Eltűnt a „Gépezet”, maradt a „Fej”!?

Robb Flynn-nek most főhet a feje

Bizonyára már sokan értesültetek róla: a múlt héten Robb Flynn, a Machine Head főnöke maga jelentette be egy Facebook-üzenetben, hogy Phil Demmel gitáros és Dave McClain dobos egy utolsó amerikai turnét követően kilép a csapatból. Jared MacEachern basszer sorsa egyelőre még bizonytalan.

Mivel a „Gépfej” nem igazán tartozik a Rattle-stábtagok nagy kedvencei közé, én azért le szeretnék írni néhány gondolatot, ami eszembe jut a hírrel kapcsolatban. Hogy a banda nem örvend nagy népszerűségnek újságunknál, az is bizonyítja, hogy idén megjelent, Catharsis című albumukról például egy szó sem esett az oldalunkon. És ez nem véletlen! A Machine Head zenei teljesítmény tekintetében az egyik legrapszodikusabb banda groove/thrash metal vonalon. Jóformán minden lemezük más és más színvonalon mozog, az egészen kitűnőtől a „felejthető” kategóriával bezárólag.

Flynn a különválás okaként a csapattársaktól emberileg és zeneileg történt eltávolodást említi. Az emberi dologról nem tudok mit mondani, mivel ez személyes, az együttes tagjai között működő (vagy nem működő) dolog, amire nincs rálátásom. Mindenesetre a korábban távozott basszer, Adam Duce szerint Flynn-nek hatalmas egója van, amit – igaz, árnyaltan fogalmazva, de – az eset kapcsán Robb is beismer. („Túl szorosan fogtam a gyeplőt, megfojtva ezzel a srácokat.”)

A zenei eltávolodásról viszont igencsak van véleményem. Hogy ezen a téren pontosan mi is volt a nézetkülönbség Robb és a többiek között, azt nem tudom, de sejtem. Mint metalrajongó, nyugodt szívvel kijelentem, hogy az utolsó lemezük egy nagy katyvasz! Összepakolva rá mindenféle, egymással köszönő viszonyban sem lévő, teljesen más zenei stílusban íródott számot. Normálisabb zenészek ilyen esetekben szoktak egy projekt bandát alakítani, ahol megvalósíthatják az alapcsapatétól eltérő zenei elképzeléseiket. Rengeteg példa van erre. Az ilyennel semmi probléma nincs.

De egy metal lemezre feltenni olyan számokat, mint a Bastards vagy a Behind the Mask… De a Caleidoscope vagy a California Bleeding sem Machine Head-albumra való. Ez olyan, mintha egy Justin Bieber-korongra felkerülne egy black és egy thrash metal nóta, plusz két-három másik heavy metal szám. Vagy jelentessék meg egy EP-n az ilyen számokat, és adják ki Nyáltenger címmel! De ne tegyék rá egy Machine Head CD-re, szétgányolva ezzel egy együttes imázsát és egy lemez egységes zenei arculatát.

Arról már nem is beszélek, hogy hol van a producer ilyen alapvető tévedéseknél? Az ő dolga lenne kordában tartani a zenészek sokszor öncélú törekvéseit. És mint tudjuk, nem ez az első eset az együttes történetében, amikor próbáltak egy Flynn vezér szerint jónak gondolt irányba elmenni zeneileg. Valljuk be, nem sok sikerrel. Ezzel az utolsó anyagukkal viszont túlmentek minden határon. Nem csodálnám, ha konkrétan ez is közrejátszott volna a srácok távozásában.

Adam Duce-nak a zenekarvezető egójáról tett kijelentését némiképp az is alátámasztja, hogy a mostani formáció előtt már hatan távoztak hosszabb-rövidebb idő után a csapatból. (Talán nem véletlenül.) Ha ezekhez hozzávesszük a most lelépő kettő+egy tagot, mit mondjak… elég szép létszám. Flynn lassan behozza MegaDave Mustaine ezen a téren nyújtott teljesítményét.

Na, de nézzük pozitívan a dolgot! Afelől azt hiszem, senkiben nincs kétség, hogy a Machine Head újraszerveződik a jövőben, utat nyitva ezzel néhány új zenész előtt az ismertté válásban. Egy ilyen kaliberű csapatban szerintem rengeteg ma még ismeretlen muzsikus játszana szívesen. Tehát nem jelent majd nagy problémát újra beindulni. Az sem kizárt, hogy valamelyik posztot egy már eddig is ismert metal arc fogja betölteni. Ki tudja?

De ami szerintem talán a legfontosabb a jövőre nézve, hogy levonva a megfelelő konzekvenciát, és némiképp tanulva az esetből, Robb Flynn remélhetőleg újra megajándékoz bennünket egy Burn My Eyes vagy egy Blackening színvonalú metal albummal. Nálam ő is azon zenészek közé tartozik, aki bármikor képes egy „nagyot villantani”. Reméljük, így lesz!

Sipy

* * *

Mindig is követtem a Machine Head munkásságát. Szenzációs bemutatkozó albumukat (Burn My Eyes – 1994) akkor szabadították rá a világra, amikor nem éppen a durva metal zenék voltak a divatosak, hanem a grunge és a pop-punk, éppen ezért a műfaj egy kissé a háttérbe szorult. A debütálást egy hasonlóan jó folytatás követte (The More Things Change… – 1997), aztán egy kissé eltévelyedtek két, zeneileg más megközelítésű lemezükkel (The Burning Red – 1999, Supercharger – 2001), de erről a relatíve mélypontról szépen felálltak egy fasza visszatérő lemezzel (Through The Ashes Of Empires – 2004). Majd jött az általam legjobbnak tartott albumuk, személyes kedvencem, amit komplexitása miatt én csak a 2000-es évek …and Justice for All-jának hívok, a 2007-es The Blackening.

Felülmúlni nyilván nem sikerült ezt, de a 2011-es Locust még a „jó kis hallgatnivaló” kategóriába sorolható, a 2014-es Bloodstone & Diamonds viszont inkább a középkori külsőségei miatt tetszett, zeneileg már nem annyira. Aztán tavaly hónapokon át csak olyan nyilatkozatok jöttek, hogy a következő lemezzel a Machine Head betör a mainstream-be, hogy ez milyen jó album lesz, bevezeti a metalt a köztudatba, satöbbi, satöbbi.

Mondanom sem kell, hogy ez nem így történt, sőt a Catharsis címet kapott lemez, bocsánat a szóért, de számomra hallgathatatlan. Mondjuk, ha levágtak volna belőle kb. hét számot, még csak-csak… De ez így hosszú, unalmas, stílusilag összeszedetlen, csapongó lett. Gondolom, Robb Flynn zenekarvezető agymenése volt a koncepció, a közérthetőbb dalok, de nem lennék meglepve, ha a zenekar többi tagja nem támogatta volna ezt az ötletét, és most, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy nem igazán jött be az album, ezek az elégedetlen hangok felerősödhettek, és konfliktusokhoz vezethettek.

Robi bácsi így egyedül marad, és a sikerek is elkerülik, mondhatni, nem igazán jöttek be a számításai. Nagy kérdés a „hogyan tovább?”. A Machine Head nyilván van akkora név, hogy Flynn találjon maga mellé társakat, s még a zenekar újradefiniálása sem lenne elképzelhetetlen. Meglátjuk.

Szabó Viktor

A főnök
A szerző: Rattle Inc.73 publikáció
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

1 hozzászólás

  1. Egy Vio-lence ujjáalakulást nagyon díjaznék, igaz, ahhoz Sean Killian teljes felépülésére van szükség.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*