Anaal Nathrakh: A New Kind of Horror (2018)

Mint azt már jó pár Rattle-s cikkben olvashattátok, egy együttes kedvenc lemezének a megítélésében fontos szerepet tölt be, hogy melyik anyagukat halljuk először. Ez az első találkozás az én esetemben a címben szereplő bandával a néhány napja, szeptember 28-án megjelent albumukkal történt meg. Mert noha ez a tizedik sorlemeze a briteknek, számomra eddig teljesen ismeretlenek voltak. Mostantól viszont egész biztosan nyomon fogom követni a munkásságukat, visszamenően és a jövőre nézve is.

Ez az alig 30 perces apokaliptikus szörnyszülött a maga groteszk, szürreális hangulatával már elsőre „magáévá” tett. A black, a death, a grind és szimfo metal-tól az indusztriál elemeken át a furcsa, néha talán fülsértőnek is mondható énektémákig (The Reek of Fear) sok zenei hatás érződik ebben a zseniális mesterműben. Mindegyik előbb említett stílus legmarkánsabb, leginkább hatásvadász részeit magába tömörítő és mindezeket egy ultramodern, brutális hangzással megszólaltató lemez ez! A hangsúlyt a MODERN szóra helyezve! Mert bár az egész albumon érződik a black/death hangulat, nem a hagyományos értelemben kell ezekre gondolni. Ez nem az arcfestős, primitív, egy kaptafa, „Sokol rádió” hangzású feketeség. Sokkal több annál!

Zeneileg több szám is, például a Forward! (ami a személyes kedvencem) vagy a New Betlehem inkább a Fear Factory és a Ministry (Psalm 69) világához áll közel. A régi sulis black metalt a Vi Coactus, a Mother of Satan vagy az Obscene as Cancer számokban lehet a leginkább felfedezni. De ezekben is érződik az egyedi hozzáállás és a sajátos értelmezés. A már említett brutál megszólalás a jórészt az egész anyagon jól hallható gitárhangzás mély tónusának köszönhető. Ez különösen kiemelkedik a már szintén említett Forward! című szám „arcletépő” riffjeiben vagy a The Horrid Strife (Korn-os) témáiban.

Az extremitást csak fokozza a széteffektezett, hisztérikus, főleg ordibálós énekhang, amit egyes dalokban egy-egy meglepő kórus vagy éppen egy komolyzenei férfiénekbetét vált fel. Az Are We Fit for Glory Yet? című zárótételben (amit egyébként nyugodtan nevezhetünk abszolút pozitív értelemben egy négyperces „fekete szimfóniának”) mind a három vokális stílus megtalálható. A kicsit a Carmina Burana-éhoz hasonló kórus, ami az ordibálós ének alatt megy, kellően rideg hangulatúvá teszi ezt a számot, hogy aztán a végén egy markáns férfihang – a régi orosz filmzenékben hallható melódiákéhoz hasonló –énekdallamainak köszönhetően harmonikusabb légkörben záródjon a szerzemény, és vele az egész album.

Az együttes nevének első felét némiképp félreértelmezve (Anal) először egy hülye kis punk bandára gondoltam. Ám most, hogy meghallgattam a lemezt, és jobban utánuk olvastam, látom, hogy a Merlin-legendából kölcsönözték a kifejezést. Nem tudom, koncerten hogy adhatják elő a számaikat, lévén, hogy kéttagú formációról van szó. Mindenesetre, amit a stúdióban összehoztak, az előtt megemelem a kalapom! Én nem találok benne hibát. A hangzás szuper, zeneileg az összes szám egységes és egyedi. A 30 perces játékidő pont ideális egy ilyen „sűrű” zenéhez. Tetszik a borító is. Szerintem a srácok az utóbbi évek egyik legeredetibb és legélvezhetőbb extrém metal albumát tették le az asztalra ezzel az anyaggal. Nekem óriási meglepetés a zenéjük. Jövő héten pedig jön az új Behemoth, ami az előzetes két számból ítélve szintén igencsak „gyilkos” lesz…

S hogy hány pontot is adhatnék egy olyan lemezre, amelybe egyszerűen nem tudok belekötni? Ez most valahogy nagyon eltalált! Annyira formabontó és annyira az én szám íze szerint való zene, hogy mindent összevetve megadom rá az első 5 pontomat. Extrém metal rajongóknak csak ajánlani tudom! Csalódás kizárva. Hail Anaal Nathrakh!

A szerző: Sipy26 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*