A Nagy Hasonmásverseny

Droid

„Hallottad, hogy Dio feltámadt?” – írta nekem a minap Dávid Laci kollégám a Dream Child bemutatkozó albumára, a közelmúltban megjelent Until Death Do We Meet Again-re és a csapat énekese, az argentin Diego Valdez orgánumára célozva. Valóban, kísérteties a hasonlóság, de bevallom őszintén, én nagyon nem vagyok a híve az ilyen „feltámadásoknak”.

Egy tribute zenekarnál elfogadható, hiszen esetükben az elsődleges cél: minél hűbben reprodukálni az eredeti banda megszólalását. Azoknál az együtteseknél sem tartom ezt elítélendőnek, akik távozó énekesük helyére próbálnak egy, az övéhez minél inkább hasonlító hangot találni, hiszen a rajongók ezt szokták meg, ezt szeretik. A nagyok közül példaként hirtelen a ’90-es évekbeli Judas Priest és a XXI. századi Accept jut eszembe, akik Tim „Ripper” Owens, illetve Mark Tornillo személyében vélték megtalálni Rob Halford és Udo Dirkschneider utódját (utóbbiak, úgy tűnik, sikeresen).

Tim “Ripper” Owens
Mark Tornillo

Mindenki másnál viszont idegen tollakkal való ékeskedésnek, „jogosulatlan előnynek” tartom ezt. Persze lehet szó véletlenről is; ilyennek gondolom a hasonlóságot Dio és az egykori Underdog zenekar énekese, Mike „Spider” Linster hangja között. A Dream Child esetében azonban – szerintem – más lehet a helyzet. A csapatból korábban hárman (Craig Goldy, Rudy Sarzo és Simon Wright) is megfordultak az isteni torok mellett, mi több, 2006 és 2010 között Dio csapata utolsó felállásának tagjai voltak. Folytatni szerették volna a sikerszériát, amihez a régi-új formáció magja és a zenei recept is adott volt, már csak egy „olyan” énekest kellett találniuk. A nyolc éve elvonókúrán lévő közönség pedig veszi a lemezt, és tódul a koncertekre. Nem a nulláról kell kezdeniük, ám a produkciót valójában nem az ő zenészi és dalszerzői kvalitásaik, hanem „Dio hangja” adja el. Holott ilyenkor nemcsak fizikailag, hanem szellemi értelemben is érvényesnek kellene lennie a „rest in peace” (R.I.P.) óhajának.

A német Underdog a ’80-as évekből

Amennyire nem zavar(t) például a Rob Halford-dal való hasonlóság James Neil (Malice) vagy Ralf Scheepers (Primal Fear) esetében, annyira igen az egy az egyben Ozzy-s megszólalás a Sheavy nevű csapat és a Count Raven muzsikája kapcsán. Utóbbiak nagyon jó zenét nyomnak, e nyomasztó párhuzam miatt viszont egyik lemezükre sem tudok jó szívvel 5 pontot adni.

Sheavy

Azt gondolom, a művésznek alapvetően valami újat, egyedit kell létrehoznia, ami addig nem létezett, nélküle nem jöhetne létre. Ehhez képest a Mezzrow egy második Testament, a Droid pedig a Voivod kistestvére kívánt lenni. Pozitív ellenpéldaként az Alice In Chains-t tudnám említeni, ahol az „új” frontember, William DuWall orgánuma hasonlít Layne Staley-ére, mégsem lehet összetéveszteni őket. A megszólalásbeli folytonosságot Jerry Cantrell énekhangja biztosítja.

Valamennyire érthető, hogy egy zenekar a lehető leginkább hű akar maradni saját hangzásához, stílusához, azonban nem baj, ha az új fejezet megkülönböztethető az előzőtől. Ezt a cikket azonban nem erre, hanem kópiabandákra szerettem volna kihegyezni. Hallgatom a Dream Child-ot: mintha Dio és csapata játszana, közben pedig tudom, hogy az énekes már egész máshol jár. Zavaró érzés. Számomra.

Diego Valdez (Dream Child)
A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*