Death-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Ahogy jobban végiggondoltam egy ilyen „lemez-rangsorolós” cikk megírásához szóba jöhető kedvenc metal bandáim névsorát, bizony rá kellett döbbenjek, hogy igencsak kevés azon együttesek száma, akiknek pályafutása összes albumát kellően ismerném ehhez. Persze, manapság már nem nehéz hozzájutni komplett diszkográfiákhoz, és azokból pótolni esetleges hiányosságainkat. De az igazi szerintem mégiscsak az, amikor egy banda lemezét minimum a megjelenése évében, de legkésőbb a következő albumuk kijövetele előtt halljuk. Rangsorolni persze úgy is lehet, ha esetleg később ismertünk meg egy bandát, vagy ha még nem éltünk/túl fiatalok voltunk akkor, amikor a csapat már lemezeket adott ki. De talán egy kicsit hitelesebbnek számít úgy egy rangsor, ha a megjelenése idején hallunk egy zenét, nem pedig utólag.

A korszellem, egyéni ízlésünk és a lemez megszólaltatásának technikai háttere is folyamatosan változik. Ezek a változók mind negatív irányba befolyásolhatják a véleményünket egy olyan kiadvánnyal kapcsolatban, amelyet több év távlatából hallunk először. Bevallom, nekem is sok olyan kedvencem van, amelyet csak a sokadik albumával ismertem és szerettem meg, és csak visszamenőleg „nyálaztam át” a korábbi anyagait. És jóllehet, azok között is találtam kiemelkedő albumokat, de sok esetben mégis az első találkozás élménye az, ami a többinél előrébb rangsorolja nálam azt a lemezt, amivel megismertem a bandát.

Chuck Schuldiner

A Death esetében viszont nálam szó sincs ilyenről. Minden egyes anyagot frissen, mondhatni, napra készen hallottam tőlük. Pont ezért választottam ezt a bandát e cikk alanyává. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy fül- és szemtanúja voltam annak a fejlődési folyamatnak, amelynek során egy lelkes, ambiciózus gitárosból egy zseniális zeneszerző, isteni zenész, később pedig egy metal ikon lett! Ő volt Charles Michael „Chuck” Schuldiner, akinek neve egyet jelentett a Death zenekarral, amelynek, mint ismeretes, alapítója, gitáros-énekese és fő dalszerzője is volt egy személyben.

Az alábbiakban egy körülbelül 18 éves, tehát viszonylag rövid, de annál tartalmasabbnak mondható zenei pályafutás hét lemezét fogom tetszési sorrendbe rakni. Mint minden rangsorban, nyilvánvalóan itt is van első és utolsó helyezett, de ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a hátrébb sorolt albumokat rossz lemeznek tartanám. Ez a Death esetében különösképpen igaz. Nálam mind a hét produkció a 3,5 és 5 pont közötti zónában van. Ezért majd tizedekkel jelölöm az egyes albumok közötti, számomra fennálló, sokszor minimális különbséget, amit persze meg is indokolok. Hogy érzékeltessem tetszésem mértékét, minden lemez után írok egy pontszámot, azon szempontok alapján, amelyeket az új albumok ajánlóiban is mérlegre teszek. Vitának helye van! 🙂 Íme, az én rangsorom:

7. The Sound of Perseverance (1998)

A ’98-as első végighallgatás óta ez az albumuk számomra a legkevésbé befogadható. Többszöri nekifutásra sem sikerült belopnia magát a szívembe. Az én ízlésemnek ez már túl komplikált, vagy ha úgy tetszik, progresszív anyag. Inkább csak jó témákat hallok itt-ott, mintsem jó dalokat. Hiányzik a korábbi anyagaikra jellemző kidolgozottság. Kevés az igazán kiemelkedően fogós rész (de azért van belőlük).

A komplexitás már a Spiritual Healing óta jellemző volt a Death zenéjére, de ott ez még nem ment az élvezhetőség rovására. Szerintem itt túl sok az erőltetett és egymáshoz nem illő téma és ritmusváltás, amelyeket kiállásokkal, illetve pár másodperces szünetekkel próbáltak összeilleszteni (Scavenger of Human Sorrow 2:50, Story to Tell 3:20). A számok emiatt darabosak, töredezettek, amit csak fokoz a száraz dobhangzás. Valamint az egész lemez, még ha a Painkiller-t le is vesszük a végéről, túl hosszú. 50 perc ebből a típusú zenéből sok (nekem legalábbis az). Nálam ez a „nem rossz” kategória. (3,5 pont)

6. Scream Bloody Gore (1987)

Ez, kérem, egy igazán jó debüt albumnak számított akkoriban. A „halálosan szép” borító és a horrorisztikus számcímek, valamint a korongon hallható, lendületes thrash-alapokon nyugvó, de attól némiképp durvább zene és a jellegzetes, torokhangú, hörgős ének egy akkor még kialakulóban lévő, új metal zenei irányzat kezdő „szárnycsapásainak” egyike volt. Bár a „death metal” kifejezést mint stílust, definíciót szerintem csak ’88-tól kezdték sűrűbben használni, de a Scream Bloody Gore-on-on, úgy gondolom, 70 százalékban „halál fém” szól. A haveri körből egy páran jól rá is kattantunk az ilyen zenékre.

A lemez hangzása szerintem még mai füllel is teljesen elfogadható. Tetszik, ahogy egy pár helyen Chuck az egy-kétszavas számcímek bizonyos szótagját elnyújtva egész fasza, elsőre megjegyezhető refréneket nyomat (például a Torn to Pieces-ben, az Evil Dead-ben vagy a Scream Bloody Gore-ban). A lemez egyértelmű „slágere” a lehengerlő, Zombi Ritual című „szerelmes” dal! 🙂 (4 pont)

5. Human (1991)

Régóta úgy érzem, hogy anno ennek a lemeznek kellett volna következnie a Leprosy után. A Spiritual Healing szerintem hirtelen túl nagy váltás volt a korábbi masszív death metal-ból egy technikásabb irányba. Ezen az albumon viszont ismét erősen dominálnak az első két anyagon is hallott kétlábgépes, death-es stílusjegyek, szolidan felturbózva a harmadik album komplexitásával.

A számok kevésbé karakteresek, és a komplett anyagot nézve talán egy kissé egysíkúnak is mondhatók, nem úgy, mint a többi albumon. De ez nálam itt nem számít negatívumnak. Viszont az egész lemezen hallható mélyen „búgó” lábdob és basszus sound már igencsak zavaró, a száraz pergőhanggal egyetemben. Kedvenc dalaim a Lack of Comprehension, a Cosmic Sea és a Vacant Planets. A borító borzalmas. Mindezektől függetlenül jó lemeznek tartom. (4,2)

4. Spiritual Healing (1990)

(Ez van, Viktor! 🙂 )

A bevezetőben említett korszellem és az egyéni ízlés változása e lemez megjelenésének évében az én életemben is meghatározó volt. A néhány éve még fanatikus thrasher-ből egy kissé disztingváltabb, katonaságot megjárt metal rajongóvá váltam, zeneileg nyitottabb korszakomba léptem. Kedvenc lemezeim között akkoriban már olyan albumok is szerepeltek, mint a The Cult-tól a Sonic Temple, a Faith No More-tól a The Real Thing, a Guns ‘N Roses-től az Appetite for Destruction, a Vain-től a No Respect, vagy a Nirvana-tól a Bleach. Ilyen zenék korábban nálam szóba sem jöhettek! 

Mivel egy korosztályba tartozunk, talán ezt a változást élhette át az idő tájt Schuldiner is a maga életében. Nem zárható ki, hogy pont ezért kezdte zeneileg tágítani az akkoriban már egyre népszerűbb, viszont a mai napig igencsak sablonos és szűk keretek között mozgó death metal stílus határait. Ez a lemez ugyanis egy, a korábbiaktól merőben eltérő zenei irányvonalat képvisel, amit kezdetben, bevallom, eléggé alul értékeltem. Az ezt követő két albumot is idevéve, csak bő 10 év múlva lettem nagy rajongója ezeknek a lemezeknek. Addig valahogy nem tettek rám különösebben nagy hatást. Itt már a komplexitás és a technika kerül előtérbe, valamint a véres szövegrészeket is felváltják az egyre filozofikusabb gondolatok.

A borító viszont egy vicc. Olyan, mintha egy Jehova Tanúi által terjesztett szórólap lenne. Abszolút nem metal lemezborítóra való, még ha ki is fejezi az album címének mondanivalóját. A hangzás elég jó, bár az eredeti, ’90-es kiadáson egy kissé „dobozos” a gitár sound, ami az újra kiadott változaton már nem annyira zavar, mint anno. Ez már egy új stílus, a „technical death metal” kategória. Kiváló muzsika! (4,5 pont)

3. Individual Thought Patterns (1993)

Ezt a lemezt a Symbolic album ikertestvérének tartom. Az én szememben ezzel a lemezzel került fel Chuck fejére a maximális elismerést jelző, képzeletbeli királyi korona. Alkotói zsenije nálam már itt elérte a csúcspontját. Zeneileg, szövegileg, művészileg és bármilyen tekintetben számomra ez egy kifogásolhatatlan, 10 tételes mestermű, négy zseniális zenész előadásában. A hangzás remek. A borítót meg inkább hagyjuk. 🙂 (4,8 pont)

2. Symbolic (1995)

Ha az előző lemezzel megkoronáztam a mestert, akkor itt fel is ültetem a trónra! Zeneileg egyenes folytatása az előző anyagon elkezdett irányvonalnak. Sokszor így is hallgatom őket: egymás után, szünet nélkül. Nincs mit mondani: TÖKÉLETES zene. (4,9 pont)

1. Leprosy (1988)

Klasszikus értelemben véve, szerintem ez a világ legelső death metal albuma, és ezért számomra történelmi jelentőséggel bír. Tisztán emlékszem, a Detonator zenészeiként is milyen nagy hatással volt ránk. Ahogy az is elmondható, hogy a mai death metal bandák legtöbbje is túlnyomórészt az ezen az anyagon hallható zenei témákból táplálkozik. Óriási kedvenc. Ha a Death-ről van szó, a Symbolic-ot és ezt az albumot egyszerre említem, mint két alapművet. Az, hogy most a Leprosy nyert, a szuper lemezborítónak köszönhető! 🙂 (5 pont)

A szerző: Sipy30 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*