Internal Void: Standing on the Sun (1993)

Hegedűs Márkkal a múltkoriban, lapunk Rajongó rovatában már kiveséztük a doom színtér kialakulását, megítélését, mindenkori helyzetét. Kétségtelen, hogy a power metallal egyetemben a leghányattatottabb sorsú irányzatról van szó, hiába termelt ki a doom világa olyan zseniális csapatokat, mint a St. Vitus, a Trouble, a Solitude Aeturnus, a Revelation, a Count Raven vagy a Candlemass, komoly áttörés sosem jutott nekik osztályrészül, ugyanakkor egyértelmű, hogy a metal egyik legőszintébb irányzatáról beszélünk.

Annyiban vitatkoznék vele, hogy a ’90-es évek legelején a doom azért kapott némi publicitást. Ez volt az az időszak, amikor hirtelen mindenki felfedezte a Black Sabbath-ot, a színtér egy emberként hivatkozott Tony Iommiék korai műveire, illetve ehhez a folyamathoz vastagon hozzájárultak az olyan kiadók, mint Lee Dorrian Rise Above-ja, illetve a berlini székhelyű Hellhound. Amíg Európában a svéd és a brit doom csapatok váltak az irányzat első számú zászlóvivőivé, addig a Egyesült Államokban a Maryland államból érkezett együttesek. Jóval a Trouble, a St. Vitus, a Pentagram és a The Obsessed színre lépése után bukkantak fel az olyan alakulatok, mint a Winter, a Sorrow (igaz ez a két zenekar New York-ból érkezett), az Unorthodox, a Wretched, a Revelation, valamint az Internal Void.

Utóbbi formációt Kelly Carmichael gitáros (ex-Damnation, ex-Judgment Hammer), Adam Heinzmann basszusgitáros (ex-Damnation) és Eric Little dobos (ex-Damnation, ex-Judgment Hammer) hozta össze, miután egy St. Vitus koncerten találkoztak egymással, így a kijelölendő csapásirány ezzel el is dőlt számukra. Nem sokkal később vették be soraikba J. D. Williams énekest, akivel teljessé vált a tagság. A kizárólag kazettacserélgetős körökben terjesztett Unreleased, valamint a Basement Tapes demók (mindkettő 1988) voltak az első kiadványaik, amelyek után csak 1991-ben rukkoltak elő harmadik anyagukkal, a Voyage demóval. Erre a felvételre csapott le a Hellhound, és szerződtette le a bandát, majd még ugyanabban az esztendőben a zenekar felkerült a kiadó What the Hell! című kompilációjára.

Bemutatkozó albumuk munkálataira 1992 áprilisában-májusában a Beltsville-i Ambient stúdióban került sor. Ahogy a metal többi irányzatában, úgy a doom-ban is rengeteg ismert, klasszikus alkotás van, nagyon sok másik viszont a feledés homályába merült. Ez utóbbi csoportba tartozik a Standing on the Sun is. Ha van (az akkori időkben volt) olyan együttes, amelyik változatosan prezentálta a doom metalt, akkor az minden bizonnyal az Internal Void (volt). A korongot elég összevetni bármelyik St. Vitus-, The Obsessed- vagy Iron Man- (és úgy általában véve valamennyi Hellhound-) kiadvánnyal, egyből szembe ötlik, hogy esetükben egy kicsit másról van szó; Carmichael-ék némi pluszt, többletet, változatosságot adagoltak a muzsikájukba.

A „progresszív doom” sem túlzó meghatározás, a Standing on the Sun-nak ugyanis semmi köze a monotóniához, az ötlettelenséghez. Éppen ellenkezőleg: az egy perc híján egyórás, tíztételes lemeznek minden pillanata zseniális, nincs rajta üresjárat, nem fullad unalomba az anyag, a muzsikusok mindvégig fenntartják a hallgató figyelmét. Tradicionális oldaláról (értelemszerűen masszív Black Sabbath-, St. Vitus- és The Obsessed-hatásokról beszélünk) közelítettek a doom-hoz, ugyanakkor pályatársaikhoz képest, ahogy fentebb már említettem, komplexebben és változatosabban is.

A hagyományos, lassú doom témák mellett (Warhorse, Take a Look, Line in the Sand) előszeretettel alkalmazzák a középtempós, közepesen gyors részeket is (Utopia of Daze, Unclean Spirit Devil in Drag, Desolate Cemetery), amelyek ugyebár nem a műfaj jellegzetességei, ismérvei. A progresszív jelleg legfőképpen a címadó szerzeményben ölt testet, míg a The Peace Song és az akusztikus gitárral feljátszott Eclipsed instrumentális dalok, de akusztikus részek a Devil in Drag-ben is felbukkannak; ez utóbbi egyben ez a lemez csúcspontja, kvázi himnusza.

Az egyéni teljesítményekről kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, Kelly Carmiachael fület gyönyörködtető riffjeitől, kitűnő szólóitól kezdve Eric Little magabiztos, pontos dobolásán, Adam Heinzmann lenyűgöző, pazar futamain át egészen J. D. Williams (akire tagadhatatlanul óriási hatással volt Ozzy) énekével bezárólag. Az impozáns borító (Albrecht Dürer 1500 környékén készített fametszete) és a telt, erős, egyenletes hangzás pedig felteszi a koronát erre a mesterműre.

A lemez megjelenését követően a csapat honfi- és kiadótársaival, a St. Vitus-szal indult turnéra (Dave Chandler-ék a Children of Doom albumot promotálták), azonban Eric Little kilépése, valamint a Hellhound megszűnése megbénította a zenekart; a korong semmiféle reklámot, támogatást nem kapott, így mind az anyag, mind a csapat eltűntek a süllyesztőben.

A csapat napjainkban

„Mindenféle ígéretet tettek az együttesnek, de azokat nem tartották be – nyilatkozta Kelly Carmichael. – Személy szerint nekem ez egy komoly tanulási tapasztalat volt. Ami a Standing… jogait illeti, nos, technikailag mi birtokoljuk azokat, a szerződés viszont, amelyet kötöttünk, tele van lyukakkal, mint egy darab svájci sajt. Az évek során egy második ügyvéddel is átnézettem, aki azt mondta, hogy az egyáltalán nem lett megkötve. A Standing on the Sun megjelenését követően a Hellhound újra le akart bennünket szerződtetni, a dokumentumokat is elküldték, amelyeket látva úgy eldöntöttük, hogy nem írjuk alá. Ráadásul azokban az időkben tagcserén estünk át, így az érdekünk azt kívánta, hogy ne írjuk alá a szerződést. Boldog vagyok, hogy nem tettük meg, mert egy évvel később megszűntek.”

„Sokáig szomorú voltam a szituáció miatt – emlékszik vissza Adam Heinzmann. – Túl sok csalódásban volt részünk, de tovább kellett lépnünk, és tanulni a tapasztalatainkból. Elraktározni a tudást, és remélni, hogy ez nem történik meg velünk újra. Hálásak voltunk a lehetőségért, hogy kihozhattuk a Standing…-et. Zenekarként egészen addig a pontig igazán keményen dolgoztunk.”

Az új dobossal, Tony Saunders-szel két demót (Demo – 1995, Window to Hell – 1996) rögzítettek, de második albumuk, az ismét egy másik ütőssel, Ron Kalimon-nal (ex-Unorthodox, ex-Iron Man) elkészített Unearthed csak 2000-ben látott napvilágot. Ezután még két split anyagra (Full Moon Improvisation/Window to Hell – 2000, Death Row Reunion – 2000–2001), illetve egy korongra, a 2004-es Matricide-ra futotta erejükből, majd 2013. május 18-án, utolsó koncertjük után feloszlottak. A tétlenséget viszont nem sokáig bírták, ugyanis 2015-ben újjáalakultak, hogy játsszanak a 2016-os Maryland Deathfest-en.

„Papíron” azóta is léteznek (a tagságot J. D. Williams, Kelly Carmichael, Adam Heinzmann és Brian Michael Goad alkotja), de lemezről, komoly aktivitásról jelenleg sajnos nincs hír. Vitán felül áll, hogy a Standing on the Sun a doom műfaj egyik legbriliánsabb alkotása, egyenértékű a The Obsessed, a St. Vitus és a Count Raven klasszikusaival, amelyet a stílus iránt elkötelezett rajongóknak mindenképpen ismerniük kell.

A szerző: Dávid László475 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*