Scorpions: Tokyo Tapes (1978)

A ’70-es évek második felében számos nagy (vagy később naggyá váló) rockzenekar döntött úgy, hogy egy koncertlemez kiadásával összegzi, tetőzi be addigi pályafutását. A sort 1976-ban a Led Zeppelin és a Rush kezdte The Song Remains the Same, illetve All the World’s a Stage albumával, egy évvel később a Rainbow (On Stage) és a Kiss (Alive II) folytatta, majd 1978-ban megszületett a Thin Lizzy Live and Dangerous, az AC/DC If You Want Blood You’ve Got It és a Scorpions Tokyo Tapes című örökbecsűje, a következő esztendőben pedig az UFO Strangers in the Night-jának és a Judas Priest Unleashed in the East-jének örülhettek a rajongók. Mára valamennyi korong óriási klasszikussá vált.

Az akkori felvételek helyszíneként különösen népszerűnek számított Japán, ahol egyes nyugati csapatok óriási rajongótábort tudhattak magukénak. (Gondoljunk vissza, a kezdet kezdetén a Quiet Riot és a Symphony X karrierje is a Felkelő Nap Országában kapott lendületet.) Így aztán a Scorpions és a Judas Priest élő albuma mellett például a Deep Purple 1972-es Made in Japan-ja vagy a Michael Schenker Group egy évtizeddel későbbi One Night at Budokan-ja is a zenekarok távol-keleti koncertélményeinek állított emléket.

A Scorpions 1978 tavaszán öt stúdióalbummal a háta mögött, legfrissebb lemezét, a Taken by Force-t népszerűsítendő indult turnéra, Európa mellett az ázsiai szigetországban is. A felállást tekintve rövid, ám éppen ezért annál különlegesebb időszak volt ez a csapat életében: a Taken by Force és a Tokyo Tapes az a két anyag, amelyen egyszerre hallható az együttesbe 1977-ben érkezett dobos, Herman Rarebell és az onnan 1978-ban távozó gitáros, Uli Roth játéka. A többiek – Klaus Meine énekes, Rudolf Schenker és a bőgős Francis Buchholz – stabil tagjai voltak a bandának (a basszusgitáros 1992-ben intett búcsút társainak, Meine és Schenker neve viszont máig egyet jelent a Scorpions-szal).

A zenekar megérkezik Tokióba

A bandán belül és a közönség soraiban is érdekes helyzetet eredményezhetett, hogy Roth távozását már 1977 decemberében, a Taken by Force album megjelenését követően bejelentették, így a japán koncertek közönsége is tisztában lehetett azzal, hogy utoljára látja így együtt a zenekart. Ezzel együtt a szólógitáros rendesen odatette magát, Meine mellett egyértelműen a másik főszereplője volt a buliknak.

A dupla album az együttes 1978. április 24-én és 27-én, a tokiói Nakano Sun Plazában adott koncertjeinek legjobb pillanatait örökítette meg. Uli Roth így emlékszik ezekre a fellépésekre: „Három koncertet adtunk Tokióban, amelyek közül messze az első volt a legjobb, azt azonban sajnos nem rögzítettük. Szerencsére a második sem volt olyan rossz, így a lemezen ennek és részben a harmadik estének a programja hallható.”

Lendületesen indul a lemez az All Night Long-gal és a Pictured Life-fal. A Backstage Queen-nél vettem először észre, hogy milyen szépen, jól hallhatóan szól egymás mellett a két gitár, ami egyébként a számok nagy részére igaz. A Polar Nights egy kissé megtöri ezt az ívet (nem véletlenül ezt a nótát hagyták le az egylemezes CD-kiadásokról, hogy felférjen a korongra az anyag): nem olyan jó nóta, mint a többi, hosszú is, majdnem hét perces, ráadásul Roth énekel benne, ezáltal egy kicsit idegen is a hangzása a többi szerzeményhez képest.

Az anyag első csúcspontja az In Trance: fantasztikus hangulatú nóta, igazi varázslat, mestermű. Az önmaguk számra magasra tett lécet Meine-ék az ezt követő We’ll Burn the Sky-jal sem verik le. (Érdekesség, hogy a dal szövegét Jimi Hendrix egykori barátnője, Roth majdani felesége, az egykori német műkorcsolyázónő, későbbi festőművész Monika Dannemann írta.) A Suspender Love nem tartozik a kiemelkedő számok közé, de jó ritmusa van, amit a közönség lelkesen tapsol együtt Rarebell dobjaival.

Schenker-ék a csapat valamennyi addig megjelent lemezéről emeltek be dalokat a programba. A kissé kakukktojásnak számító debütalbumot egyedül az In Search of the Peace of Mind képviseli, pontosabban annak háromperces lírai része, ami viszont nagyon passzol a ’78-as Scorpions zenei világába. Ezt kötik össze a Fly to the Rainbow-val, amelyben ismét csak Roth áll a mikrofon mögé. A nóta zeneileg az est második csúcspontja: óriási a lágy, sírós gitárhangokkal operáló középrész, a visszaépítkezésnél a basszus is jól hallatszik, a végén pedig a hathúros hangszer repülőhangokat imitál, majd e kissé elvont szóló egy Jimi Hendrix-féle gitárorgiába fullad.

Meine, Roth, Rarebell, Schenker és Buchholz a japán fővárosban

(Jól látható, hogy a zenekar nem fukarkodik a hosszabb lélegzetvételű számokkal: a We’ll Burn the Sky több mint nyolc perces, a Fly to the Rainbow csaknem tíz, a dobszólóval kibővített Top of the Bill pedig kis híján hét.)

A második korong elejétől aztán felpörög a tempó, és ezzel párhuzamosan teljessé válik a nézőtéri extázis. Herman Rarebell már a He’s a Woman, She’s a Man-ben bemelegít hamarosan sorra kerülő szólójára, amelyben viszont a kétlábdobos részek egy kissé koordinálatlanok. „Are you ready?” – kérdezi Meine a közönségtől a Speedy’s Coming előtt, és igen, a japán rajongók készen állnak. Ahogy az előtte és az utána elhangzó szám, ez a dal is egy jó kis riffel indít. A Top of the Bill után elhangzó rock and roll-alapvetéseket, a Hound Dog-ot és a Long Tall Sally-t egy kicsit feleslegesnek, oda nem illőnek érzem; a csapat dicséretére legyen mondva, hogy ezek is nagyon Scorpions-osan szólnak, és igazi rocknótaként pörögnek, de azért ezek mégsem ők.

Eddig tartott a főműsor, amelyet követően a zenekar egy méregerő blokkal tér vissza. A Steamrock Fever refrénjének igazi örömzene-hangulata van, a Dark Lady-t pedig ismét Roth énekli; utóbbiban nagyon tetszik a refrént követő, hol emelkedő, hol ereszkedő gitár-dallammenet. Aztán jön a harmadik csúcspont, egy japán népdal, a Kōjō no Tsuki (Hold a romos vár fölött), amelyet Meine – a közönség tapsától kísérve – gyönyörűen énekel. A második versszakot már a nézők kórusa hozza, majd jön az elégikus gitárszóló (most is borzongok, amikor hallgatom), a végén pedig az ovációtól „felrobban” az aréna.

A műsort a Robot Man zárja: nem ez a Scorpions legjobb dala, de kellően lendületes befejezés. A középrésze viszont, ahogy „lemerül a gépember”, tényleg szórakoztató, játékos, az ezt követő újbóli begyorsulás pedig tényleg mindent visz. A szám végét eléggé elhúzzák, az ilyenkor szokásos „Zugabe! Zugabe!” kórusra már nem is marad (játék)idő.

Meine tisztán, a koncert nagy részében erőteljesen énekel. Egyedül a He’s a Woman, She’s a Man verzéit érzem egy kicsit erőtlennek, de a refrénben már újra süvölt a hangja. Az album pedig egyetlen nagy gitárorgia: nagyon jól szólnak, szinte hasítanak a hathúrosok. Roth ízesen, lélekkel, de viszonylag lassan játszik, Schenker pedig alázatosan rakja alá a dalok vázát jelentő riffeket.

A lemez “eredeti” (japán) borítója

Buchholz-ék a Tokyo Tapes-en helyet kapott szerzemények mellett három olyan dalt is játszottak a turnén, amelyek nem kerültek fel a Tokyo Tapes-re, más kiadványokon viszont meghallgathatók. E felvételek minősége elmarad a dupla albumétól, így ezek a nóták leginkább egy zajos, ám bensőséges klubbuli hangulatát idézik. A Catch Your Train refrénjét Meine az eredetihez képest egy kicsit megváltoztatott dallammal énekli. A nótát a nagojai koncerten végig a közönség tapsa kíséri (a tokióin nem).

A japán nemzeti himnuszt, a Kimi ga yo-t Roth játssza el egy szál gitárral, ami így messze nem olyan emlékezetes tétel, mint a másik egzotikum, a Kōjō no Tsuki. A gitáros és Meine által közösen énekelt Hell Cat-et eléggé elnyújtják, a tokiói koncerten nyolc és fél, a nagojain kilenc és fél percesre, többek között egy elég agyas, lépegető-billegő-hintázó gitárszólóval és utóbbi bulin Jimi Hendrix Third Stone from the Sun című dalának motívumával.

A lemez elsőként Japánban jelent meg, 1978 augusztusában, borítóján egy dombornyomásos skorpióval, amely egy rózsán látható. Az a koncertfotó, amit mi is ismerünk, az album 1978 végén napvilágot látott európai kiadását díszíti.

Ezt követően új korszak kezdődött a csapat életében. Előbb egy lemez erejéig visszatért a „tékozló fiú”, Michael Schenker (Lovedrive – 1979), majd Matthias Jabs csatlakozásával kialakult az a kemény mag (Meine és a két gitáros), amely mindmáig meghatározza a Scorpions zenéjét és arculatát. Az Animal Magnetism albummal a csapat belépett a ’80-as évekbe, és egyúttal elindította legsikeresebb korszakát, amelynek megkoronázása ismét csak egy dupla koncertanyag, az 1985-ös World Wide Live lett.

Mindkét élő album óriási, zeneileg nehezen tudnék választani közülük, ám érzelmi okokból egyértelműen a Tokyo Tapes áll hozzám közelebb. Emlékszem, annak idején Göczey Zsuzsa adta le szombati, Lemezbörze helyett című műsorában. A szüleimmel nem sok súrlódásom volt amiatt, hogy milyen zenét hallgatok, ám az kiváltotta a faterom rosszallását, amikor otthagytam a családi ebédet, hogy e lemez felvétele közben megfordítsam a 2×30 perces kazettát. Különös, egy másik világot idéző hangulata van a Tokyo Tapes-nek, számomra mindig ünnep (volt) a hallgatása.

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*