Behemoth: I Loved You at Your Darkest (2018)

Lemezajánló és néhány keresetlen szó egyesekhez…

Na, végre-valahára itt van az év egyik általam talán leginkább várt albuma! Ha jól emlékszem, már februárban megemlítettem az azóta is oly’ nagyra becsült Necrophobic lemez ajánlójában, hogy a Behemoth új anyagának meghallgatása nélkül felesleges még beszélnem az év Top 10 albuma verseny helyezettjeiről. Ugyanez igaz a mai napig a listán majd a második, harmadik helyre befutó, úgymond, kiemelt dobogósaimra. Gőzöm sincs még, hogy mely lemezeket írom majd be ezekre a helyekre. Viszont az „Album of the Year” nálam már megvan, plusz öt-hat további lemeznek is bérelt helye van a listámon. Persze azt se felejtsük, hogy csaknem három hónap van még hátra az év végéig, ami ugyebár nem kis idő. Ez az időszak is hozhat még meglepetést. Majd meglátjuk!

Ami a Behemoth új anyagát illeti, nálam simán ott van a Top 10-ben, mint ahogy az előre várható is volt. Ahhoz nagyot kellett volna hibázniuk a lengyeleknek, hogy ne így legyen. Igaz, az első két előzetes szám után (amelyek szerintem hibátlanok) a harmadik klipes dal, a Bartzabel elsőre némi aggodalomra adott okot az egész anyag egységességét illetően. De most már, hallva a teljes lemezt, felesleges volt aggódnom. Nergal mester a tőle megszokott módon néhány, az együttes szempontjából újnak mondható zenei elem beiktatásával (gyermek- és férfikórus) ismét egy igencsak színvonalas black-death albummal ajándékozott meg bennünket.

Mivel a lengyel brigád az évek során a műfaj egyik legnépszerűbb bandájává küzdötte fel magát, így, mondhatni, szinte természetes, hogy a kritikus, rosszindulatú, néha túlzottan becsmérlő, irreális vélemények is felerősödnek velük szemben e lemez kapcsán is. Az ilyen fröcsögéseket főleg a magukat true black, death vagy a f@szom tudja, milyen metalosnak gondoló seggfejek generálják! Legfőbb érvükként azt felhozva, hogy a Behemoth hogy merészel népszerű együttes lenni!? Mi az, hogy őket egy turné alkalmával fellépésenként egy-kétezren is megnézik!? Ilyen nincs, eladták magukat, ez már nem black-death metal, bla, bla, bla. Ahelyett, hogy örülnének neki, hogy ezt az igencsak szélsőséges műfajt bizonyos együtteseknek sikerül kiemelniük az underground szintről egy szélesebb hallgatói réteg elé, ők inkább sarat dobálnak rájuk! Szánalmas!

Az ilyen kritikus felhangok anno a Dimmu Borgir vagy a Satyricon esetében is észrevehetők voltak, amikor ezek a csapatok kezdtek népszerűvé válni. De hát ki az a zenész, aki 15-20 év zenélés után még mindig 200 embernek akar játszani? Mondhatni, természetes folyamat, hogy ha egy csapat fokozatosan újító, elsőre talán szokatlan zenei betéteket is tartalmazó, de minőségi lemezeket ad ki, akkor a népszerűsége nőni fog. Ha valaki ezt nem tudja elfogadni, azért nem az együttes tehető felelőssé.

Márpedig a fentebb említett két banda és persze a Behemoth is nem véletlenül tartozik a stílus meghatározó csapatai közé. E bandák érdemei közé tartozik többek között az is, hogy lemezeiknek megfelelően erőteljes és tisztán kivehető a megszólalása – ellentétben rengeteg más, black-death metalt játszó együttessel! Ez a kiváló, tiszta hangzás a címben szereplő korongra is maximálisan igaz. Az előző lemezükkel ilyen téren nem voltam maximálisan elégedett.

A már említett, kissé meglepő gyermekkórussal induló, csaknem négyperces bevezető tétel, a Solve után elemi erővel robban be a Wolves of Siberia hamisítatlan black-death riffje. Mondhatni, úgy, ahogy kell. Igazi nyitószám. Sodró, mindent elsöprő áradatként száguld végig az emberen, szétoszlatva minden olyan kétséget a hallgatóban, ami esetleg felmerült az együttes műfaji besorolását illetően. A látszólag szolidabb God=Dog lágy bevezető akkordjai után, az első számhoz hasonlóan itt is beindul a „mészárlás”. A Behemoth-ra oly jellemző, főleg a keresztény vallás-ellenes és istentagadó mondanivaló itt egyértelmű az olyan sorokban, mint az „Elohim I shall not forgive”. Ez a része a dalnak egyébként az albumkezdés gyermekkórusos részének újraértelmezett verziója, csak itt a Nergal-féle hörgős éneket ismétlik a gyerekek. Szerintem ez annyira perverz: gyermekek szájába adni istentagadó sorokat… Zseniális! A számhoz készült klip is hozza a korábbi lemezek néhány dalához is készült sötét hangulatú, szürreális, főleg a kereszténység témaköréhez tartozó művészi megjelenítést.

Az Ecclesia Diabolica Catholica kétlábgépes középtempójával viszi tovább az előző két számban is nyújtott magas színvonalat. A fentebb már említett Bartzabel című dal igazából olyan, mint egy szellemidézés. A gregorián férfikórusra épülő misztikus hangulatával talán egy kicsit kilóg a lemez többi nótája közül. Többszöri meghallgatás után viszont azt vettem észre, hogy dúdolom a dallamát. Most már semmi bajom vele. Bartzabel egyébként a Mars kabbalisztikus démona, ő támasztja fel a viharokat; egy sötét démon, akit fénylő aura vesz körül, valamint nagyon bölcs és nagyon öreg. Szóval bableves után nem tanácsos ezt a számot hallgatni, mert vihar lesz! 🙂

Az album további részében egymást váltják a hipergyors (Angelus XIII, We Are Next 1000 Years), a mérsékelten gyors (If Crucifixion Was Not Enough, Sabbath Matter) és a középtempós tételek (kedvencem, a Havohej Pantocrator, Rom 5:8). Ezek a ritmusváltások persze minden számban külön-külön is tetten érhetők, tehát nem egysíkúak a dalok.

Ez az album bizony egy mestermű. Egy kicsit nehezebben jött át, mint az egy héttel korábban hallott Anaal Nathrakh, de most már teljesen összeállt bennem a lemezről alkotott kép. És ezen a képen egy kib@szott nagy 5 pont van. Nálam ez az anyag is minden kritériumnak maximálisan megfelel! Hail Behemoth!

A szerző: Sipy30 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*