Mustasch: Silent Killer (2018)

Minthogy egy korábbi cikkemben már bemutattam a svéd csapatot (itt), most nem rabolnám ezzel az időt. Legutóbbi albumuk, a Testosterone, amely 2015-ben látott napvilágot, elődeinél lágyabb hangzással, slágeresebb megközelítéssel igyekezett elnyerni a rajongók kegyeit. Ám ahogy az anyag nekem sem lopta be magát a szívembe, valószínűleg máshol sem talált egyöntetűen kedvező fogadtatásra. A zenekar ugyanis megtorpant, és elgondolkodhatott a folytatáson, mert egyrészt minden eddiginél hosszabb idő, három év telt el a Testosterone megjelenése óta, másrészt új dobossal tértek vissza, harmadrészt az idei lemezen hallható muzsika újra keményebben dörren meg – aminek kifejezetten örülök, ugyanis az előző albumot hallva azt gondoltam, hogy elveszítettük egymást.

A göteborgi kvartett magját gyakorlatilag a két évtizeddel ezelőtti indulás óta Ralf Gyllenhammar énekes, ritmusgitáros és a bőgős Stam Johansson alkotja. 2008-ban csatlakozott hozzájuk David Johannesson szólógitáros, legutóbb pedig, 2015 decemberében Robban Bäck ült be a távozó ütős, Jejo Perkovic helyére.

Az együttes kilencedik nagylemeze egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy Gyllenhammar-ék komolyan gondolták a visszakeményedést. A zenei világ ugyanaz: szimpla heavy metal, mégis egyedi, csak a Mustasch-ra jellemző muzsika, amelyet Ralf azonnal felismerhető, másokéval össze nem téveszthető, kissé erőszakos hangja, énekdallamai uralnak. Ugyanakkor a riffek újra ütnek, és a gitársound a szólókban is jóval nyersebb, élesebb, mint volt a Testosterone-on.

Nem igazán tudom megfogni, mitől más a Mustasch, mint a többi banda, ám az biztos, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. A megfejtés valószínűleg az énekhangban keresendő, hiszen a zene egyszerre tradicionális és modern, mondhatnám, hogy semmi különös nincs benne. Ralf viszont az egészet egy magasabb szintre emeli.

Elsőre, de talán még a második hallgatás alkalmával is egy kissé csalódott voltam: meglehetősen homogénnek éreztem az anyagot, hiányoltam a kiemelkedő, azonnal ható szerzeményeket. Mostanra azonban ott tartok, hogy a Silent Killer egy jó értelemben vett slágergyűjtemény, amelyben minden dalnak egyedi íze van. A csúcs számomra kezdettől a The Answer című nóta, rossz dalt viszont egyet sem tudnék említeni.

Sőt, az anyag két bónusznótája is abszolút hozza a színvonalat. Korábban mindkettő kislemezen jelent meg: a Midnight Runner 2016-ban, az Änglahund pedig tavaly. Utóbbi egy 70 éves svéd folkénekes, Hasse Andersson dalának feldolgozása, ám ezt Gyllenhammar-ék előadásában meg nem mondanám róla; jó kis pörgős nótát csináltak belőle.

Akinek fekszik ez a fajta zene, és még nem ismeri a Mustasch-t, nyugodtan tegyen egy próbát a Silent Killer-rel; akár új kedvencre is lelhet a svédekben. Aki szereti a csapat előző albumait, az sem fog csalódni bennük, a fiúk ugyanis újra visszataláltak régi önmagukhoz.

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*