Monstrosity: The Passage of Existence (2018)

A Monstrosity az egyik tipikus példája a „jó időben voltunk jó helyen” frázisnak, sok babér azonban így sem termett számukra, „nem futottak be”, nem váltak a death metal műfaj emblematikus zenekarává. Noha 1992-ben már minden a grunge-ról szólt, azért a death metal is jól tartotta még magát; az esztendő egyik legjobb, ugyanakkor legalulértékeltebb, a feledés homályába merült alkotása az Imperial Doom volt.

A csapatot 1990-ben hozta létre Lee Harrison dobos, Jon Rubin gitáros, Mark Van Erp basszusgitáros és George „Corpsegrinder” Fisher énekes Floridában, Fort Lauderdale-ben, és csak később költöztek Tampába. Tapasztalatlannak egyáltalán nem voltak mondhatók, lévén Harrison, Rubin és Van Erp a Malevolent Creation tagjai voltak a csapat kezdeti időszakában (emellett Mark korábban a Cynic, Jon a Paramoure és az Elysium sorait erősítette), míg Fisher a Baltimore-i Corpsegrinder zenekar frontembere volt.

1990-ben a Horror Infinity demóval mutatkoztak be az undergroundban, ezt az 1991-es Burden of Evil 7” követte (Relapse), végül pedig a Nuclear Blast kínált nekik szerződést. Egy kiváló debütálással indult egy tehetséges zenekar karrierje, amelynek megjelenését követően első európai turnéjukat bonyolították le (a Darkest Dream 7”-t e körút alatt terjesztették), de felléptek Mexikóban, és hazai terepen (például Chicagóban, Milwaukee-ben, New York-ban és Floridában) is sokat játszottak, többek között a Pantera, a Deicide és az Obituary előtt.

Aztán hogy mi történt, mi nem, arról fogalmam sincs, a zenekar eltűnt, a következő életjelük 1994-ben egy demó (Demo ’94) volt, második alkotásuk, az 1996-os Millenium pedig már későn jött ki, addigra teljesen megváltozott a zenei klíma, elszaladt a világ a Monstrosity mellett. Ezen a ponton valahol az Immolation-nel látok párhuzamot velük kapcsolatban, hiszen a New York-i horda is megtorpant a Dawn of Possession (1991) után, és csak 1996-tól, a Here in After-től kezdve kapott új erőre, ám amíg Ross Dolan-ék 1999 óta viszonylagos rendszerességgel adják ki albumaikat, turnéznak, addig a Lee Harrison vezette formáció mindössze három hanghordozót (In Dark Purity – 1999, Rise to Power – 2003, Spiritual Apocalypse – 2007) szabadított a világra.

Ebből világosan kiderül, hogy legutóbb 11 évvel ezelőtt jelentkeztek friss alkotással. Meggyőződésem, hogy karrierjüknek a fluktuáció sem tett jót: rengeteg tagcserén estek keresztül, Corpsegrinder távozása is komoly csapás lehetett számukra, és az alapító tagok közül ma már csak Lee Harrison képviselteti magát. Esetükben 2006 óta beszélhetünk állandó legénységről, ekkor lépett be Mark English gitáros és Mike Hrubovcak énekes (Michael Poggione basszusgitáros 2001-ben csatlakozott), míg Matt Barnes gitáros 2010-ben került a Monstrosity soraiba. (Gyanú 2: a visszafogott lemezkiadásért a tagok egyéb zenekarai, projektjei is felelőssé tehetők).

Az új korong felvezetését illetően promóciós szövegben sem volt hiány. Lee Harrison: „Hadd mutassam be nektek a mesterművek mesterművét a Monstrosity-univerzumban! Ennek az albumnak igazságot kell szolgáltatni, így kérek minden hallgatót, hogy készüljön fel a feladatra: a lemezt ne valami olcsó hordozható magnón vagy a kis fülhallgatóitokon játsszátok le! Úgy készítettük el az albumot, hogy hangosan dörrenjen meg egy gyilkos cuccon. Tegyétek meg magatoknak ezt a szívességet, legalább az első néhány alkalommal, amikor meghallgatjátok. Tudom, mennyire rettenetes közhely azt mondani, hogy hallgasd hangosan, de ezt az anyagot tényleg ezzel a céllal készítettük. Hallgassátok meg többször. És ezek a nóták élőben is ütni fognak, alig várjuk, hogy játszhassuk őket a koncerteken!”

Továbbá hozzáteszik, hogy az olyan nóták, mint a Cosmic Pandemia, a Kingdom of Fire és a Solar Vacuum a tipikus Monstrosity-hangzást testesítik meg, míg az olyan durva tételek, mint a Slaves to the Evermore, az Eyes upon the Abyss és a The Hive a pengeéles, feszes dalszerzői képességeket, illetve a kegyetlen, vad szövegi tájképeket demonstrálják. A munkálatok három stúdióban zajlottak, Lee a dobokat Jason Suecof segítségével az Audiohammer stúdióban (Sanford, Florida) vette fel, a gitárok és a basszusgitár a tampai Ascension stúdióban, míg az ének az Obituary Redneck stúdiójában (Gibsonton) került felvételre, a keverést pedig Mark Lewis végezte.

Nem gondolom, hogy a death metal rajongók alapvetően leírták vagy elfelejtették volna a bandát (esetleg egy részük), azonban a The Passage of Existence megjelenése mindenképpen a meglepetés kategóriájába tartozik, pláne, hogy nem sok reklámmal támogatták meg. Ha azt említem meg elsőként, hogy a tizenkét számos lemez játékideje csaknem 58 percet tesz ki, abból azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a csapat legkomplexebb, legnehezebben befogadható, s egyben a legváltozatosabb anyaga készült el, és ez így is van. A komplexitás nem jelenthet problémát, lévén, hogy az az eddigi albumaikra is jellemző volt, azonban ezen az új művön még egy jó nagy lapáttal rá is dobtak erre. Nehezen lehet a szerzeményekbe belekapaszkodni, az anyag megköveteli az időt, az energiát, amit bele kell invesztálni.

A nyitó Cosmic Pandemia Morbid Angel-t idéző (a zenekar középtempós oldalára gondolok), technikás megközelítése tulajdonképpen előrevetíti a korong hangulatát, azt, hogy mire számítsunk az előttünk álló szűk egy órában. A harmóniák, a dallamok más kontextusba helyezik a korongot; ha emlékezetem nem csal, soha nem volt annyi dallam egy Monstrosity-lemezen, mint ezen az újon; ettől függetlenül a számok még csak véletlenül sem férkőznek könnyen közel a befogadóhoz. Természetesen a már ismert összetevők, azaz a grind-os tempók (Kingdom of Fire – benne egy borult résszel, illetve akusztikus pengetéssel, Solar Vacuum), a thrash-es témák (Radiated), illetve a váltások mind-mind képviseltetik magukat, azonban a The Proselygeist epikus jellege nem megszokott ettől a zenekartól; nem hiszem, hogy bármelyik death metal rajongó is számítana erre tőlük.

Akárhányszor hallgattam meg az anyagot az eltelt pár napban (elárulom, nem kevésszer), arra a következtetésre jutottam, hogy ezúttal a dallamokra fektették a legnagyobb hangsúlyt, amire további példaként az emelkedett hangulattal bíró Maelstrom-öt, a Dark Matter Invocation-t, az Eternal Void-ot, vagy a Slaves to the Evermore-t hozom fel. Lee Harrison technikás, óramű-pontos dobolása nem újdonság, ahogy Michael Poggione remek futamai sem; Matt Barnes és Mark English parádésabbnál parádésabb riffekkel, szólókkal hívják fel magukra a figyelmet, míg Mike Hrubovcak itt-ott black metalos károgással, de érthető hörgéssel tolmácsolja mondanivalóját. A hangzás rendkívül súlyos és tömény, ebben a tekintetben mindenképpen a legjobbját alkotta meg a Monstrosity.

Az eddig olvasott kritikák mindegyike méltatja a lemezt, kiderül belőlük, hogy sokan vártak erre az anyagra. A magam részéről csak abba kötök bele, hogy hosszúra nyújtották a műsort, egy keveset lehetett volna belőle faragni. Ez azonban már részletkérdés, a lényeg, hogy a zenekar egy nagyon erős dalokat felvonultató, masszív death metal korongot jelentetett meg, amely kapcsán büszkén húzhatja ki magát. De azért, remélem, nem haragudtok meg rám, ha örök favoritom az Imperial Doom marad.

A szerző: Dávid László506 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*