Meddig igen, mikortól nem?

Többször felmerült már itt, az oldalon és baráti beszélgetések során is: milyen személyi változásoknak kell bekövetkezniük egy-egy nagy kedvencünk felállásában ahhoz, hogy azt mondjuk: „már nem érdekelnek, nem megyek el a koncertjükre”?

Konkrétan, Sipy jegyezte meg, hogy Glenn Tipton nélkül számára már nem ugyanaz a Judas Priest, mint vele volt, ezért kihagyja a csapat júliusi, Arénabeli fellépését. Mire az egyik konkurens webzine szóforgatója úgy reagált: micsoda butaság ez (ő ennél keményebben fogalmazott), ha otthon maradsz, lemondasz arról a lehetőségről, hogy élőben halld a nagy nótákat.

Mindkettőben van igazság, ugyanis az egyik ok, amiért koncertre megyünk, mert valakiket látni, a másik pedig, hogy bizonyos dalokat élőben is hallani szeretnénk. Ha továbbra is a Judas Priest-re és a dalokra koncentrálunk, kijelenthető, hogy azokat egy jobb tribute banda is el tudja játszani, tehát nemhogy Glenn Tipton-ra, de Rob Halford-ra sincs hozzájuk szükség. Ha ezt kikérjük magunknak, akkor tényleg az a fontos, hogy az eredeti csapattól halljuk ezeket a nótákat.

De melyik az eredeti csapat? Úgy is jó, ha Glenn Tipton helyett Andy Sneap áll Halford bal oldalán? Nekem oké volt, Sipy-nek, mint láttuk, nem. Érdekel úgy a Slayer, ha Gary Holt penget benne Jeff Hanneman helyett? Zozzie-t így már nem izgatja a csapat élőben, engem igen. Elfogadható-e, hogy a Voivod-ban már nem Piggy nyomja a gitártémákat, hanem Chewy, azaz Daniel Mongrain? Ismét csak Zozzie számára nem, nekem igen, ezért el is fogok menni az együttes szeptemberi koncertjére a Dürer Kertbe.

A Slayer 1998-ban…
…és két évtizeddel később

Ami szerintem döntő ezzel az elmegyek/nem megyek el kérdéssel kapcsolatban, hogy mennyire fogadtuk el a zenekar aktuális felállását, azt, hogy innentől ez a Judas Priest, a Slayer, a Voivod stb. Ha jobban belegondolunk, az Overkill-ben, a Death Angel-ben, az Exodus-ban is már csak ketten képviselik a ’80-as évekbeli klasszikus felállást, a Possessed-ben pedig egyedül Jeff Becerra maradt hírmondónak a régiek közül. És akkor mi van? Emiatt nem megyünk el ezeknek a csapatoknak a koncertjére? Dehogynem.

A másik lényeges dolog, hogy egy felállás kritikus pontja (legalábbis számomra) az énekes. A csapat az ő hangján szólal meg, és ahogy a pozíciója is jelzi (frontember), a legtöbb esetben ő a zenekar arca. Ha változik a személye, a színpadkép, és sokszor maga a hangzás is más lesz, amitől könnyen idegenség-érzetünk lehet. Sokkal radikálisabbnak gondolok egy Ozzy-Dio, egy Bruce Dickinson-Blaze Bayley, egy Rob Halford-Tim „Ripper” Owens vagy egy Joey Belladonna-John Bush váltást, mint ha általánosságban a hangszeres posztok bármelyikén történik személycsere (persze egy Tony Iommi vagy egy Scott Ian hiánya azért feltűnne).

Ti mit gondoltok erről?

A szerző: Coly585 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Számomra a legjobb példa erre a W.A.S.P. Blackie = W.A.S.P. Soha nem fog visszatérni az eredeti vagy a 80-as évek tagsága, mégis bármikor mennék megnézni/hallgatni őket.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*