Judas Priest: Killing Machine (1978)

Talán a Defenders of the Faith volt az első Judas-anyag, amit teljes egészében megszereztem (a rádióból vettem fel), és nem csak saját értékei okán, de talán emiatt is máig ez a kedvenc lemezem Halford-éktól. Dávid barátom addigra már szerzett néhány nótát a British Steel-ről, a tévéből rögzítettem az 1983-as dortmundi koncert anyagát (már amennyit ott leadtak belőle), az Unleashed in the East-et pedig műsoros kazettán vettem meg.

Írtam már korábban: azokban a kazettára átvevős, saját kereset híján helyspórolós időkben úgy voltam vele, hogy ami megvan koncertfelvételként, azt stúdióváltozatban felesleges megszerezni, és viszont. Így történhetett, hogy számos anyag sokáig foghíjasan volt meg, és csak jóval később éreztem szükségét, hogy ezeket a maguk teljességében is megszerezzem és hallgassam.

Így voltam a Killing Machine-nel is. A lemezre – bakelit formátumban – Dávid tett szert, mégpedig egy Angliában élő rokonának köszönhetően. Én, egyrészt mert a rajta található klasszikusokat már ismertem, másrészt mert nem mindegyik szám tetszett, csupán egy válogatást készítettem belőle, ez volt számomra az album eszenciája, ezekkel a nótákkal azonosítottam az anyagot. Holott az én szűkített verziómból éppen a két véglet, a nagy slágerek és a felejthető szerzemények hiányoztak. Most, amikor erről az alkotásról megemlékezem, ezt a hármas tagolást fogom követni.

Még színes, laza, ’70-es évekbeli cuccokban (Hill, Downing, Binks, Halford, Tipton)…
…itt pedig már talpig fekete bőrben

De ezt megelőzően az ide vezető útról is érnék néhány sort. A csapat, mint tudjuk, 1969-ben jelent meg a színtéren, akkor még Freight néven, ám első felállása nagyon hamar lecserélődött. Pontosabban a következő esztendőben feloszlottak, és már új tagsággal alakultak újjá. Ekkor került a csapatba K. K. Downing gitáros és Ian Hill basszusgitáros (egy másik verzió szerint már a Freight-ot is ők alapították), 1973-ban csatlakozott hozzájuk az énekes Rob Halford, egy évvel később pedig a másik gitáros, Glenn Tipton; a dobos, Les Binks viszont csak 1977-ben lett a zenekar tagja.

Azért éppen őket említem, mert a szóban forgó albumot is ők öten jegyzik. (Érdekes, valamiért úgy gondoltam, Dave Holland-et megelőzően Binks is jó néhány lemezen otthagyta a kézjegyét, de nem: a Stained Class és a Killing Machine mellett csupán az Unleashed… koncertalbumon hallhatjuk a játékát.)

Az 1978-as év az egyik legsűrűbb időszak volt a zenekar életében. Két nagylemezük is megjelent: február 10-én a Stained Class, október 9-én pedig a Killing Machine. Pontosabban, utóbbi csupán Európában látott ekkor napvilágot, a tengerentúlon Hell Bent for Leather címmel, 1979. március 1-jén került a boltok polcaira. Az óvilági kiadást a CBS, az amerikait a Columbia Records gondozta. A két változat annyiban különbözött egymástól, hogy az újvilágin egy Fleetwood Mac-feldolgozás, a The Green Manalishi (With the Two-Pronged Crown) is helyet kapott.

Hell Bent for Leather: az album amerikai kiadása

S hogy mi volt az oka a címváltoztatásnak? Egy, az Egyesült Államokban, 1979. január 29-én történt bűneset, amikor is egy Cleveland-i általános iskolában egy 16 éves lány, Brenda Spencer lövöldözni kezdett. Az igazgatót és a gondnokot megölte, nyolc diákot és egy rendőrtisztet pedig megsebesített. A kiadó szerette volna elkerülni, hogy a lemezt összefüggésbe hozzák a vérengzéssel.

A Judas Priest ötödik albumát a londoni Utopia stúdióban, illetve a kiadó saját stúdiójában rögzítették. Az anyag több szempontból is szakított az addigi irányvonallal. A dalok egyszerűbb struktúrájuk által egyrészt színpadon könnyebben előadhatóvá, másrészt a közönség által befogadhatóbbakká váltak. Egy szélesebb közönséget szerettek volna elérni velük, és nem titkoltan az amerikai piacot is meg kívánták hódítani.

Ugyanakkor a hangzás keményedett, a riffelés agresszívebbé vált, amelyre nemcsak a Brit Heavy Metal Új Hulláma hatott, hanem az akkoriban szárnyra kapó punk mozgalom is. Nem utolsó sorban pedig, Glenn Tipton szólójátékában állítólag ekkor jelent meg az Eddie Van Halen-től „ellesett” tapping technika. A szövegek a korábbi fantasy-témák helyett hétköznapi problémákat boncolgattak, a tagok színpadi megjelenésében pedig a szegecses-bőrruhás imidzs vált meghatározóvá.

És hogy milyen dalok kaptak helyet az albumon? Először is olyan klasszikusok, mint a Hell Bent for Leather, a Green Manalishi és a Running Wild. Érdekes nóta a Delivering the Goods, ugyanis ahhoz képest, hogy más csapatok (például a Skid Row) tiszteletadás gyanánt szívesen dolgozták át és adták elő, szerintem nem nagy durranás. Messze nem olyan ütős albumkezdés, mint amilyen később a The Hellion/Electric Eye, a Freewheel Burning, vagy a Painkiller volt. Ahogy indul, az kifejezetten gáz, a számvégi (dob)pörgetés viszont nagyon jó.

A későbbi Metal God

Aztán ott vannak azok a szerzemények, amelyeket annak idején magamnak felvettem a bakelitről. Nagyszerű darabok, még ha nem is váltak „Judas-slágerré”. Ilyen a Rock Forever a maga kissé régies megszólalásával, de fülbemászó riffjével, kórusaival és ugyancsak dalvégi beleerősítésével. Vagy az Evening Star, amely egy remekül felépített nóta: a lírai kezdés után egy olyan refrénnel vesz le a lábamról, amit – a dalt hallgatva – a múltkor is hangosan énekeltem az utcán (szerencsére nem voltak sokan körülöttem). Az alapritmus persze itt is „öregrockeres”, de több olyan finom – gitáros és vokális – megoldás van benne, amitől számomra a korai Judas-életmű egyik gyöngyszeme.

Hogy a Take On the World-ről már ne is beszéljünk, amely egy olyan kaliberű metal himnusz, mint a United, vagy a Rock You All Around the World. Már a kezdő dobhangok is headbangelésre késztetnek, aztán jön a kórus, a diadalmas melódia. A ritmus törzsi élményt idéz elő a hallgatóban, abszolút koncertnóta.

A Before the Dawn-t sorolnám még ide, amely véleményem szerint a Judas Priest legszebb lírai szerzeménye. Glenn Tipton ebben a dalban billentyűs hangszeren is ráerősít az érzelmi hatásra, a gitár pedig a Scorpions-lassúkban megszokott módon, magányosan hasít a légüres térben.

Itt jegyezném meg, hogy egyik kedvenc dalom ebből a korszakból, a Green Manalishi stúdióváltozatban messze nem olyan gyors és dinamikus, mint az 1979-es koncertlemezen.

Végezetül pedig vannak azok a kompozíciók, amelyeket nem véletlenül nem őrzött meg a kollektív emlékezet. Ha ezeken keresztül kellene megítélnünk a Judas Priest-et, nem hiszem, hogy a metal krémjéhez sorolnánk a csapatot. A Burnin’ Up kifejezetten boogie-s ritmusban hömpölyög, rendre a David Coverdale-Glenn Hughes-korszakos Deep Purple jut róla eszembe. A Killing Machine is hasonlóan vontatott, már-már unalmas nóta. Az ugyancsak döcögős Evil Fantasies-ben Halford hangját kis túlzással alig lehet felismerni, a dalt egyedül a második felében történő begyorsulás menti meg attól, hogy ugrassam a lejátszót.

E három nóta nélkül az anyagra maximális pontszámot adnék, mindent egybevetve azonban a Killing Machine így is az együttes ’70-es években készült albumainak legjobbja. A megjelenését követő világ körüli turné két japán állomásán, 1979 januárjában rögzítették az Unleashed in the East koncertlemez anyagát, amely ugyanezen év szeptemberében jelent meg. Ez volt az első Judas Priest-album, amely elérte a platina státuszt, és az utolsó, amelyen Les Binks csépeli a bőröket. A helyére a Trapeze-ből érkező Dave Holland került, a folytatás pedig az 1980-as British Steel képében érkezett, amely az igazí áttörést hozta meg a csapat számára, és a műfaj szupersztárjaivá tette Halford-ékat.

A Killing Machine remaszterizált változata 2001-ben jelent meg, rajta két bónusznótával: az egyik a korabeli amerikai kiadáson már szereplő Green Manalishi, a másik a Fight for Your Life című szerzemény, ami nem más, mint a Defenders… albumon hallható Rock Hard Ride Free című dal korai változata.

Azt gondolom, a Killing Machine a Judas Priest első „igazi” albuma, az ezt követő nagy sikerszéria felvezetése, túlnyomórészt emlékezetes, remek nótákkal, és azzal az üzenettel a szakma és a rajongók felé, hogy a jövőben komolyan számolni kell ezzel a csapattal.

A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 hozzászólás

  1. Hmm…Az Unleashed In The East Cc. olyan számomra, mint a Cowboys From Hell. A Judas Priest akkor lett igazi Heavy Metal szõrnyé! Az említett ’79 -es album örök klasszikus!

  2. Igazad van. De azért a Killing… időszakában váltottak szegecses bőrdzsekire, és rövidebb, társadalmi témájú szövegekre. És azért volt ott egy-két jó dal is…

  3. 1976-1990 között kiadott lemezeik valamint a Jugulator és a legutóbbi Firepower mindegyike klasszikus.
    A szerző által nagyra tartott evening star negédes refrénjével mondjuk kilehet üldözni a világból,ha ezt és a címadót lehagyák jobb a lemez összképe.De persze így is alapmű.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*