Fight: War of Words (1993)

Vajon milyen albumokat készített volna a Judas Priest az 1990-es Painkiller és a 2005-ös Angel of Retribution között, ha az énekesét akkor is Rob Halford-nak, nem pedig Tim „Ripper” Owens-nek hívják? A Fájdalomcsillapító szintjén mozgó, további nagyszerű alkotásokat, vagy a ’90-es évek így is ugyanúgy betett volna nekik, mint a klasszikus heavy metalt játszó zenekarok jelentős részének? Soha nem fogjuk megtudni.

Ami történt, megtörtént: Rob Halford 1992 májusában, a Painkiller világ körüli turnéját követően kilépett az együttesből, amelynek csaknem két évtizeden keresztül volt a frontembere. Állítólag egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy más terepen is kipróbálja magát, hogy más zenészekkel is együtt játsszon, hogy megvalósítsa azokat az elképzeléseit, amelyek a Judas Priest koncepciójába nem fértek bele.

Míg Glenn Tipton-ék kitartottak a tradicionális vonal mellett, az énekesre nagy hatással voltak az új irányzatok, például a groove metal, azon belül is a Pantera muzsikája (később pedig az elektronikus-indusztriális bandák). Állítólag már a Judas Priest mellett elindította Fight névre keresztelt projektjét, és talán a kettő párhuzamosan is működhetett volna, ha nem ütközött volna jogi akadályba (az anyazenekar kiadója vagy menedzsmentje részéről?) a Fight bemutatkozó albumának kiadása. Ám mivel Halford-nak ezzel kellett szembesülnie, ő inkább a függetlenség mellett döntött.

A rockvilágot és a Judas Priest-et akkoriban sokkolta ez a lépés, ám mai fejjel azt mondom, ha ez nem történt volna meg, ma szegényebbek lennénk egy War of Words (Fight), egy Voyeurs (2wo) és egy Resurrection (Halford) albummal, és annak sem lehettünk volna tanúi, mire képes az új énekes, „Ripper” Owens a Judas Priest élén.

Minthogy utóbbi csapat Rob távozását követően néhány évre felfüggesztette működését, semmi akadálya nem volt annak, hogy a dobos, Scott Travis is Halford-dal tartson, aki kettőjükön kívül három fiatal, addig viszonylag ismeretlen arcot nyert meg az ügynek: Jay Jay Brown basszusgitárost, valamint Brian Tilse és Russ Parrish gitárosokat.

A bemutatkozó album dalait kivétel nélkül Halford szerezte, ugyanakkor, bár a kreditlistán gitárosként is feltüntették, Rob kizárólag énekelt a lemezen. A tőle addig megszokottól eltérő muzsikához újfajta, a ’90-es években trendi külső is dukált: Halford akkoriban gyakran mutatkozott baseball sapkában, félmeztelenül, tetovált felsőtesttel, szakadt farmerben vagy térdnadrágban, bakancsban. Azt gondolom, a róla ekkortájt készült fotók is sugalltak már valamit abból, amire aztán néhány év múlva, a 2wo-s időkben került sor, amikor az énekes nyíltan is vállalta homoszexualitását.

Na, de nem ez, hanem a lemezanyag a lényeg. Azt gondolom, logikusan kínálkozik a kérdés: mennyiben volt más ez a zene, mint amit Rob addig a Judas Priest-tel játszott, illetve mennyire érhető tetten a Fight muzsikájában a korszak menő bandáinak, többek között a már említett Pantera-nak a hatása?

A megszólalás sokkal töményebb, modernebb, mint amilyen Halford anyazenekaráé volt. A Fight máshogy kemény, mint, mondjuk, a Painkiller album volt; nyersebb annál, néhol már-már punkosan agresszív. Ütősen, vastagon szól a két gitár, a masszív ritmusalapból időnként kifröccsen egy-egy mackós basszushang. Az albumot a lassú és a középtempó uralja. Az egyébként szépen kimunkált szólók sem a klasszikus heavy metalban megszokottak, a kórusok pedig legtöbbször kiabálós csordavokálok.

Rob sokszínűen énekel, időnként mellőzi a dallamokat, és inkább mondja, köpködi a szöveget. Ezzel együtt több dal is simán elmehetne egy bedurvult Judas Priest-nótának, a For All Eternity-t pedig nyugodtan odatehetnénk Tipton-ék legszebb lírai szerzeményei mellé.

Azt viszont túlzásnak érzem, hogy a Fight megpróbált volna szimpla Pantera-kópiává válni; ahhoz hiányzott egy Dimebag Darrell, illetve Halford túlontúl is dallamosan énekelt. Talán leginkább még a váltások és a középtempók idézik Phil Anselmo-ék zenei világát.

Színes, változatos anyagot hallhatunk csaknem egy órán keresztül, olyan nóták formájában, mint az ellenállhatatlan Into the Pit, a súlyosan, sötéten szép Life in Black, vagy az Immortal Sin, amelynek headbengelésre késztető, beton-kemény, döngölős riffjével jó kontrasztot alkot a vékonyan pengő gitár. A Laid to Rest-ben Rob arabos hajlításokkal próbálkozik, az album slágernótájában, a Little Crazy-ben pedig még slide-gitárt is bevet a csapat.

A lemez utolsó harmadában aztán, a Contortion–Kill It–Vicious hármassal a banda az igazán szikár, gonosz oldalát is megmutatja. Az addigiaknál kevésbé dallamos, viszont annál agresszívebb nóták következnek, igazi vaddisznó-vokálokkal. Utóbbi dalban a „motherfucking son of a bitch” is elszabadul, s bár a verze dallamos, a kórus által énekelt refrén ugyanolyan kegyetlen, mint az előző két szám hangulata. Van egy olyan érzésem, hogy Halford-ék (vagy kiadójuk, az Epic) a melodikusabb, Priest-esebb dalokkal szerették volna eladni az albumot, ezeket a nótákat pedig egy kicsit eldugták a „hátsó sorba”.

Jay Jay Brown, Travis és Halford

A lemezt záró Reality, a New Beginning befejezését hosszú szünet után – hidden track-ként – követő Jesus Saves elég vékonyan, zajosan szól, valószínűleg szándékosan keverték ilyenre. Ráadásul olyan, mintha feldolgozásnóta lenne.

A War of Words simán van olyan jó anyag, hogy alkotójában a rajongók egy új kedvencet üdvözölhessenek. Ami miatt a Fight mégsem ragadt meg tartósan az élvonalban, annak szerintem alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a csapattal és Halford színeváltozásával szemben nyilván volt egyfajta érzelmi ellenállás. A másik, hogy a zenekar két évvel későbbi lemeze, az A Small Deadly Place már messze nem volt ekkora durranás. A Fight nem sokkal ezt követően fel is oszlott.

Érdekes egybeesés, hogy a Judas Priest nagyjából éppen ekkortájt tért magához, és igazolta le – 1996-ban – a korábbi Winter’s Bane-énekes „Ripper” Owens-t. Holott éppen Rob is „ráért volna”… Halford útja azonban ekkor még másfelé vezetett (korábban itt írtam erről az időszakról), és csak az új évezredben borult össze ismét régi zenésztársaival, miközben szólókarrierjét sem adta fel.

A szerző: Coly603 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 hozzászólás

  1. Az a Jesus Saves valószínűleg Slayer feldolgozás. A Light Comes out of Black szerintem felfért volna ide is.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*