Mob Rules: Beast Reborn (2018)

Első alkalommal (és mind ezidáig utoljára) 1999-es debütáló albumuk, a Savage Land révén találkoztam a német power metal csapat nevével és muzsikájával – egy időben az Eldritch El Niño-jával (1998) és a Hollow Architect of Mind-jával (1999). A három közül legkevésbé a Mob Rules albuma tetszett, éppen ezért nem is emeltem be a zenekart kedvenceim közé. Csaknem két évtized telt el azóta, így most, amikor láttam, hogy új lemezzel rukkolt elő a banda, úgy döntöttem, adok nekik még egy esélyt.

Az alsó-szászországi Oldenburgból származó együttes 1994-ben ének-gitár-basszus-dob felállású kvartettként indult, két évvel később vettek be egy második gitárost, 1999-ben pedig egy billentyűssel hattagúra bővült a csapat. Azóta is ez a létszám, és az együttes felállása olyan szempontból mindenképpen stabilnak mondható, hogy az alapító énekes, Klaus Dirks máig tagja maradt a formációnak, és valamennyi hangszeres poszton csupán egy csere történt az évek folyamán. A gitáros Oliver Fuhlhage-t 2005-ben Sven Lüdke, egy évvel később a basszusgitáros Thorsten Plorin-t Markus Brinkmann váltotta; a dobos Arved Mannott székét pedig 2008-ban Nikolas Fritz foglalta el. A billentyűs-poszton 2010-ben történt változás, amikor Sascha Onnen helyére Jan Christian Halfbrodt került; idén pedig az alapító gitáros, Matthias Mineur adta át a helyét Sönke Janssen-nek.

A most augusztus 24-én megjelent Beast Reborn a zenekar kilencedik stúdióalbuma, amelyen Dirks-ék 57 és fél percben 11 dal tálalnak elénk (a szerencsésebbeknek még két bónusznóta is jár a menühöz). És bár ez elsőre nem tűnik soknak, mégis ez a legnagyobb problémám az anyaggal. Hogy hosszú. Hogy nem annyira izgalmas, változatos, meggyőző, mint amennyi időre igénybe veszik a figyelmemet. Már a negyedik nótánál legszívesebben tekertem volna, holott nem rosszak ezek a dalok, csak éppen – összességében – hiányzik belőlük az átütőerő. Mintha a B oldallal kezdtük volna a lemez hallgatását – és ott is ragadnánk.

Pedig ígéretesen indul az album az egyperces, instrumentális címadó tétellel, amelyet a lemez egyik legjobb nótája, a lendületes Ghost of a Chance követ. Már itt kiderül, hogy a Mob Rules muzsikája hangzásában, dallamvilágát tekintve a németnél is jobban húz a skandináv vonalhoz; ezt a szerzeményt hallva a Hammerfall, a Stratovarius, de leginkább a Sonata Arctica neve ugrik be. Ami a kényelmes tempóban csordogáló nóták mellett számomra a legtöbbet ront az összhatáson, az Dirks viszonylag magas fekvésű hangja, nem igazán erőteljes hangja.

Klaus Dirks

A jobb dalok közé sorolom a harcos, himnikus Traveller in Time-t; abszolút kedvencem – a refrénje miatt – a Way Back Home; kellemesen andalít a My Sobriety Mind (For Those Who Left) lírai duettje; a több mint nyolc perces, a The Wake of Magellan-korszakos Savatage-t idéző War of Currents a kórussal és a többszólamú vokállal pedig már-már monumentális alkotássá duzzad. Ilyenkor szokták elsütni egy zenekar muzsikájával kapcsolatban a „progresszív” jelzőt – a Mob Rules nem ilyen zenét játszik.

A ráadásban elhangzó Sacred Heart nem Dio-szerzemény, ugyanakkor egy az egyben az énekes isten zenei világát idézi meg. Nem plágium, hanem tiszteletadás, ilyen tekintetben pedig zseniális. A Lord of Madness elejének szinti-hangzásáról pedig Lana Lane csapatának muzsikája ugrott be, persze a felhangzó ének egyből a helyére teszi a dolgokat. Egyik sem tölteléknóta, abszolút egy súlycsoportban vannak a lemez dalaival.

Lehet, hogy csak idő kell az anyag befogadásához, megkedveléséhez, én azonban továbbra is azt mondom, hogy a kevesebb itt is több lenne. Nem tudom, jól látom, jól érzem-e, de a Mob Rules mintha örökre megmaradna második ligás csapatnak Jók-jók, de nem eléggé. Vannak ütősebb dalaik, de a sok kis pukkanásból nem lesz eget rengető robaj, áttörés.

A szerző: Coly585 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*