Solefald: Norrøn Livskunst (2010)

Korábban volt egy Ráhallgató néven futó cikksorozata Coly-nak, amelyben mások által ajánlott albumokról írta le főszerkesztőnk a benyomásait. Nem mindig győzték meg az adott lemezek, néha én is hiába mondtam neki, hogy ez vagy az milyen remek muzsika, sokszor írta azt, hogy nem ájult el a hanghordozó minőségétől, vagy egyszerűen nem feküdt neki az adott stílus. 😊 De mint tudjuk, ízlések és pofonok különbözőek.

Most én is egy olyan lemezről írok, amelyet egy zenerajongónak köszönhetően ismertem meg, mégpedig egy kedves olvasónk, Molnár Máté révén. Mivel az említett rovat jegelve lett, más skatulyába toltam be a cikkemet, így a Házi kedvencekbe került, bár ebben inkább olyan kiadványokról írunk, amelyek régi nagy favoritok. Ez meg, ugye, számomra új. Mindegy is, nem számít. Tudtommal Máté nagy rajongója a norvég Solefald-nak, szinte minden lemezüket kedveli, és az ő hatására végigrágtam magam a teljes diszkográfián, és mondhatom, igen remek zenekarral hozott össze a sors, de döntenem kellett, hogy melyik albumról írok ismertetőt. Az egész életművet nem szerettem volna kivesézni, így azt a korongot választottam ki, amelyik nekem a leginkább megnyerte a tetszésemet. Így esett a választásom a Norrøn Livskunst-ra, de egyébként mindegyik mű megérne egy misét.

Solefald

A Solefald igazából egy kétszemélyes alakulat, amelynek alapítói Cornelius Jakhelln – ének, gitár, basszusgitár, sampler és Lars Are “Lazare” Nedland – ének, billentyűk, dob. Mellettük rengeteg vendégzenész szerepel, de nem kezdenék bele a felsorolásukba, mert soha nem érnék a végére. Ez a két figura nem ismeretlen a norvég metal szcénában, főleg Lazare szerepelt olyan népszerű zenekarokban, mint a Borknagar, a Carpathian Forest vagy az Ásmegir, Jakhelln pedig a Sturmgeist együttest gründolta a Solefald mellett. A Solefald-ban pedig nem kevés ismert zenész tette eddig tiszteletét.

Abba sem vágnék bele újra, hogy mennyire kedvelem a skandináv metalt, erről is sokat regéltem már, de érdekes módon a Solefald eddig valahogy kimaradt az életemből – mint már említettem. De ilyenkor mindig azt érzem, hogy északon egy kifogyhatatlan aranybánya üzemel, így mindig fel tudok fedezni magamnak remek együtteseket.

A Norrøn Livskunst a hetedik nagylemeze a bandának, és az ős-rajongók nem biztos, hogy ezt tartják a legjobbnak, de nálam ez vitte el a pálmát. Minden lemezük nagyon eklektikus, ez az album pedig különösen. Egy ideje ismerjük azt a stílusmeghatározást, hogy avantgard metal, amit erre a zenekarra is rábélyegezhetünk. A skandináv színtéren számos olyan banda működik, akikre illik ez a meghatározás, viszont a zöme saját arculattal rendelkezik, így tehát számomra ez az elnevezés elég tág fogalom. Közös bennük, hogy a legtöbbjükben jelen van a black metal, de emellett számos érdekes zenei megoldást ötvöznek muzsikájukban, és ezek időnként homlokegyenest más szférából érkeznek.

A Norrøn Livskunst-t is úgy jellemezhetném, hogy Jakhelln és Lazare egy nagy „fekete” üstbe számos zenei jegyet pakolt bele, az egészet jól felforralták, saját fűszereikkel készre főzték, majd kitöltötték, és méregpohárként átnyújtották a hallgatónak. Nem könnyű zene, de aki nyitott a nem hétköznapi muzsikára, annak erősen ajánlott.

Az első dal (Song til Stormen) még egészen szelíd, egy kicsit Borknagar-szerű hangulat lengi be, mondhatni, „tipikus” skandináv metal, ennek ellenére nagyon jó. Nem túl gyors, egy kicsit epikus, de azért lassúnak sem nevezhető – többnyire középtempós. Aztán a címadó dal képében megérkezik a totális őrület: csak kapkodja az ember a fejét a sok váltás, a sebes és egyben „megtekert” tempók hallatán. Váltakozva, a legváratlanabb pillanatokban érkezik a hörgés és a dallamos ének, ráadásul néha egymással párhuzamosan, és hegyként omlanak ránk a zenei kavalkád gleccserei. Mindkét alapember nagyon jól használja a hangját, különösen Lazare melódiái tetszenek, valamint a hangszerekben rejlő lehetőségeket is rendesen kiaknázzák.

Agnete Kjølsrud

Hogy el ne veszítsük a fonalat (nem nehéz), a Tittentattenteksti még erre is rátesz egy lapáttal. Jesszus, most nézem a dal címét! Ilyen szerintem nincs is, ez biztos csak szívatás. Na, készüljön mindenki a bolondokházára! Nem elég, hogy ebben a nótában is kinyílik a móka-láda, ráadásként a fiúk még Agnete Kjølsrud-ot (ex-Animal Alpha, Djerv) is meginvitálták vendégszerepelni, aki a Dimmu Borgir Abrahadabra albumáról lehet ismerős. Már azon a lemezen is meghökkentő dolgokat művelt a nő, de itt végképp szabadjára engedte/engedték az énektémáit. Mintha egy gumiszobában vették volna fel a dalt, Agnete hisztérikus éneke mindenképpen erről árulkodik, de amúgy a „sallang” sem gyenge.

Ezután jön a legnagyobb kedvencem, a Blackabilly/Stridsljod, ami a címét nézve egy black metal- és rockabilly-ötvözet. Nos, majdnem így is van, hipergyors tempók, hörgős énektémák, lazább zenei elemek váltják egymást, és nagyon húzós az egész nóta. Egyszer egészen lelassul a dal, aztán szép fokozatosan begyorsul. Nagyon ötletes; tetszik ez a megoldás. Táncolni azért nem próbálnék rá, annyira ne képzeljük bele az utóbb említett zenei stílust, csak úgy érintőlegesen érezni a jelenlétét, de inkább mondanám punkosnak a szerzeményt. Lényegtelen, minek nevezzük az ötvöző anyagot, szuper a szám és kész. Érdekes módon ezután a leglágyabb dal jön, az Eukalyptustreet. Remekül felépített nóta, amiben szaxofon és zongora is hallható, a sebességmérő alacsony szinten áll, de megtalálható benne a dallamos ének és a karcosabb vokál is. A hossza majdnem tíz perc, de szó nincs arról, hogy unalomba fulladna. Ezt az oldalát is megmutatja a zenekar.

Cornelius Jakhelln és Lars Are “Lazare” Nedland

A Raudedauden-ben megint viharosabb vizekre eveznek a srácok, de a sok váltás és a dallamok miatt itt sem old school black metal-lal állunk szemben. A Vitets Vidd i Verdi nagyon király dallamokkal van teli, ráadásul itt is színesít Agnete őrült énekével. Minden furcsasága ellenére ez is egy hatalmas nóta, a refrénje különösen parádés. Ez egyébként is elmondható az egész lemezről: sikerült megtalálni azt a középutat, amely által nem vált öncélúvá a zene, mert a nagy katyvaszból mindig kiemelkedik egy-egy emlékezetes énektéma vagy hangszeres rész.

A Hugferdi-ben is váltakozik a dallamos zene (izgalmas és néha egészen lágy, dallamos vokállal) a black-es témákkal, sőt ebben vannak a legzordabb részek, amikor bedurvul a dal. Van itt kettősség rendesen. A Waves Over Valhalla (an Icelandic Odyssey part III), mint a címéből is látható, egy megkezdett sorozat harmadik része. Nem mondok újat azzal, hogy rengeteg zenei elemet használtak fel a srácok, és ezek jól összekapcsolódnak, egymásba fonódnak.

A záró tétel (Til Heimen Yver Havet) tipikus „levezetés”-érzést kelt. Egy kissé monoton, vánszorgós dal, amelyet ünnepélyes hangulat leng körül. Itt egy kicsit visszavesznek a progresszivitásból a tagok, de nem jön rosszul egy kis pihenés a végére. Jó zárása a lemeznek.

Ha már nekem is ajánlották a zenekart, tovább is passzolom a labdát: aki kedveli a skandináv metalt, és még nem ismeri a Solefald-ot, tegyen egy próbát a Norrøn Livskunst albummal, de erősen javasolt a többi nagylemez is meghallgatásra. Könnyen lehet, hogy új kedvencet avat az illető. Mint jómagam.

A szerző: Zozzie272 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*