„Boldog vagyok attól, amit most csinálok”

A Trouble egykori énekese, Eric Wagner aktuális csapata, a The Skull élén látogatott el hozzánk ismét. A Dürer nagyszínpadának öltözőjében ültünk le beszélgetni, ahol a két gitáros, Lothar Keller és Rob Wrong is jelen volt, a bőgős Ron Holzner pedig időnként benézett. Az elmúlt időszakban tekintélyt parancsoló, prófétai szakállt növesztett frontembert a zenekar új albuma mellett természetesen a múltról is kérdeztem; elmondta, mitől érzi magát a legjobban, és mi az, amit soha nem fog megtenni.

Eric, két évvel ezelőtt már játszottatok nálunk, ráadásul éppen itt, a Dürer Kertben. Hogyan emlékszel arra a koncertre?

Annyi koncertet adunk, hogy néha nehéz megkülönböztetni egymástól az egyes helyeket. Csak amikor újra belépünk a terembe, akkor csapunk a homlokunkra, hogy „aha, itt már jártunk!”. De arra emlékszem, hogy itt elég jó kis buli volt.

Körülbelül egy hónapja jelent meg a The Skull második nagylemeze, a The Endless Road Turns Dark. Elégedett vagy vele?

Annak mindenképpen örülök, hogy sikerült összehoznunk, és hogy napvilágot látott. Nehéz véleményt mondanom róla, hiszen mi csináltuk. És mint tudjuk, az ilyenfajta alkotásokat soha nem lehet befejezni; még vagy egy évig biztos tudnék dolgozni rajta.

Miben különbözik az album elődjétől, a 2014-es For Those Which Are Asleep-től?

A fő különbség az, hogy ezt már egyszer megcsináltuk, míg az előző albumnál minden új volt. Ez alkalommal jobban össze voltunk szokva, és itt főleg az új tagokra (Rob Wrong gitárosra és Brian Dixon dobosra) gondolok. Zeneileg olyan nagy különbségek nincsenek, talán egy kicsit még inkább The Skull-os az anyag, olyan, amilyet szerettünk volna csinálni. Egyébként ugyanazok vagyunk, akik voltunk. Talán a második albumnál a produkció (a felvételek és a keverés) ment egy kicsit könnyebben, hiszen ebben is „csupán” ismételnünk kellett magunkat. Ráadásul pontosan tudtuk, hogy mit akarunk.

Két doom csapatban is érdekelt vagy, a The Skull-ban és a Blackfinger-ben. Élvez-e valamelyik prioritást a másikkal szemben?

A Blackfinger a saját gyermekem. Két The Skull album készítése közötti időszak, amikor éppen otthon ülök, és nem csinálok semmit, elég frusztráló tud lenni. Azt érzem, hogy valami újjal kell foglalkoznom. Na, olyankor születnek a Blackfinger-dalok. Utóbbiakkal eddig nem turnéztunk, és valószínűleg nem is fogunk.

A The Skull kezdetben egyfajta árnyék-Trouble akart lenni?

Nem. Az elején valóban olyan szándékkal jöttünk össze, hogy játsszuk az első két Trouble-album dalait, mert a srácok (Bruce Franklin-ék) már nem tették ezt.

Rob Wrong gitáros (Witch Mountain) 2015-ben érkezett a csapatba. Vele hogyan jöttetek össze?

Azt gondolom, erről Ron (Holzner, a csapat basszusgitárosa) tudna mesélni. Ők ismerték egymást, még Chicagóból. Amikor gitárost kerestünk, Ron vetette fel az ötletet, hogy próbáljuk ki Rob-ot. Előtte már több fickót is meghallgattunk, olyan is volt köztük, akit egyszer sem hallottunk nevetni, ami nálunk nem túl jó ajánlólevél (nevetnek Rob-bal).

És hogyan lett a csapat tagja Brian Dixon, aki korábban hosszú évekig a Cathedral-t erősítette?

Egy frankó ütősre volt szükségünk, ezért körülnéztünk az interneten, sőt még az is felmerült, hogy hirdetést adunk fel: „doom metal banda dobost keres” (nevetnek) – miközben Brian-t már régóta ismerem. Aztán láttam valahol a nevét, így végül küldtem egy üzenetet Ronnak, csak annyit, hogy „Brian Dixon”. Jó srác és nagyszerű munkát végzett az albumon, a játéka nagyon passzol a zenénkhez. Sajnálom, hogy erre a turnéra családi okok (az édesapja halála) miatt nem tudott velünk tartani. De vissza fog térni közénk.

A The Skull mostanra egyfajta doom szupergroup-pá vált…

Mi öten azért vagyunk együtt, mert szeretjük ezt a hangzást, ezeket a dalokat. Fel sem merült, hogy bárkit is elcsábítsunk egy másik bandából, csak azért, hogy csináljunk egy szupergroup-ot. Mindannyiunknak vannak egyéb projektjei, csapatai, viszont Ron, Lothar és én a kezdetek óta együtt vagyunk. A többiek, akikkel korábban együtt játszottunk, inkább csak vendégmuzsikusok voltak. A mostani felállás viszont eléggé egyben van ahhoz, hogy hosszabb távon is megmaradjon.

Igaz, hogy a ’90-es évek második felében levágattad a hajad, és „normális” munkád lett? Mennyi ideig tartott ez?

Igen, ez körülbelül ’96-ban történt. Elegem lett a zeneiparból, elmenekültem, vissza a családomhoz, és egy hétköznapi állást kerestem magamnak. Egy nagy szívás volt az egész (nevet). Öt évig tartott, és végül Dave Grohl-nak köszönhetően ért véget. Ő keresett meg azzal, hogy legyek a Probot album egyik énekese. Az elején hülyeségnek tartottam, két hét múlva azonban ismét felhívott, és akkor már nem tudtam neki nemet mondani. Nehezen lendültem bele a dalszerzésbe, hiszen öt évig egy szót sem írtam le ilyen céllal. Két hétig ültem egy üres papírlap előtt, és sajnáltam magam, hogy semmi nem jut eszembe.

A Trouble-lal való szakításodat követően gyakorlatilag a nulláról kellett újraépítened a karrieredet.

A csapatból való távozásomat követően néhány évig semmit nem csináltam. Akkoriban nemcsak tőlük váltam el, hanem a feleségemtől is. Végül eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy az egyetlen lehetséges kiút a gödörből, amiben akkor voltam, ha változtatok a dolgokon, ha újra elkezdek írni.

Minek élted meg az akkori történéseket: sorscsapásnak vagy izgalmas kihívásnak?

Ha megnézzük az utóbbi időszakot, öt éven belül négy albumom jelent meg, így azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez életem eddigi legkreatívabb szakasza. A múlttal kapcsolatban pedig azt mondtam magamnak: „Eric, fogd be a szád, és hagyd, hogy a zenéd beszéljen helyetted!” Úgyhogy most nyugodt vagyok és boldog.

Ezzel együtt a múltadnak sem fordítottál teljesen hátat, hiszen a The Skull koncertjein a mai napig játszotok Trouble-dalokat…

Bár most már van két lemeznyi saját dalunk, azért még most is előkerül egy-két régi nóta. Néhány hete, egy norvégiai fesztiválon egy külön Trouble-szettet is játszottunk: az egyik este The Skull-dalokat, a másikon Trouble-nótákat. Ameddig a közönség kéri ezeket a dalokat, addigi számunkra is öröm ezeket játszani.

Melyik a kedvenc Trouble-albumod?

Talán a zenekar nevével azonos címet viselő lemez. A bemutatkozó album viszont más szempontból áll közel hozzám. Akkoriban az volt az álmunk, hogy lemezt készítsünk. Összehoztunk egy csapatot, elautóztunk Los Angeles-be, bevonultunk a stúdióba, és mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Úgyhogy az is nagyon különleges és fontos mérföldköve az életemnek, hiszen az volt az első, a Trouble című album pedig, azt gondolom, a csúcspontját jelentette az akkori karrieremnek.

Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer visszatérj abba a csapatba, vagy legalábbis közösen lépj velük színpadra?

(Ron Holzner a háttérből: Én biztos nem!)

Nem, ez nem fog megtörténni. Boldog vagyok attól, amit most csinálok. Nem is igazán beszélek velük, egyedül Bruce-szal állok kapcsolatban. Előrefelé szeretnék tekinteni és haladni. Számomra a zenekari létben az a legszórakoztatóbb, hogy új zenét alkothatok. Természetesen az az időszak is fontos része az életemnek, a karrieremnek, büszke vagyok rá, és élvezem, amikor a régi Trouble-nótákat játszom, de ennyi.

Most éppen ott vagyok, ahol lennem kell. Egy kreatív csapat tagjának mondhatom magam, ahol mindenki részt vesz az alkotás folyamatában, és nagyon jó hangulatban dolgozunk. Szeretjük egymást, és ez az egyik legfontosabb szempont.

Mi a következő terved zeneileg?

A zeneszerzés, felvételek, keverés, maszterizálás mókuskerekében tulajdonképpen folyamatosan lemezt készítek. Ahogy végeztünk az egyikkel, vagy már annak a vége felé járunk, már a következő album jár a fejemben. Jelenleg turnézunk, télen viszont tartunk egy kis pihenőt. Akkor lesz időm újabb dalokat írni.

Mit lehet tudni a civil életedről? Még mindig Pittsburgh-ben élsz? Mekkorák most a gyerekeid? Én háromról tudok…

Négy gyerekem és hat unokám van. Chicago közelében élek, a várostól háromnegyed óra autóútra. Hazatértem Pittsburgh-ből, hiányoztak a gyerekeim, az unokáim. Élvezem, hogy újra otthon vagyok.

A dalíráson kívül mivel töltöd a szabadidődet?

Amikor nem írok, akkor leginkább aludni szeretek. Egyébként pedig a tévében nézek különböző show-műsorokat, vagy lesétálok a közeli folyóhoz. Nagyon jó vagyok időpazarlásban (nagy nevetés). A tervem sokszor az, hogy aznap nem csinálok semmit, a barátnőm viszont gondoskodik arról, hogy elfoglalt legyek. Nem egyszer kértem már: „Tudnál várni egy kicsit? Legalább egy hetet adj, amikor semmit nem kell csinálnom!”

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*