Ultra-Violence: Operation Misdirection (2018)

Egy újabb kevésbé ismert és a radaromról az utóbbi időben eltűnt thrash bandát hoztam most nektek. Az olasz Ultra-Violence neve nem tartozik a legismertebbek közé; 2014-ben a Game Over és a Condition Critical társaságában játszottak a Dürerben, első, Privilege to Overcome című nagylemezüket turnéztatva.

A csapatot 2009-ben hozta össze Loris Castiglia énekes-gitáros és Andrea Vacchiotti gitáros. A Stanley Kubrick-féle Gépnarancs című film képi világát imázsául választó brigád a korábban említett nagylemez előtt a Wildcrash EP-vel mutatkozott be, majd 2015-ben érkezett a Deflect the Flow című nagylemez. Ezeken az anyagokon elég átlagos, de erős thrasht játszanak a srácok, bár annyira nem brutkón, mint például a Demolition Hammer irányát követő Condition Critical.

Egy darabig csend volt a házuk táján, míg a múlt héten szembe nem jött velem az első klipes dal az új lemezről, a Cadaver Decomposition Island. A szám kábé a feléig az első anyagok szintjét hozza, ám a felétől beindul az, amit annyira szeretek hallani a fiatal bandáktól, az alapokon való túllépés. Nyilván lehet olyan, akinek az enyhe Gojirás megoldások nem jönnek be, de a középrészen akkora dallamok vannak, hogy – némi képzavarral élve – az én kis melódia-orientált fülem azonnal elélvezett. A korábban csak rekedten köpködő Loris magához képest dallamos énekeket is behoz, aminek szintén nagyon örültem.

Maga az összkép elég eklektikusra sikerült. Előkerül itt minden, a korábbi irányvonaltól (Welcome to the Freakshow) kezdve a ’90-es évek Annihilator-os és Megadeth-es hatásaiig (The Acrobat, My Fragmented Self) minden, sőt, még egy Dire Straits-feldolgozást is feljátszottak az urak (Money for Nothing). Az utolsó két tétel, a The Stain on My Soul Remains, illetve a Shining Perpetuity összekapcsolódnak, előbbi egy akusztikusan felvezetett instrumentál, utóbbi pedig ismét egy komplexebb darab, ami így keretet ad az albumnak.

A legnagyobb fejlődésen Loris hangja ment keresztül: rekedtes orgánumával dallamokat is énekel, amivel egy kicsit a mostani Dave Mustaine-re emlékeztet. A szólók is félelmetesen jól sikerültek; ha egy adott dalon belül másba nem is, azokba mindenképp bele tudtam kapaszkodni. Ez alkalommal a lemez hosszát is sikerült eltalálni, a korábbi egy órához közelítő játékidőt ebből a fajta zenéből egy kicsit soknak tartom, de most bő 40 perc alatt végigmegy az album. Így nem válik unalmassá, és a számok változatosságának köszönhetően nem válik önismétlővé az anyag vagy lapossá a hangulat.

Számomra hatalmas pozitív csalódás volt ez a lemez, úgy látszik, az „elveszett” ifi-thrash bandák most kezdenek beérni zeneileg, vagy hoznak egy-egy zseniális albumot idénre. Jó lenne ismét egy, a négy évvel ezelőttihez hasonló, a Game Over-rel közös koncert; remélem, jönnek még erre a srácok.

A szerző: RxGx23 publikáció
Hobbi-kategóriás metal-újságíró, író, villamosmérnök. Az írás és a munka mellett zenél is, jelenleg az Inhalator basszusgitárosa.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*