Hammerfall: Legacy of Kings (1998)

Ahogy minden más, évtizedeken átívelő projektnek, a fémzenének is megvolt a maga evolúciója: a hard rockból kinőtt a heavy metal, abból (vagy azzal párhuzamosan?) a thrash, a black, a death, a doom, majd megjelent a grunge, a groove, a gótikus és az indusztriál, majd a nu metal… A mag szárba szökkent, a törzs elágazott, s az ágakon terjedelmes lombkorona hirdette a műfaj sokszínűségét, rendre megújulni képes voltát.

Aztán a ’90-es évek második felében megszólalt egy tiszta hang, amely kicsengett ebből a kakofóniából, az irányzatok kusza egymásmellettiségéből, amely úgy volt új, hogy visszanyúlt a múltba, s amelynek gazdája a ’80-as évek legszebb tradícióinak zászlaját emelte a magasba. Ők voltak a Hammerfall és az 1997-es Glory to the Brave album.

Persze nem lenne korrekt egyedül őket megtenni az igaz hit harcosainak, a műfajt megőrizve megújítóinak, hiszen számos olyan csapat volt, akik az izgalmasan zavaros ’90-es években is végig őrizték a lángot. Hogy csak a legnagyobbakat említsem, az Iron Maiden, a Judas Priest, a Saxon, Ozzy, Dio, a Manowar, a Rage, a Helloween, a Running Wild, az Accept és a Gamma Ray is tartotta a frontot, még ha a többségük nem is ebben az évtizedben alkotta legerősebb albumait.

Mégis, a Hammerfall tagjai voltak azok, akik az asztalra csaptak, mondván, a HEAVY METAL messze nem az, amit a Korn, a Limp Bizkit, a Deftones, a Linkin Park, a Papa Roach, vagy a Coal Chamber játszik. És megmutatták, hogy hogyan kell egyszerre magabiztosságtól és erőtől duzzadó riffeket, valamint fülbemászó refréneket írni. Ez újra az a kissé klisés, királyos-kardozós metal volt, amit ismertünk, és amivel a ’80-as években megszerettük a műfajt.

Ugyanaz volt, és mégis más. Képzettebbnek, tudatosabbnak tűntek, mint elődeik, a fejlettebb technika és a zenészek profizmusa is magasabb szintre emelte ezt a muzsikát, mint ahol annak idején a pionírok álltak.

1997-et szokás korszakhatárnak tekinteni, holott a Glory to the Grave is csak egy próbálkozás volt. Oscar Dronjak-ék magas tétben játszottak, és nyertek. Csak az elkövetkező időszakban, az évezred végére izmosodott meg és nyert létjogosultságot az old school heavy metal, a Hammerfall újabb albumai által és az olyan harcosok megjelenésével, mint az Iron Savior, a Freedom Call és társaik.

A Hammerfall-t 1993-ban, a svédországi Göteborgban alapította Oscar Dronjak gitáros, aki elsőként Jesper Strömblad dobost (később gitáros), majd Niklas Sundin gitárost és Mikael Stanne énekest nyerte meg az ügynek. A csapat egyfajta hobbizenekarként, mellékprojektként indult, hiszen Dronjak-nak és Strömblad-nak akkoriban még ott volt a death metalt játszó Ceremonial Oath, majd előbbi a Crystal Age-et indította útjára, utóbbi mind több energiáját szentelte az 1990 óta létező In Flames-nek, Sundin-nak és Stanne-nak pedig ugyancsak az évtized eleje óta volt zenekara: a Dark Tranquillity.

Így aztán nem véletlen, hogy az 1997-es debütalbumra közülük már csupán Dronjak maradt hírmondónak. Aki viszont egy évvel korábban rátalált arra a muzsikusra, aki azóta is stabil alkotó- és harcostársa; az illetőt Joacim Cans-nak hívják, és valamennyi Hammerfall-albumon az ő éneke hallható.

A Glory to the Brave sikere felbátorította a csapatot (lásd az album címét!), és töretlenül haladtak tovább a megkezdett úton. Tovább finomítva a bevált receptet, egy, a debütalbumhoz hasonlóan ütős lemezt hoztak össze. Bár… de erre majd mindjárt részletesen is kitérek.

A felállás látszólag több ponton is változott, de ha jobban megnézzük, bár Patrik Räfling az előző stúdiózás alkalmával még nem volt hivatalosan a csapat tagja, az anyagot ő dobolta fel, és Stefan Elmgren is játszott az 1997-es korongon, egy nótában elektromos, ahol pedig kellett, akusztikus gitáron. Így az egyetlen új érkező a basszusgitáros Magnus Rosén volt. Aki pedig láthatatlanul segítette a csapatot, az Jesper Strömblad volt, aki a lemezen hallható tíz dalból nyolcnak is társszerzője.

És akkor itt jön az a bizonyos „bár”: ha a lemezanyagot hagyományos A és B oldalra osztjuk, elmondható, hogy míg előbbi hibátlan, utóbbi messze nem hozza ez első öt dal színvonalát. Míg az A oldal egy az egyben mehetne egy Best of válogatásra, az album másik feléről semmi.

Az anyag két bivalyerős, gyors szerzeménnyel indít: a Heeding the Call ugyan egy kissé klisés, de az óóó-zós kórusaival együtt is lehengerlő, a címadó nóta pedig ezt a lendületet és fogósságot viszi tovább. Utánuk a döngölős Let the Hammer Fall következik, majd a Dreamland a maga anakronisztikus, megadallamos refrénjével, amitől a dal az album (egyik) legjobb tételévé lép elő. A lírát a Remember Yesterday képében kapjuk meg, amely szerintem a Glory to the Brave mellett a csapat legszebb balladája.

A lemez szépen kivitelezett, dallamos szólói nem illeszkednek a „retró”, old school vonalba, de ez nem csökkenti az anyag értékét, éppen ellenkezőleg: többek között ettől is több a Hammerfall, mint egy múltba merengő banda. Joacim Cans nem tartozik a műfaj legjobb torkai közé, de a feladatát maximálisan megoldja, orgánuma is a csapat védjegyei közé tartozik.

Kevesebb emlékezetes pillanat jön szembe velünk az anyag második felében. Az At the End of the Rainbow egy Black Sabbath-os (Heaven and Hell) alapriffre épül, és több szempontból is úgy érzem, hogy kilóg a lemezről. Furcsa a refrén dallama, az ének/a kórus hangja, különleges hangzású a szóló – mintha nem is a Hammerfall-t, hanem, mondjuk, az Accept-et hallanám.

Aztán jön a „kötelező” feldolgozás: jól nyomják a Pretty Maids Back to Back-jét (ahogy az előző lemezhez felvett Child of the Damned-et és Ravenlord-ot, valamint a Legacy of Kings-hez bónuszként mellékelt Eternal Dark-ot, I Want Out-ot és Man on the Silver Mountain-t); le sem tagadhatnák, hogy történetük hajnalán több feldolgozást játszottak koncertjeiken, mint saját nótát.

A Stronger Than All és a Warriors of Faith sem tölteléknóták, ám itt mintha már fáradna a háromnegyed órás anyag. A lemezt záró lassú nótát, a The Fallen One-t ráadásul mintha női hangra írták volna, Cans-nak itt nem annyira állnak jól a magasak. Ráadásul a dal nem is olyan emlékezetes, fogós szerzemény, mint a Remember… Érdekes egyébként, hogy mindkét lírai szám „oldal végére” került.

Mindent egybevetve, a Legacy of Kings így is a kedvenc Hammerfall-albumom. (Vagy a kedvenc A oldalam a csapattól?) Ezt követően nagyjából a Crimson Thunder lemezig követtem figyelemmel a zenekar pályafutását. Ami kezdetben friss levegőként hatott a színtéren, idővel egy kissé egysíkúvá vált számomra. Ezzel együtt minden elismerésem a svédeknek: a ’90-es évek második felében merész lépés volt egy ilyen true metal anyaggal előrukkolni. Mindenesetre bejött a számításuk, valószínűleg sok rajongónak jól esett a sok oldalcsapás, mellékág után visszatérni a főmederbe.

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*