomról néhány, a csodálattól kicsordult könnycseppet, hallva ezt a számomra tökéletes alkotást. Pedig akkor már sokadjára hallgattam.

Azóta visszamenőleg átrágtam magam a diszkográfiájukon, és a ’97-es Enthrone Darkness Triumphant, a 2001-es Puritanical Euphoric Misanthropia és a 2003-as Death Cult Armageddon lemezeiket is a szimfonikus black metal egy-egy gyöngyszemének tartom. De a többi, „fekete fém” stílusba tartozó jelentősebb banda alkotásai között sem találtam még egy olyat, amely hasonló hatást gyakorolt volna rám, mint az In Sorte Diaboli. Ez egy különösen meghatározó lemeze az életemnek. Nálam ez is alapmű!

2010-es évek: Anaal Nathrakh – A New Kind of Horror (2018. szeptember 28.)

„Azt a mocskos, rohadt, kurv@ életbe!” – Azt hiszem, ezekkel a szavakkal kommentálva osztottam meg egy Facebook-csoportban az erről a lemezről először hallott Forward! című számot. Majd megismerve ezt az egész albumon átívelő, erőteljes és egyedi megszólalást, egyértelműen éreztem, hogy teljesen beszippantott az a sajátos atmoszféra, amely az Anaal Nathrakh zenéjéből árad. Totál kiakadtam! Némiképp átfogalmazva a lemezcímet, ez a zenei stílus nálam a black metal egy új fajtája (A New Kind of Black Metal). Abszolút pozitív értelemben véve.

Itt az elsőre megjegyezhető refrénektől az értelmetlen artikulációkig, a legfeketébb metál riffektől a gyönyörű zongorafutamokig, az orgonás aláfestésektől a djent-es, mély szaggatásokig, a kórusoktól a grind és indusztriál elemekig minden hallható. Persze, mindez profi módon megkomponálva, és egy brutális hangzással megtámogatva. Szerintem az Anaal Nathrakh művészete a legteljesebb mértékben fejezi ki a zene nyelvén azt, amit extrém metalnak szoktunk nevezni. Nem tudom, mi van a birminghami levegőben, de hogy az együttest alkotó két „motherfucker” valamire nagyon ráérzett, az tuti!

Az elmúlt hetekben a rajongásom a banda iránt egy négy pontból álló bakancslistában csúcsosodott ki. 1. élőben megnézni őket, 2. pólót venni tőlük, 3. gyári CD-n beszerezni az új albumot és 4. feltetováltatni magamra az új lemez borítóját. És büszkén jelenthetem, (mint azt a mellékelt fotón láthatjátok) a lista negyedik pontja kipipálva!

Köszönet a Fekete Bagoly Tetováló Stúdiónak és külön K. Zsuzsannának a művészi munkáért!

Mivel ebből az évtizedből még bő egy év hátra van, ezért ha esetleg ebben az időszakban találkozom olyan különleges zenével, amelyik felülmúlja A New Kind of Horror ily’ módon rám gyakorolt hatását, ígérem, írni fogok róla!

A szerző: Sipy30 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*