Cikimetál

Rival Sons

Lehet, hogy korábban is írtam már erről a témáról: ízlésbeli különbözőségünkről, amit egyesek kellő toleranciával, mások viszont a fanatikusok „Speak English or die!”-hozzáállásával kezelnek. Az ember, hacsak nem 0-24 órában atom-kemény, és kizárólag kannibál metál muzsikákat hallgat, időnként megkapja, hogy egyik-másik kedvence ciki, ilyen zenéket egy vérbeli thrasher/blacker/deather nem hallgat.

Számomra úgy tűnik, mintha nem is azzal lenne baj, hogy valaki kifejezetten glam vagy nu metal fan, még csak azzal sem, hogy lazításként Pink Floyd-, U2- vagy Dead Can Dance-lemezeket csúsztat be a lejátszójába, hanem hogy a zord zenék megszállottjaként a lágyabb metalt/rockot művelő előadókat is a kedvencei közé sorolja.

Two, Rob Halford egylemezes projektje

Tudom, nem kell észrevenni a fintorokat, a szemöldökráncolást, nem szabad, hogy befolyásoljon mások véleménye, de a legtöbben szerintem mégis ilyenek vagyunk: örülünk, ha másoknak is tetszik, ami nekünk, ha pedig kritizálnak, egy pillanatra elbizonytalanodunk. De tényleg csak egy pillanatra, hiszen a saját zenei közegünkben érezzük jól magunkat, ezek a zenék okoznak nekünk örömet. És nemhogy megingatná egy-egy ilyen szánakozó mosoly a saját jó ízlésünkbe vetett hitünket, hanem éppen ellenkezőleg, onnantól mintegy tüntetünk, provokálunk a „másságunkkal”. (A rosszabb forgatókönyv, ha egy-egy ilyen beszólás miatt nem leszünk őszinték, és kedvenceink egy részét elrejtjük a világ elől.) Például éppen a múltkor emlegettük Dávid Lacival telefonon, hogy mennyire nagyra tartjuk mindketten a Duran Duran zenekar első két albumát. 🙂

Gondoltam, összeállítok egy listát, olyan együttesekből, akik egy részéért a múltban a „kemény magtól” már megkaptam a magam fekete pontjait. Olyan lemezeket sorolok fel, amelyeket – Black Sabbath-on és Metallica-n felnőtt metalrajongóként – szívesen hallgatok, mi több, máig nagy kedvenceim. Nem igazán metal, inkább rock-, gumipunk- és még ki tudja, milyen albumok ezek, határterületi zenék, amelyeket szerintem ti is sokan szerettek (vagy nem).

HIM

2wo: Voyeurs
Die Ärzte: Planet Punk
Eagles Of Death Metal: Peace Love Death Metal
Green Day: Dookie
HIM: Greatest Lovesongs Vol. 666
Red Aim: Flesh for Fantasy
Rival Sons: Great Western Valkyrie
The Black Crowes: The Southern Harmony and Musical Companion
The Offspring: Americana
The Quireboys: Bitter, Sweet & Twisted
The Rasmus: Dead Letters
Volbeat: Guitar Gangsters and Cadillac Blood

De említhetném még a Blackmore’s Night-ot, a Deathstars-t, a Korpiklaani-t vagy a Sum 41-et is, akiknek szintén vannak jó pillanataik. A Ghost-ról már írtam korábban, hogy bár nagy kedvencem nem lesz a csapat, de értékelem a kommersszel kacérkodó merészségüket. 🙂

Ki folytatja a sort?

Deathstars
Red Aim
Jesse Hughes, az Eagles Of Death Metal frontembere
The Rasmus
Die Ärzte
A szerző: Coly604 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 hozzászólás

  1. Én ugyaúgy szeretem a Bon Jovi-t mint a Marduķ-ot és rohadtul nem érdekel ki mit gondoĺ erről!

  2. Semmi gond ezzel. W.A.S.P.-on Iron Maiden-en nőttem fel és a Poison, a Mötley Crüe. Tyketto, Winger és még sorolhatnám a kedvenceket, akik mellé felsorakozott a Grave, Behemoth, Deicide. 😀

  3. Ez a beszéd! 🙂 De csak találkoztatok már furcsálló pillantásokkal az “ultrák” részéről… Erre próbáltam kihegyezni, azzal együtt, hogy engem sem érdekel, ki mit gondol a nekem tetsző zenékről.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*