Spacegoat: Superstition (2016)

A Közel-Kelethez hasonlóan Mexikó is különleges, pezsgő zenei színtér: a különböző kultúrák találkozási pontja, észak és dél, a latin temperamentum és az angolszász technika olvasztótégelye. Az utóbbi hónapokban több, innen származó, izgalmas muzsikát játszó csapatot is bemutattunk: a Vinnum Sabbathi-t, a Yaotl Mictlan-t, valamint a Tulkas-t, és most itt egy újabb kellemes zenei csemege, amelynek – pszichedelikusnak szánt, kissé idétlenül hangzó – neve Spacegoat, azaz Űrkecske.

A zenekart 2010-ben, Monterrey városában alapították a Ríos testvérek, az énekes Gina és a gitáros Miguel, valamint Rigo Vigil és Rey Fraga dobos. Rá két évre jelentették meg első hanghordozójukat, az együttes nevével azonos című EP-t, amit tavalyelőtt bemutatkozó nagylemezük, az e cikk tárgyát is képező Superstition követett.

Ha megpróbáljuk megtalálni az albumon hallható dalok közös nevezőjét, azt mondhatjuk, hogy az Űrkecskék alapvetően klasszikus rockzenét játszanak, amelyre különösen két előadó, a korai Black Sabbath és Janis Joplin volt nagy hatással. A „pszichedelikus heavy/doom metal” besorolás sem indokolatlan velük kapcsolatban, bár egyes szerzeményeikben, különösen a dallamok terén némi grunge-os íz is érezhető.

A muzsika meghatározó eleme Gina Ríos énekhangja, amely sokban (mindenekelőtt erejét tekintve) hasonlít a nagy előd, Joplin orgánumához, ám annál kevésbé karcos, tisztább csengésű. Ha esetleg itt-ott túl lágynak is tűnne az anyag, ha másért nem, e vokális produkció miatt érdemes végighallgatni a lemezt.

A doom-os, stoner-es súlyosságot a Doomensional, az As We Land, a Purple Sand és az Erase the Sun című nóták, illetve azok egyes részei képviselik. Gina-nak talán az As We Land-ben hasít a legjobban a hangja, amely lassú, kissé vontatott tempójú szerzemény, „alapzajába” időnként jól kotnyeleskedik bele a gitár. A Purple Sand és az Erase the Sun (amelynek instrumentális, utazós középrésze is figyelemre méltó) mellett a gyors Transmuta-t sorolom még legnagyobb kedvenceim közé.

Gina spanyolul énekel, egy keményebb, rockos Shakira jut róla eszembe, illetve ilyennek képzelném a spanyol Héroes del Silencio-t, ha ott is énekesnő állna a mikrofon mögött. A lemez másik (második) leggyorsabb dala a Sacred Mountain; mondanám, hogy szintén az erősebb szerzemények közé tartozik, de az az igazság, hogy az anyagnak nem igazán van gyenge pillanata.

Az album lírai daloknak sincs híján. Műfajilag talán a címadó tétel lóg le leginkább a korongról, ugyanakkor szép és jó szám, amely a grunge-alternatív vonalon mozog. Az Astra az album legjoplinosabb nótája, amelynek alapvetően blues-os hangvétele a megfelelő dramaturgiai pillanatban egy kissé bedurvul. A The Wooden Path akusztikus gitáros kezdéséről a Jethro Tull jutott eszembe, később pedig a Heart és a Pearl Jam szelleme lebegett a hangfalak fölött. A bő 52 perces szeánszot a szintén érzelmes Sleeping Hours zárja, amelynek utolsó harmadában a muzsikusok a keményebb húrokat is kezelésbe veszik, a végén pedig Miguel egy kis wah-wah pedálozással búcsúzik a hallgatótól.

A Superstition egy műfajilag sokszínű (útkereső?), hangulatát és hangzását tekintve azonban nagyon is egységes anyag. Mintha rajta keresztül egy szólista szeretné bemutatni a különböző arcait. Ha pontoznám, 4,5-nél biztos nem adnék kevesebbet rá. Azon ritka anyagok egyike, amelyeket a feleségemnek is megmutattam, azonban kíváncsi lennék a csajos metált kedvelő olvasóink és kollégáim véleményére is.

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*