Suicidal Tendencies: How Will I Laugh Tomorrow… When I Can’t Even Smile Today (1988)

Muro do Classic Rock

Nem vagyok nagy szakértője, sem fanatikusa a crossovernek, annyit érzek belőle, hogy a punk, a hardcore és a thrash – valamint egyéb irányzatok – stíluselemeinek különböző arányú elegyéből az elmúlt évtizedekben igen változatos koktélok, muzsikák születtek. Van, akihez a szikárabb, kiabálósabb vonal áll közelebb, más a műfaj dallamosabb vagy thrash-közelibb oldalát szereti.

Én is ez utóbbiakhoz tartozom, így a zsáner képviselői közül nem véletlenül a Suicidal Tendencies az egyik kedvenc zenekarom. Azon belül is, Mike Muir és csapata életművéből nem a kezdeti években született hardcore punk nótákat, hanem a kifejezetten a thrash jegyében fogant anyagokat zártam a szívembe. Már nem emlékszem pontosan, de nem kizárt, hogy éppen ezzel a kereken 30 évvel ezelőtt megjelent lemezzel ismertem meg a csapatot, s követtem onnantól egy ideig a pályafutásukat, illetve ástam vissza a múltba, az első két albumért.

Az egyéni ízlés és a személyes emlékek koordinátarendszerében mindenki máshová lövi be a maga origóját, teszi ide vagy oda a tetszési indexek alapján meghúzott görbén a csúcspontot. Ahogy olvasóink többségénél, nálam is a Lights… Camera… Revolution! a Suicidal munkásságának non plusz ultrája (albumszavazásunkat is ez a lemez nyerte), a dobogó másik két foka pedig egyértelműen a How Will I Laugh Tomorrow… és a The Art of Rebellion számára van fenntartva (a csúcs előtti és utáni, fel és le lépcsőfokok).

A banda előtörténetébe most nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy a Suicidal-t 1980-ban, a kaliforniai Venice városában alapította az énekes Mike Muir. A zenésztársak különösen a kezdeti időkben cserélődtek sűrűn körülötte: a csapat harmadik albuma felvételeinek már harmadik-harmadik basszusgitárosával és dobosával, valamint ötödik és hatodik gitárosával állt neki. A ST előző lemezén, az 1987-es Join the Army-n debütált az együttesben Rocky George gitáros és R. J. Herrera dobos, a How Will I Laugh Tomorrow… újoncai pedig a gitáros Mike Clark gitáros és a bőgős Bob Heathcote voltak.

Rocky George, R. J. Herrera, Mike Muir, Mike Clark, Bob Heathcote

(A „nagy csapat” a következő albumra, Robert Trujillo érkezésével jött össze, ám bármennyire is ez él a fejünkben a banda klasszikus felállásaként, utóbbi kvintett is csupán egyetlen lemez erejéig maradt együtt.)

Ami viszont mindenképpen jelentős fordulat volt a Suicidal életében, hogy az együttes a Join the Army album megjelenését követően bővül kvintetté, és maradt is meg annak – egészen a legutóbbi időkig. Másrészt úgy tartják, hogy az új gitárosok, George és Clark érkezésével változott meg a ST zenei irányvonala, tolódott el a hardcore punk-tól a thrash felé, megteremtve ezzel a crossover (thrash)-t, mint irányzatot.

Az éppen ma jubiláló album a ST egyik legmetálosabb, legdallamosabb, legkevésbé hardcore-os anyaga. Az újonnan érkezett ritmusgitáros, Mike Clark rövid időn belül a csapat egyik fő zeneszerzőjévé lépett elő, társa, Rocky George számára minden korábbinál több szólót épített be a dalokba. Ezzel együtt (hogy egy kifejezetten gitárcentrikus anyag született) a nóták – mind a hangszeres részeket, mind az énektémákat tekintve – kifejezetten melodikusak, dallamosabbak, mint a korabeli thrash csapatok többségének anyagai.

Nem véletlen hát, hogy megjelenésének időszakában a csapat együtt mozgott, együtt emlegették a thrash akkori élmezőnyével. Az alapító, Mike Muir punkos gyökereire leginkább már csak az énekes hadarós éneke, a kiabálós kórusok, a szövegekből sugárzó düh és a maró társadalomkritika utal.

Mike Muir

A dalszerkezetek azonban ekkorra jóval összetettebbekké váltak: míg a bemutatkozó album nótáinak átlagos hossza két, két és fél perc, itt jórészt négy-öt perces játékidejű szerzeményeket hallunk, a címadó tétel pedig a hét percet közelíti. A dalokban gyakran váltanak tempót (ez is alapvetően a thrash, nem pedig a hardcore punk sajátja): a Trip at the Brain gyorsból vált vissza sétálósra, majd ismét a gázra lépnek a fiúk, ugyanez igaz a Miracle-re is, míg a címadó dalnál mindez éppen fordítva történik.

Mike Clark jól ritmusozik, de a riffelés itt nem olyan erőteljes, mint a thrash csapatok esetében. Rocky George pedig leginkább szólózik, de hogy! A jó nóták mellett számomra elsősorban az ő produkciója miatt különösen élvezetes az album. A Hearing Voices, a Sorry?! és a How Will I Laugh Tomorrow… a remek refrének mellett a színes bőrű gitáros mesteri húrfogásai miatt tartoznak a kedvenc kompozícióim közé erről a lemezről.

A csapat „elmetálosodásában” a hangmérnök, zenei producer Mark Dodson-nak is komoly szerep jutott, akinek – lemezeik hangzásáért – korábban és ezekben az években olyan csapatok mondhattak köszönetet, mint a Judas Priest, az Accept, a Metal Church vagy az Anthrax. Muir-ék első ízben ezen a lemezen dolgoztak vele, s ezt követően a Lights… Camera…-t, majd pedig a ST 1993-as Still Cyco After All These Years albumát is ő gondozta.

Ami az előző korongokon az Institutionalized és a Possessed to Skate volt, az itt a Trip at the Brain, illetve a címadó nóta, hiszen videoklipek is ezekből készültek, ezeket a számokat játszották tőlük a leggyakrabban az MTV Headbangers Ball című műsorában. Bár előbbi dalban (ami ugye az album nyitó tétele) szinte egyből felhangzik a jellegzetes basszusfutam, itt még nem beszélnék funky-s ízekről, azok igazából a következő albumtól kezdve, Robert Trujillo érkezésével kaptak létjogosultságot a ST muzsikájában.

Bob Heathcote ma profi fotós, elsősorban autó- és motorversenyeket fényképez

A Pledge Your Allegiance című dalban hangzik el az a kifejezés (Feel Like Shit), amely aztán a csapat következő hanghordozója, dupla EP-je, az 1989-es Controlled by Hatred/Feel like Shit… Deja Vu kissé összetett címében is helyet kapott. Illetve, akárcsak a Join the Army, ez is felfogható egyfajta himnusznak, indulónak, már csak a kiabálós „ST!”-, illeve „Suicidal!”-kórusok miatt.

Még két szerzemény említenék meg az albumról. Az egyik a Suicyco Mania című dal, amely a lemez eredeti, bakelit és kazetta kiadásairól – gondolom, elsősorban hely (játékidő) hiányában – lemaradt, és csak az 50 perc hosszúságú CD-változatra került fel. Jómagam csak most szembesültem vele, hogy ez is a dalcsokor részét képezi, de semmilyen hiányérzetem nincs, ugyanis nem sorolnám az album igazán jó nótái közé. A Surf and Slam viszont ugyancsak favoritjaim sorát gyarapítja: a „surf” és a „slam” szavakat ismételgető kórust leszámítva tulajdonképpen egy instrumentális szerzeményt hallunk.

Végezetül pedig két érdekesség: bár a Suicidal Tendencies előző bőgőse, Louiche Mayorga nem játszik az albumon, a dalírás időszakában még tagja volt a csapatnak. A lemezen hallható nóták közül hármat is ő jegyez társszerzőként (Hearing Voices, Pledge Your Allegiance, Suicyco Mania). Mike Clark pedig néhány dalt eredetileg még előző zenekara, a No Mercy második lemezére írt, ám az az anyag végül nem jelent meg.

A ST az 1989-es évnek már új basszusgitárossal, Rob Trujillo-val vágott neki, érkezett a Lights…Camera… album, majd a csapat újabb három albumot tett le az asztalra, mielőtt 1995-ben egy rövid időre feloszlott, a rá következő esztendőben pedig folytatta volna működését. Kezdeti sikereiket – a Rocky George helyére érkező Dean Pleasants-szel – azt gondolom, már nem tudták megismételni, de tisztességesen, kompromisszumot nem ismerve helyt álltak, és az utóbbi időben újra fényesen ragyog a csillaguk. (Mire ezt az anyagot olvassátok, valószínűleg hallottátok már a csapat idei, szeptember 7-én megjelent nagylemezét – én e sorok írásakor még nem.)

Muro do Classic Rock
A szerző: Coly603 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*