Black Fast: Spectre of Ruin (2018)

Nem tudom, kinek mennyire ismerős a Black Fast név, én töredelmesen bevallom, hogy először thrash metal oldalakon találkoztam vele, ahol kivétel nélkül a műfaj egyik nagy reménységeként emlegették a bandát. Gondoltam, belehallgatok az új lemezükbe, és milyen jól tettem: új kedvenc van nálam születőben, de kezdjük az elején!

Egy kis keresgélés után gyorsan kiderült, hogy egy aránylag fiatal, mindössze 2010-ben alakult brigádról van szó, akik az amerikai Missouri államban ontják magukból a durva thrash-t, ami – azért lássuk be – nem az amerikai thrash fellegvára. Kíváncsiságból rá is kerestem, hogy Missouriban mi vár egy rendes metálrajongóra: kábé 11 nevet találtam, egyik sem mondott semmit, bár ez lehet az én hibám is. Kommentben jelezze már az, aki ismeri bármelyiket az alább említett bandák közül (és nem mindegyik thrash): Angelcorpse, Anacrusis, Burning Inside, Calico System, Cries Hannah, Downthesun, Eat Me Raw, Frost Like Ashes, Order From Chaos, Shaman’s Harvest és Trglodyte.

Na, de kanyarodjunk vissza a lényeghez: ami még feltűnt a zenekar bióját nézegetve, hogy a banda mindkét gitárosa jazzszakon végzett. Nos, ennek annyi a jelentősége, hogy a cikkre készülve meghallgattam az első két albumukat is (Starving out the Light – 2013 és Terms of Surrender – 2015), és ezeken egyértelműen hallatszik a jazz és a képzettség hatása, de nekem pont ezért nem jöttek be ezek az albumok. Egy kicsit túlbonyolítottnak érzem mindkét lemezt; mintha mindig akarnának csavarni egyet a képleten, ezzel viszont elvész az a lendület és nyerseség, amit én keresek egy bandában.

Itt akár le is mondhattam volna a zenekarról, de szerencsére vettem a fáradságot, hogy meghallgassam az új lemezt, hiszen szinte kivétel nélkül csak jó kritikákat kapott a szaklapoktól. Jobban nem is dönthettem volna. Ezt a lemezt egyáltalán nem a túlkomplikáltság jellemzi. Már a legelső szám, a Cloak of Lies is szó szerint berúgja az ajtót a semmiből, nincs lacafaca, kapjuk a pofánkba a nyers, durva, lendületes thrash-t. Így kell ezt! Iszonyatos energia van a srácokban, amit sikerül is átadniuk a hallgatóknak, az első szám tényleg ötcsillagos.

Már itt feltűnik, hogy az énekes hangja egy (még) nyers(ebb) Mille Petrozza-ra hasonlít, amivel aztán végképp belopta magát a szívembe. Egyébként nem ez az egyetlen párhuzam a német thrasher-ekkel; engem az egész album arra emlékeztet, hogy hogyan hangzana a Kreator amerikai változatban.

Most elkezdhetném szép sorban végigvenni az összes számot, de teljesen felesleges, mert mind hozza azt a színvonalat, amit az első dal. Igazi, megalkuvás nélküli, kőkemény thrash-t hallhat a tisztelt hallgató, valahol az Arch Enemy-Kreator tengelyen, néha egy kicsit megspékelve a Behemoth által képviselt vonallal.

Persze, ami az album egyik előnye, hogy nagyon egységes, nagyon egyben van az anyag, az egyben a hátránya is: az összes dal ugyanazon a sebességen megy végig, nincs megállás, de sajnos tempóváltás sem nagyon. Viszont minden elismerésem a srácoké, iszonyatos meló lehet egy ilyen albumot lenyomni egy koncerten.

A legjobb jellemzést, azt hiszem, a banda honlapján találni a lemezről: „Nincs egyetlen tiszta átmenet, hangulatos átkötés, nagyzenekari bevezető vagy köldökbámulós szünet a Black Fast bocsánatot nem kérő, pusztító harmadik albumán. A kezdéstől a végéig dühös thrash metalban utazik a csapat, és ez az, amiben a legjobbak.”

Minden szavával egyetértek, és kijelenthetem, hogy nekem megvan a 2018-as év egyik felfedezettje. Azonnal hozza el őket valaki egy kisebb klubba, hiszen élőben még pusztítóbbak lehetnek a fiúk. Szép, egyáltalán nem iparos munka, erre csak ötöst adhat Buga B tanár úr!

A szerző: Buga B13 publikáció
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*