Metallica: …And Justice for All

Igen, igen, volt már egy megemlékezés erről az albumról itt, a Rattle virtuális hasábjain, de én sem akartam kihagyni az idei tripla dekádos évfordulót, ezért egy picit személyesebben, de megpróbálom tálalni, nekem mit jelent, mit jelentett ez az anyag. Mégis csak öt kedvenc lemezem egyikéről van szó. Tudom, hogy ez nem önéletrajz, de a kapcsolódó személyes sztorikkal teljes a kép az albumról.

Szóval, a ’80-as évek második felében járunk. Tombol a puha diktatúra, illetve itt-ott már recseg-ropog, de még jelen van. Én ebből a diktatúrából a tízes éveim elején csak annyit tapasztalok, amit a hét évvel idősebb bátyámtól és a haverjaitól kapok. Jelesül, enyhe (vagy nem is annyira enyhe) nyomás alatt tartottak, hogy csakis a Budapesti Honvéd focicsapatának szurkolhatok. Nem mertem ellenkezni, mert bizony testi fenyítést is kilátásba helyeztek, ha a rendszer ellen próbálok szegülni. Aztán a Tatabányai Bányász ellen a Honvéd beleszaladt egy hazai pofonba. Éreztem, itt az idő láncaimtól megszabadulni, ezért kijelentettem: ilyen szar csapatnak, aki otthon verést kap egy Tatabányától, én nem szurkolok! Magam is meglepődtem, de elengedtek a Honvéd szurkolói táborából. Azóta is egy hozzám közelebb álló, szintén pesti csapatnak szorítok, de azt, hogy melyiknek, most nem árulom el. 🙂

Zenei téren viszont éppen hogy a bátyámnak és egyes haverjainak köszönhetem azt, hogy most ezeket a sorokat egy ilyen témájú oldalon írom. A szüleim nem voltak nagy zenerajongók, a család nem rendelkezett lemezjátszóval, és kazettákból is maximum tíz darab lehetett otthon, így zenei evolúcióm első lépcsőfoka abból állt, hogy hétfő délután kettő és öt között, amikor a kívánságműsor ment, a bátyámmal lekuporodtunk a rádió mellé, és kezünket a play és a rec gombon tartva vártuk, milyen számot adnak éppen le, érdemes-e azt rögzíteni.

Az ott elhangzó zenék számomra abszolút nem voltak izgalmasak, de mivel nem tudtam, hogy van más is, ezért egy ideig azokkal is elvoltam. A változást a Europe Final Countdown című dala hozta meg. Ott éreztem először, hogy igen, ez sokkal közelebb áll hozzám! Ez való nekem! Aztán egyre több dalt játszottak erről a lemezről a rádióban. Érdekes módon a címadó számot nem is bírom annyira, két másik dalt, a Cherokee-t és a Rock the Night-ot annál inkább. Ez utóbbit a korabeli szokásoknak megfelelően egy hazai rádiós csak „Rokizd át az éjszakát!”-nak fordította. ARGHHH!!! Emlékszem, a kazettám borítójára is így írtam fel ákombákom betűkkel. Ilyen és ehhez hasonló cifraságok előfordultak. Sok számnak gyakorlatilag nem is tudtam az eredeti címét, mert már a tévé- és rádióműsor újságban is le volt fordítva, sokszor ilyen eszement módon.

Mivel a bátyám észlelte a rockzenék irányába való fordulásomat, a ’87-es karácsonyi ajándékom egy Bon Jovi Slippery When Wet kazetta volt. Ez már igen, gondoltam! Micsoda zene! Imádtam, és a mai napig is szeretem ezt a slágergyűjteményt. Innentől fogva már kerestem a csatlakozást a keményebb zenék felé. Láttam, egyre inkább tisztában voltam vele, hogy létezik egy elszigeteltnek, háttérbe szorítottnak mondható műfaj. De zenékhez nem jutottam hozzá, így jobb híján egy kockás füzetbe kezdtem el írni azon bandák neveit, akiket egyszer jó lenne megismerni.

A fordulópont akkor jött el, amikor a már a múltkori Detonator-cikkemben is emlegetett Angel Reaper dobos, Gyurkó Zsolti, hallva, hogy ilyen zenék felé indulok, a kezembe nyomott egy pár kazettát, valami olyasmivel, hogy:

– Hallom, a kemény zenékhez vonzódsz! Jól van, így is kell!
– (Megszeppenve) Igen, azok tetszenek, de nem sokat ismerek.
– Na, nesze, ezeket hallgasd meg, öcsém!

Tisztán emlékszem, hogy a friss, ropogós Metallica …And Justice for All már a borítójával megfogott. Úristen, ilyen van? Micsoda borító! Kik ezek? Alig vártam, hogy betegyem a magnóba, és meghallgassam. A többi innentől már történelem. Ahogy meghallottam a Blackened-et, minden megváltozott. Nem hittem el, hogy ilyen létezik! Azonnal magával ragadott. Azóta sem ereszt. 11 éves korom óta…

A Justice… már a negyedik albuma a Metallicának, amit egy olyan trauma után készítettek, amely máig felfoghatatlan. Barátjukat, zenésztársukat, Cliff Burton basszusgitárost veszítették el azon a jeges svéd útszakaszon. Jól tették, hogy nem adták fel, folytatták, és megannyi jelölt meghallgatása után a Flotsam And Jetsam basszerosára, Jason Newsted-re esett a választásuk. Csak érdekességképpen írom ide, hogy egyes hírek szerint az Armored Saint bőgősének, Joey Vera-nak volt a leginkább esélye betölteni a Cliff után maradt űrt, mégis Jason mellett döntöttek. Ha hozzáteszem, hogy az Armored Saint-ből az énekes John Bush-ra is fájt már a foga korábban a Metallicának, akkor bizonyítottnak látszik, hogy a Saint sokkal többre hivatott, mint amit elért. Csak ezt a csúcszenészeken kívül a közönségnek is fel kellett volna ismernie. Szóval Jason-nel kezdtek neki ennek az albumnak, amely idén 30 éves, és – elődeihez hasonlóan – kap is egy csinos kis újrakiadást.

Nem akarom hosszan elemezni a dalokat, ezt már sokan és sokszor megtették előttem. Amit le akarok írni, az az, hogy a Blackened baljóslatú építkezésével kezdődik az album, felkészítve a hallgatót a rá váró több mint egy órára. Érdekes, de a demókon hallható intró szerintem elfért volna ide, nekem nagyon tetszik. A lemezre végül a visszafelé játszott verziója került, és egyre felhangosodva vészjóslóbb, mint a demóváltozat. Az a leállós rész a közepén pedig… ÁÁÁ!!! Annyira szeretem a dalt, hogy az öt kedvenc nótám egyike. Eszembe is jut róla egy dilim. Két olyan szerzemény van az életemben, amelyet ha bárhol meghallok, történjen akármi, egyfajta tiszteletadásként végighallgatok. Az egyik ilyen a Blackened, a másik pedig a Guns N’ Roses Estranged című eposza.

Ezután következik a címadó, a maga „röpke” csaknem 10 percével. Nyugis felvezetéssel indul, majd megkapjuk azt a főriffet, amely többször is visszatér a dalban. Szövegileg pedig elég egyértelmű: „Justice is lost, justice is raped”. Zeneileg sem gyenge, komplex, összetett, csak győzzük a témaváltásokat!

Az Eye of the Beholder is nagy favoritom ám! Itt is egyre erősödő kezdést kapunk, amelynek szaggatott témája végigkísér a dalban. Komplex kis szerzemény Lars remek dobtémáival.

Jajj, de izgulok! Elértem a másik nagy Metallica-kedvenchez, ez pedig a One! Mit is írhatnék róla? Zseniális! Lírai és torzított részek váltják egymást. Árnyék és fény. Egy kiszolgáltatott haldokló segítségkérése istenéhez vagy bárkihez. A die hard rajongók már a Ride the Lightning-on szereplő Fade to Black-nél nyálasodásról beszéltek, de engem sosem zavart, ha egy jó kis lírai témát pengetnek, hiszen ebben a műfajban is remek dolgokat vittek véghez. A dalhoz készült az első klipjük, illetve máris kettő, hiszen készült egy rövidített, ötperces változat is, hogy a mindenható Music Television ne utasítsa el visszakézből.

A dal második fele igazi klasszikus, felejthetetlen. Manapság Lars a koncerteken már talán felejtené. 🙂 Biztos van ilyen adatbázis is, nem néztem utána, de, gondolom, a dal megjelenése óta maximum 10 koncert lehetett, ahol ne játszották volna. A szóló is klasszik, a Hardwired… album sótlan szólói olyannak tűnnek mellette, mintha teljesen más emberek írták volna. A dalt koncerteken hosszas piro- és egyéb effektek, csatazaj, háborús hangok vezetik fel. A brutális „Darkness, imprisoning me” résznél pedig a mostanában készült Metallica-koncertvideókban megfigyelhető, hogy a csapat Lars köré gyűlik. Szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy a mai Ulrich küszködik ennél a szédítő tempónál, a társak viszont ezzel kifejezik támogatásukat. De lehet, hogy tévedek. Olyan cuki csapatépítő feeling-je lenne. 🙂 Erre gondolok, itt, kb. 5:44-től:

Na, ki húzza a legrövidebb szalmaszálat? Avagy érkezik a Shortest Straw. A kétlábgép alap, Lars kitesz magáért. Azt gondolom, jó helyen van ez a dal a One után. Nehogy egy kicsit is kiengedjünk!

A Harvester of Sorrow lágyabb bevezetővel indul, utána viszont egy tipikus málházós, riffelős nóta kerekedik belőle. A One mellett sokáig ez volt a koncertprogram másik állandó reprezentánsa, a lemez többi dalát hosszabb-rövidebb időkre jegelték. Ezt mindig a számok hosszával indokolták a banda tagjai.

A Frayed Ends of Sanity-ben is kapunk mindenből, mégis – talán a szellősebb gitártémák miatt – mintha ez lenne az egyik könnyebben emészthető téma, remek kis refrénnel.

Ahogy az album végéhez közeledünk, a Master of Puppets-en bevált formulát kapjuk: egy instrumentális dal, majd egy agyament tekerés. Először a To Live Is To Die jön, amelynek alapjaiban még Cliff Burton keze munkája is benne van. Akusztikus bevezetés, majd jó 10 perc gyönyörűség. Egyenrangú társa a Metallica addigi instrumentális dalainak, a Call of Ktulu-nak és az Orion-nak. Mindössze pár sornyi szöveg van benne. A dalt egyfajta búcsúnak érzem elhunyt társuktól. Kapunk egy középkori, reneszánsz-jellegű átkötést, majd érkezik a mészárlás…

… a záró Dyers Eve képében. Olyan brutális a dal, egy thrash-esszencia, hogy ha nem ismerném a szövegét, akkor is valamiféle dühös kinyilatkozásra gondolnék. A szöveg egyébként Jameshez kapcsolható, személyes indíttatású.

Az egész album a zenészek csúcsteljesítménye. Lars dobolása elképesztő, James ritmusozása tanítani való, szövegei komoly témákat boncolgatnak. Kirk fasza szólókat eresztett meg; ahogy fentebb is írtam, a kétezres években született szólói köszönőviszonyban sincsenek még a Justice… szólóival sem. A basszusra azt mondanám, hogy frankó, hogy az új fiú, Jason kiválóan bevált, de mivel a hangszeréből alig hallunk valamit, marginális szerepet kapott csupán, így ezt nem mondom. Kérdés, hogy lesz-e basszusgitár a remasteren. Nos, remélem, nem lesz. Sőt, a kiszivárogtatott Dyers Eve alapján biztos, hogy nem lesz. Ez a lemez ugyanis így működik. Sikerült olyan szárazra keverni, ami számomra valamiért működik, és szeretném, ha ez így is maradna. Ezek a kényelmetlen szövegi témák, ezek a túlbonyolítottnak ható zenei részek így érik el a céljukat. Én nem is szeretném ezeket basszussal hallani.

Még a borító is frankó, az utolsó normális Metallica-albumgrafika. A csapat a lemezzel is elért egy olyan út végére, ahonnan már nincs tovább. A thrash-témák komplexitásba, progresszivitásba nyúló előadása itt ér véget. A zenekar hátrafordult, és origójukon a másik irányba jócskán túllépve, hosszú évekig a másik térfélen bóklászva egyszerűsítettek zenéjükön. Gondolom, a Dyers Eve záró taktusainál senki nem gondolta, hogy 10 éven belül egy Load/Reload párossal jelentkező Metallicát hallhatunk…

Nem kérdés, hogy a készülőben lévő „Metallica albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!” cikkemben melyik album fog a csúcson trónolni. Köszönöm, Gyurkó Zsolti, hogy anno ideadtad azt a kazettát!

A szerző: Szabó Viktor8 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*