Scars On Broadway: Dictator (2018)

Nem meglepő módon a System Of A Down-nal kezdeném. Az embereknek, úgy gondolom, három típusa van: az egyiknek feláll a szőr a hátán, ha meghallja az amerikai csapat muzsikáját; a másik feltétel nélkül imádja Daron Malakian-ék munkásságát; a harmadik pedig (én is ide tartozom) egyes albumokért van oda, mások viszont nem állnak olyan közel a szívéhez.

Miután nagyon úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem jelenik meg új SOAD lemez, jobb híján az utódzenekarokban lehet minden bizodalmunk. Érdekes, hogy bár Serj Tankian énekhangját jobban szeretem, mint gitáros kollégájáét, mégis Daron csapata, a Scars On Broadway alkotásai jönnek be számomra jobban. Ez az idei album esetében sincs másként.

Távirati stílusban az előzményekről: a System Of A Down 1994-ben alakult, ezt követően öt nagylemezt jelentetett meg. 2006 és 2010 között a csapat szüneteltette működését. Ez idő alatt látott napvilágot Tankian első szólólemeze, a 2007-es Elect the Dead és a Scars On Broadway 2008-as bemutatkozó albuma is (az énekes azóta, 2010-2013 között újabb három korongot adott ki).

Az együttes nyolc éve ismét aktív, koncerteznek, ám az új SOAD anyag – a bandán belüli zenei nézetkülönbségek miatt – csak nem akar megszületni.

Malakian (aki Irakból emigrált örmény szülők Amerikában született gyermeke) állítólag már 2012-ben megírt és rögzített egy albumra való dalt, amely – mint azt egy interjúban elmondta – akár a System következő lemezanyaga is lehetett volna, ám a csapat többi tagja nem értett egyet a nóták zenei irányvonalával. Így aztán félretette az anyagot, ám miután újabb évek teltek el anélkül, hogy bármiféle előrelépés történt volna SOAD lemez-ügyben, Malakian megunta a tökölődést, és a dalokat a Scars On Broadway második anyagaként jelentette meg.

Ez érződik is a Dictator-on, amelynek muzsikája félúton van a SOAD és az első Scars… album zenei világa között. Jó pár nótát simán el tudnék képzelni a nagy négyes nem létező hatodik lemezén is, sőt, talán még akkor sem lettem volna nagyon kiakadva, ha egy az egyben ez lett volna a következő SOAD album. Egyszerűen nincs rajta rossz nóta – persze csak azok számára, akiktől nem idegen ez a zenei világ.

A gitáros a lemezt „Daron Malakian and Scars On Broadway” néven jegyzi, ezzel is hangsúlyozva, hogy egy one-man show-ról van szó. A SOB ma egy személyben Malakiant jelenti, 2012 óta már a System-dobos John Dolmanian sincs mellette, a koncerteken sessionmuzsikusok segítik ki.

S hogy milyen maga a zene? A debütalbum alternatívabb, lazább hangzásához képest keményebb, ám a SOAD súlyosságához képest még mindig lágyabb a megszólalás. Daron zseniálisan elmebeteg hangja érettebb, kevésbé hisztérikus, mint korábban. Számomra két olyan elem tűnt fel, pontosabban három, amelyek itt markánsabban jelennek meg, mint az örmények eddigi bármelyik alkotásán. Az egyik a politikus, társadalmi témájú szövegekhez jól passzoló, súlyos, hip-hop-os, ugrálós témák, amelyekről a Rage Against The Machine zenéje jutott eszembe. A másik a keleties dallam- és ritmusvilág, amely a legváratlanabb formákban ölthet testet: egy prüntyögő gitár-betétben vagy egy szintetizátoros díszítésben, és történik mindez anélkül, hogy azt mondhatnánk, arab zenét hallunk.

A harmadik pedig a szocialista időket idéző, kissé kezdetleges orosz popzene hatása – legalábbis amit én annak gondolok (Never Forget, Gie Mou My Son): tingli-tangli dob- és gitárritmus, valamint érzelgős szintetizátorfutamok. Korábban rengeteg ilyen, punknak és rocknak mondott szláv muzsikát hallgattam, aztán iráni csapatoknál találkoztam hasonlóval, így azt gondolom, ezek akár örmény zenei motívumok is lehetnek.

Malakian lendületesen, mindenfajta bevezető vagy ráhangolódás nélkül csap bele az albumot nyitó, egy az egyben SOAD-os Lives-ba, a 44 perces alkotást pedig egy ennél is zúzósabb nótával, a Skinny Puppy Assimilate-jének feldolgozásával zárja. A legskizofrénebb tétel talán az Angry Guru, amely egy Toxicity-s durvulással kezdődik, egy kissé idióta énekkel folytatódik, s a dalt végül egy remek refrén koronázza meg.

Változatos ritmusok, jobbnál jobb dallamok, a keménység és a finomság egészséges adagolása – nálam ez az album bizony ott van, ott lesz 2018 tíz legjobb alkotása között. Szinte bármelyik nótát említhetném róla kedvencemként, ám mégis az instrumentális Gie Mou My Son-t emelném ki, amely ugyancsak átdolgozás: a görög Stamatis Kokotas emóció-dús dalának hasonlóan érzelmes interpretációja.

Malakian azóta már egy újabb lemeznyi dalt megírt, állítólag azokkal is hamarosan stúdióba vonul. Kíváncsian várom a végeredményt.

(5)

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*