Crossfire

A ’80-as évek közepén egyszerre, gyakran egy kazettán jutottak el hozzám az olyan együttesek zenéi, mint a holland Picture, a német Breaker vagy a belga Ostrogoth és Crossfire. Akkoriban szerintem nem nagyon tudtunk különbséget tenni a később szupersztárrá váló és a rövid időn belül zsákutcába futó csapatok között, hiszen mindannyian nem sokkal korábban indultak, és éppen első, második albumukkal mérettettek meg a nemzetközi hallgatóság előtt.

Ráadásul hiába oszlott fel néhány évvel később valamennyi fent említett zenekar (a Picture és az Ostrogoth később újraindult, és jelenleg is működik), az olyan albumokat, mint a Dead Rider (Breaker), az Eternal Dark (Picture), vagy a Second Attack (Crossfire), úgy emlegetjük, mint egy korszak hű lenyomatait, klasszikusait.

A Crossfire elődje, a The Onion Dolls még punk bandaként alakult 1980-ban, ám őket is leverte a lábukról a Brit Heavy Metal Új Hulláma, és egy évvel később már heavy/speed metal zenekarként és Crossfire néven folytatták pályafutásukat. A csapat zenéjét általában a korai Helloween, Accept és Raven muzsikájához szokták hasonlítani, bár különösen a Second Attack esetében egy meglehetősen egyéni megszólalásról beszélhetünk. Lehet, hogy még európai szinten is a mezőny legfeljebb harmadik vonalába tartoztak, hazájukban azonban az egyik legnépszerűbb heavy metal csapatnak számítottak.

A Crossfire, pályája csúcsán

Az első komolyabb ugródeszkát a holland Aardschok magazin 1982-es, Metal Clogs című válogatásalbumán való szereplés jelentette számukra. Ráadásul ők voltak az anyag fő műsorszáma, hiszen míg a Frankenstein és a Gilgamesj két-két, az Impact pedig három számmal képviseltette magát, a Crossfire-nek négy dala hallható a korongon (amelyek megegyeznek a csapat ugyanebben az évben készített demójának felvételeivel).

Az együttest ekkoriban négy muzsikus – Peter De Wint dobos-énekes, Nero Neerinckx gitáros-énekes, Marc Van Caelenberge gitáros és Patrick „The Beast” Van Londerzele (ex-Warhead) bőgős – alkotta. Neerinckx még ebben az évben elhagyta zenekart (a muzsikust később elítélték egy rendőr meggyilkolásáért), ami megnyitotta az ajtót De Windt frontemberré válása előtt. A csapat két új zenész – a dobos Chris de Brauwer és a gitáros Rudy Van De Sype – érkezésével öttagúvá vált, Peter De Wint pedig innentől egy személyben látta el az énekesi teendőket.

A Crossfire aláírt az 1982-ben alakult, belga Mausoleum Records-hoz, amely aztán a zenekar mindhárom stúdióalbumát gondozta. Bemutatkozó nagylemezük, a See You in Hell 1983-ban látott napvilágot, és különösen Európában tett szert komoly népszerűségre.

Nem tudom, hogy azért-e, mert a Second Attack-et több mint 30 éve ismerem és szeretem, a See You in Hell-lel viszont csak az elmúlt hetekben ismerkedtem meg behatóbban, vagy, mert utóbbi szimplán gyengébb anyag, mint a banda 1985-ös lemeze, amely szerintem a Crossfire kiemelkedően legjobb alkotása, a debütalbum számomra szinte teljes egészében a „felejthető” kategóriába tartozik. Nem a hangszeres teljesítménnyel van bajom; a Second Attack-en egész egyszerűen jobb dalok sorakoznak.

A Magnificient Night komplex, többször is lelassuló, begyorsuló nóta, de nálam még így sem éri el a második korong színvonalát. A Lover’s Game-et mintha az AC/DC írta volna és játszaná, a Killing of a Cop pedig pikáns reflexió egykori zenésztársuk, Nero Neerinckx bírósági ügyére. Utóbbi dal erős basszussal operál, és a szövege alapján kifejezetten koncertekre szánt szerzemény volt.

Szűk két évvel később, 1985 elején érkezett a folytatás, a Second Attack, amelyet a zenekar az előzővel azonos felállásban készített, s amely már jóval több élvezetes pillanattal ajándékoz meg bennünket. Döbbenetes: mintha nem is ugyanaz a csapatot hallanánk, mint a két évvel korábbi lemezen. Magabiztosak, lendületesek, érett muzsikát produkálnak. Már az albumot nyitó, száguldó tempójú címadó szám is üt; az ezt követő Feeling Down-ban is marad a nyaktörő tempó, mégsem olvad egybe a két nóta. Sőt, a dal végén De Wint-ék még egy kis poénkodást is megengednek maguknak.

A Highway Driver tempója a Motörhead-et, kórussal megtámogatott refrénje az amerikai Malice-t idézi; aztán ismét felpörög a tempó, és a csapat onnantól már nemigen ismer könyörületet. Az Atomic War-ban előbb tömör dob-basszus alappal sorozza meg a gyomorszájunkat, aztán jön az Accept-esen dallamos gitárszóló, majd pedig a dallamos refrén teszi fel az i-re a pontot. A baljós hangulatú, menetelős Master of Evil-ben rövid időre visszavesznek az iramból, ám utána érkezik az anyag csúcspontja, a Scream and Shout. A gyors rock and roll-ból a közepén váltanak vissza dülöngélő középtempóra, gitárhangok ringatnak, majd kapnak fel és ráznak meg, érkezik a szólóval rivalizáló, megváltozott dallamú refrén. „Shout! Shout!” – kiabálja a végén De Wint, miközben a húrok pörgése a fülünket csiklandozza.

Az albumot záró Running for Love monumentális lírai nótának indul, majd – ahogy az számtalan másik metal balladával is előfordul – az utolsó harmadában felgyorsul. A dal kezdete a Scorpions-t, dallamos gitárbetétje az Accept legnagyobb pillanatait idézi. Van Caelenberge-ék egyébként sem itt, sem az Atomic War-ban nem spórolnak a játékidővel: míg utóbbi több mint hatperces, a Running… a nyolcat is meghaladja.

A Crossfire ezzel az albummal jutott el pályájának csúcsára. Játszottak az Accept, az Iron Maiden és a Raven előzenekaraként, két koncertet is adtak Londonban, és olyan fesztiválokon léptek fel, mint a Shockwave, az Earthquake és a Heavy Sound.

Aztán történt valami: elfogyott az inspiráció, az ötletek, és valószínűleg csapaton belül is támadhattak nézeteltérések, ugyanis 1986-ban sem Rudy Van De Sype-ot, sem Patrick Van Londerzele-t nem találjuk már a zenekarban. A helyüket a gitáros Jacky D’Hondt és a bőgős Johan Susant foglalta el. Ez a felállás „dobta össze” az ebben az évben megjelent Sharpshooter-t, amelyet legfeljebb a játékideje alapján nevezhetünk a Crossfire harmadik nagylemezének.

A bő félórás korongon hallható hat dal közül egy a See You in Hell album, kettő a Second Attack felvételei alatt született, egy további nóta már az 1983-as If It’s Loud, We’re Proud split kiadványon is helyet kapott, a maradék kettő pedig koncertfelvétel, amelyeket a zenekar még 1985 januárjában, egy németországi fellépésén rögzített. Vagyis egy igazi alibi anyagról van szó, nem véletlen, hogy ennek megjelenése után a Mausoleum szerződést bontott a csapattal.

Pedig alapvetően nem rossz az anyag, csak kevés. A Break Out ígéretes nyitónóta, a Killer Queen alap-gitárdallama is jó (kétség kívül ez a lemez legemlékezetesebb dala), a Metal Knifes (így!) viszont már egysíkúbb, a Sounds of War-nál pedig úgy éreztem, mintha már legalább harmadszor hallgatnám ugyanazt a szerzeményt. Nem véletlen, hogy ez az anyag sem említhető egy lapon a zenekar Második Támadásával.

A Crossfire ezt követően még tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet az életben maradásra: 1987-ben a Metal Enterprises nevű kiadón keresztül megjelentette Live Attack című koncertalbumát, ám miután ezzel sem „robbantott bankot”, Peter De Wint átigazolt az Ostrogoth-ba (ő énekel a csapat máig utolsó nagylemezén, az 1987-es Feelings of Fury-n), a csapat pedig nem sokkal később szép csendben feloszlott.

De Wint ezt követően létrehozta saját csapatát, a Stingray-t, amellyel mindössze egyetlen demót jelentetett meg (Demo – 1991). Utána a belga Mystery-ben (Mystery – 1991, Backwards – 1994), majd a német Affair nevű csapatban (Face to Face – 1998, No Substitute – 2002) is szerencsét próbált, végül pedig Antwerpenben megnyitotta saját lemezstúdióját. Többször is tagja volt az egykori Deep Purple basszusgitáros-énekes, Glenn Hughes turnécsapatának, plusz szólóalbumot is szeretett volna készíteni, de annak eddig nem találtam nyomát.

De Wint a Mystery-ben

A Crossfire egykori gitárosa, Rudy Van De Sype megalakította Native Instinct nevű csapatát, amellyel power/thrash-t játszott. A zenekar a kétezres évek elején három nagylemezt készített (Native Instinct – 2000, First Born – 2003, An Awful Rage – 2006), majd feloszlott. A bőgős Patrick Van Londerzele – Patrick De Vidts néven – többek között az ugyancsak belga Dagorlad 1999-es Incantations című anyagán énekelt. A Crossfire másik basszusgitárosa, Johan Susant 1986-1990 között a belga Target-et erősítette, közben egy rövid időre a német Holy Moses-ben is megfordult.

Állítólag a másik gitáros, Marc Van Caelenberge és a dobos, Chris de Brauwer is aktívan zenél még, utóbbi a Mystery fent említett két albumán is együtt játszott De Wint-tel. Egy esetleges Crossfire-újjáalakulásról egyelőre nincs hír, de talán nem is baj, ha egy kultikus csapat időskori haknikkal nem rombolja le egykori nimbuszát.

(A 2005-ös The Revivalry – A Tribute to Running Wild című válogatásalbumra nem ők, hanem török „névrokonaik” vették fel a Beggar’s Night című nótát.)

A szerző: Coly603 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. A szintén belga Cyclone-ról illetve a dán Evilről is írhatnál, én pedig a pittsburgh-i Evictionről fogok.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*