Ultraphonix: Original Human Music (2018)

Ahhoz képest, hogy Don Dokken és George Lynch mennyire utálják egymást, az úgynevezett szakma ettől függetlenül szívesen dolgozik vele. Mármint Lynch-csel. (Azt szerintem kevesen tudják, hogy Randy Rhoads halálát követően az ő neve is felmerült Ozzy csapatánál, mi több, első számú jelölt volt az üresen maradt gitárosi pozíció betöltésére.) Saját zenekarán, a Lynch Mob-on kívül az ő nevéhez fűződnek többek között a Lynch/Pilson, a Lynch/Sweet, a KXM, valamint a The End formációk (utóbbit a Dokken háromnegyedével, azaz Jeff Pilson basszusgitárossal és „Wild” Mick Brown dobossal, valamint Robert Mason énekessel hozta össze), de érdekelt (volt) az Xciter-ben, a Souls Of We-ben, a T&N-ben, illetve Raven Quinn énekes zenekarában.

Idén sem maradunk George Lynch produkció nélkül, hiszen megérkezett annak az Ultraphonix-nak a bemutatkozó anyaga, amelyet rajta kívül Corey Glover énekes (Living Colour), Pancho Tomaselli basszusgitáros (Philm) és Chris Moore dobos alkot. A csapat az alábbiként határozza meg zenei világát: „Úgy szól az album, mintha a korai Red Hot Chili Peppers találkozna a King Crimson-nal és a Judas Priest-tel” – összegzi a lényeget Lynch. Ami engem illet, nem feltétlenül értek vele egyet, sőt, egyáltalán nem, de az biztos, hogy az idei esztendő egyik legjobb alkotásával rukkoltak elő.

Amennyiben mindenáron hasonlítani akarjuk a lemezt valamihez, egyértelműen a KXM-et mondom, már csak Corey Glover személye miatt is, és itt egyáltalán nem a bőrszínre célzok (a KXM-ben Doug Pinnick-é a mikrofon), hanem az énekre. Glover hangja eleve védjegy: tipikus, ezer közül is azonnal felismerhető, senkiével össze nem keverhető orgánum, a Living Colour anyagokon a frontember már bőven letette vele a névjegyét.

Sarkosan, egyszerűen közelítve az albumhoz, azt mondom, hogy vegyes felvágott, zeneileg, művészileg viszont változatos, úgyhogy maradjunk is ez utóbbi jelzőnél. Ahogy a tavalyi KXM, úgy az Ultraphonix esetében is gyakorlatilag második hallgatás után rögzülnek a nóták a fülekben, és ennek letéteményesei a fogós dallamok, valamint Corey Glover teljesítménye. További párhuzam a két zenekar között, hogy egyik muzsikus sem teszi ki magát a kirakatba, abszolút a alárendelik magukat a végeredménynek, ami parádés, különbségként pedig csak a dalok mennyiségét (12) és a játékidő hosszát (kb. 50 perc) tudom felhozni.

A súlyos riffeléssel felvértezett, nyitó Baptism, vagy a Walk Run Crawl, a laza, fülledt hangulatú Another Day, a pszichedelikus töltetű, ballada jellegű Heart Full of Rain szimplán zseniálisak, nagyon hamar beköltöznek a hallgató memóriájába, gyakorlatilag ki sem tudja verni az ember a fejéből a melódiákat. Ami még differenciát jelent a múlt évi KXM albumhoz viszonyítva, hogy sokkal több a funky-s hatás, markánsabban vannak jelen az ilyen jellegű témák, amelyekből az derül ki, hogy Pancho Tomaselli varázsol a négyhúros hangszeren: legyen szó a Wasteland-ről, a Take A Stand-ről, az Ain’t Too Late-ről vagy Soul Control-ról, tátott szájjal hallgattam emberünk parádés, lehengerlő futamait.

És ha már mindenkit megdicsértem – George Lynch-et mondjuk, nem feltétlenül kell – a „szórásból” Chris Moore sem maradhat ki, az ő ötletes, technikás, a teret maximálisan kitöltő játéka teszi fel az i-re a pontot. Értelemszerűen (nem meglepő módon) a hangzás kifogástalan, valamelyest rokon a KXM-ével, tisztán, arányosan, mellbevágóan szól a produkció.

Eredeti emberi muzsika – hirdeti a cím, és valljuk be, az is. Mert oké, ott van benne a milliószor emlegetett KXM, a funky révén a Living Colour, de nem másolnak senkit és semmit, azt játsszák, amit szeretnek, amihez kedvük van. Nagyon bízom benne, hogy nemcsak erről az egy lemezről szól a történet, hanem rövidesen a folytatást is kezünkbe vehetjük. Legközelebb, mondjuk, jövő ilyenkor.

A szerző: Dávid László511 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*