„Az a periódus életem talán legboldogtalanabb korszaka volt”

Galántai Zsolt, Maróthy Zoltán, Paksi Endre és Pálvölgyi László

Levélváltás Pálvölgyi Lászlóval, az Ossian egykori basszusgitárosával

Az Ossian 30 évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó albuma, az Acélszív kapcsán tegnap kezdtük meg a múltidézést Galántai Zsolttal, a csapat egykori dobosával. Ma Pálvölgyi „Pávcsi” László basszusgitárossal elevenítjük fel ugyanazt az időszakot. Ahogy az előző, ez a beszélgetés is egy kissé keserűre sikeredett.

Pávcsi, üdvözöllek magazinunk nevében! Az Ossian előtt a dunaújvárosi Scout-ban játszottál. Ez volt az első zenekar, amelyben zenészként szerepeltél?

Igen, ez. Mint általában minden zenésznek, nekem is volt egy kezdeti, amatőr korszakom. A zenekart 1985 környékén Pável István barátom alapította. Én akkoriban a motorozással voltam elfoglalva, elég vadul nyomtuk a gyorsasági motorozást, éppen készültem nagyobb kategóriára váltani, amikor azon a nyáron két közeli motoros ismerősöm is meghalt balesetben. Ezzel egy időben keresett meg Pável Pityu, hogy lenne-e kedvem basszusgitározni náluk. Rögtön éreztem, hogy ha nem akarok bajt magamnak, akkor a motorozást el kell felejtenem. Így fordultam a zene felé. 1985-ben már amúgy is nagy metálos voltam, éppen kikeveredtem a hard rock korszakból, és elemi erővel csapott le rám a Metallica Kill ’Em All és Ride the Lightning anyaga, valamint az Exodus Bonded by Blood albuma.

Készített-e annak idején a Scout felvételeket, demókat? Egyáltalán, milyen zenét játszottatok?

Igen, készítettünk, de amatőr körülmények között, nagyon rossz minőségben. A zenekar eleve magában hordozta az összes gyermekbetegséget: soha nem találtunk megfelelő énekest, és a csapat stílusát sem lehetett egyértelműen meghatározni. Már akkor mentek a belső viták, mivel én képviseltem a keményebb vonalat, a gitáros és a dobos pedig a glam metál felé húzott. Ezért a zenénkben dallamosabb és zúzda riffek váltogatták egymást.

Népszerűnek számítottatok Dunaújvárosban és környékén?

Igen, arrafelé viszonylag népszerűnek számítottunk, a saját rendezésű koncertjeinken kétszázan-háromszázan is összeverődtek, és bizonyos dalok szövegeit önállóan énekelte a közönség. Egyszer sikerült játszanunk a klasszikus felállású Pokolgép előtt a Dunaújváros-közeli Előszálláson, ahová többen is érkeztek Scout-zászlóval. Budapesten is igyekeztünk fellépni, így jutottunk el a hírhedt, első 666 fesztiválra is, ahol szép számú közönség előtt játszottunk.

A fellépéseinket próbáltuk látványos show-val feldobni, például a dobosunk, Mészáros János „Möszi” hóhércsuklyában, lángszóró-szerűen meggyújtott egy spray-flakont, én pedig a tűzbe tartottam egy Modern Talking posztert, ami jó nagy lánggal égett, a megmaradt foszlányait pedig megtapostam. Ez most elég viccesen hangzik, de anno erre beindult a közönség, és mi is elégedetten nyugtáztuk a világról alkotott véleményünk ilyen formában történő kifejezését.

A Scout

Mikor és miért oszlott fel a zenekar?

Bár értünk el sikereket, és eseményekkel, kalandokkal teli éveket éltünk meg, ez a produkció nem volt elég egységes, kidolgozott ahhoz, hogy hosszú távon életben maradjon. Az öttagú zenekarból az énekest, Etelvári Zsoltot alkalmatlansága miatt elküldtük, így négyen maradtunk. Később az alapító gitáros, Pável Pityu Németországba disszidált, amivel háromtagúra apadt a zenekar. Ebben a felállásban még adtunk pár koncertet, de az Ossianba való bekerülésem után végleg széthullott a csapat.

Hogyan lettél az Ossian tagja? Rajtad kívül esetleg másokat is meghallgattak, vagy te voltál az első választásuk?

Az egyik utolsó budapesti Scout fellépés alkalmával megjelent az öltözőben Paksi Endre, aki éppen basszusgitáros-keresés apropóján járta a klubokat. Így figyelt fel rám, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem kipróbálni magam az Ossian bőgőseként. Furcsa helyzet alakult ki, mert előtte már láttam élőben az együttest a Kisstadion-beli Helloween-koncerten és a körcsarnokos UDO-buli előtt, és nyilvánvalóan lehetett érezni, hogy lesz valami a zenekarból. Viszont a zene és az Ossian mint csapat abszolút nem volt színpatikus. Ezért akkor nemet mondtam Endrének, de az elérhetőségek cseréje azért megtörtént.

Ám mivel otthon, a Scout együttes háza táján a helyzet csak rosszabbodott, és éreztem, hogy ebből a zenekarból tuti nem lesz semmi, meghoztam életem első és utolsó karrierista döntését: írtam egy levelet Endrének, hogy mégis vállalom a basszusgitárosi posztot. Azt hiszem, elég szorult állapotban voltak, mivel nem igazán találták meg azt az embert, aki mind szakmailag, mind fazonilag illett volna a csapatba. Még előttem elkezdtek próbálni Zselencz László „Zsöci”-vel, a klasszikus Edda basszusgitárosával. Egy soproni koncertet le is játszottak együtt, de Zsöci egy másik, idősebb generáció oszlopos tagja volt, aki a szakmai tudása ellenére nem igazán illett a zenekarba, hiába vágatták le vele a legendás bajszát.

Azt hiszem, ezt Endre is érezte, ezért a meghallgatásom után Zsöcit kidobták a zenekarból, engem pedig bevettek. Szörnyű belegondolni, hogy a gyenge szakmai tudásom ellenére a fiatalságom és a fazonom kiütötte a csapatból ezt az emberileg és szakmailag is kiváló zenészt. Már akkor kezdtem érezni, hogy lehet, nem jól döntöttem, amikor elmentem zenélni az Ossianba.

Az Ossian két demót rögzített az érkezésed előtt, azokat ismerted, hallottad?

Nem, nem hallottam őket. Később meghallgatva, a legjobb Ossian-felvételeknek tartom őket.

Hamar, könnyen sikerült beilleszkedned a csapatba?

Nem igazán. Gyorsan és kíméletlenül jött a felismerés, hogy rossz helyre kerültem. A megérkezésemkor eleve egy gyűlölettel teli csapatba kerültem, ahol az ellenségeskedés, az intrika volt a meghatározó. De olyan szinten, hogy Galántai Zsolt nem volt hajlandó szóba állni Paksi Endrével. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy például próba közben, amikor egy helyiségben tartózkodtunk, pár méterre állva egymástól, és Zsolt mondani akart valamit Endrének, akkor azt nekem mondta, és nekem kellett továbbítanom Endrének, miközben ő is hallott mindent. Ez maga volt a tragikomikum…

Az első lemez, az Acélszív munkálatai már veled kezdődtek meg a Tom-Tom stúdióban. Emlékszel még arra, hogyan zajlottak a felvételek? Mennyi időtök volt a dalok rögzítésére?

Igen, a felvételek a Korál-os Dorozsmai Péter stúdiójában készültek. Péter az idő tájt kezdte építgetni a stúdióját, ezért a szép csillaghegyi környezet ellenére a technikai felszereltség még elég kezdetleges volt. A lemezt két részletben vették fel, körülbelül fél év eltéréssel. Az első ciklusban még csak egy hatsávos stúdiómagnó állt rendelkezésre, emiatt az élő dobot dobgéppel helyettesítették. Nem tudom a hátterét, hogy Endréék miért ragaszkodtak a Tom-Tom stúdióhoz, de dobgéppel metállemezt felvenni hülyeségnek tartottam, mivel a zene ezzel elvesztette élő jellegét, és az Ossian nem volt egy indusztriális banda.

A lemez második felét már egy 12 sávos magnóra rögzítették, de a dobgép így is megmaradt. Természetesen, mint a legtöbb magyar zenekarnak, nekünk is kevés időnk volt a stúdiózásra, így rohammunkában zajlottak a felvételek. Már csak a fent említettek miatt sem lehetett normális, vállalható metál lemezt készíteni abban az időben.

Ossian

Az összes dal készen volt, amikor beszálltál, vagy születtek még olyan szerzemények, amelyek megírásában részt vettél?

Amikor csatlakoztam az együtteshez, már a lemezen szereplő összes dal megvolt, sőt még több is. Ezért Endréék csak összeválogatták a dalokat. Talán a Sörívók című borzalom készült a belépésem időszakában.

Amennyiben nem tévedek, a tíz dalból ötöt te, ötöt pedig Kokó játszott fel.

Nem egészen így történt. A felvételek első szakaszában még Kokó játszott a zenekarban, ezért öt számot valóban ő basszusozott fel. A másik ötöt nekem kellett volna, de helyettem Maróthy Zoli pengette fel a dalokat. Tulajdonképpen nem engedték, hogy játsszak az albumon, amit azzal indokoltak, hogy nem vagyok olyan szinten, hogy a lemezen gitározhassak. Talán igazuk is volt, mivel úgy érzem, az amatőr korszakom rövidre sikerült, és túl hamar kerültem be viszonylag rutinosabb zenészek közé. A gitárjátékom nem volt elég pregnáns, feszes és kiforrott. És egyébként is, az elődöm, Kokó egy zseniális zenész volt, Iron Maiden-fan, aki egy az egyben Steve Harris stílusában tolta a basszgitározást.

Hogy őszinte legyek, én sosem akartam virtuóz lenni, nyilván nem is ment volna. A példaképeim nem véletlenül Peter Baltes az Accept-ből és Cliff Williams az AC/DC-ből, akik szigorúan, minél egyszerűbben csak az alapokra koncentrálnak. Azt hiszem, akkor ez a helyzet eléggé rosszul esett, és frusztrált is, ennek ellenére simán felvállalom. Már csak azért is, mert később tizenhárom Akela-lemezen basszusgitároztam, mindenféle probléma nélkül, sőt büszke vagyok a gitárjátékomra és a teljesítményemre.

Egyébként hasonló esetek máshol is előfordulnak. Tudjuk például, hogy a Metallica korai albumain Kirknek csak a szólókat engedték feljátszani, az összes gitáralapot James pengette fel. Vagy, az Akela korai lemezeinek gitárrészeit is Pavelka Gyuszi játszotta fel, Györki Pityut kihagyva, hogy ezzel is egységesebb legyen az album. Számos ilyen eset van. Utólag szerencsésnek érzem magam, mert ennyivel is kevesebb közöm van ahhoz a borzalomhoz, amit Ossiannak neveznek.

Mai fejjel hogyan gondolsz vissza arra az időszakra? Melyek a kedvenc dalaid a lemezről?

Az a periódus életem talán legboldogtalanabb korszaka volt, és nem azért, mert nem én játszottam a lemezen, hanem az egész közeg miatt. Bár igyekeztem Paksi Endrével és a többi taggal is kijönni, Endre személyisége nem tette lehetővé, hogy ma jó érzéssel gondolhassak vissza azokra a hónapokra. Kedvenc Ossian dalom nincs.

Az Acélszívre és a Sörivókra klip is készült; sokat segítettek ezek a banda népszerűsítésében?

Mindkét klip a gagyiság csimborasszója. A Sörivók dalt a sitkei fesztiválon vették fel, hozzátéve a pluszban felvett vágóképeket, az Acélszivet pedig egy amatőr brigád csapta össze. Szerintem ezek a felvételek nem erősítették a metál műfajt, inkább azt mutatták meg, hogy mekkora proli-show folyik. Bár tény, hogy abban a korszakban, ha a TV leadott egy metál klipet, az már önmagában is nagy dolognak számított.

Pávcsi, már az Akelában, 2006-ban

A Pokolgép után az Ossian volt a második heavy metal együttes, amelyiknek nagylemeze jelenhetett meg Magyarországon. Éreztétek esetleg, hogy ekkoriban már enyhül és az összeomláshoz közelít az akkor fennálló politikai rendszer?

Hát valamennyire érezhető volt, de én speciel nem foglalkoztam ezzel. Inkább arra koncentráltam, hogy fogyjon a bor, és minél többet bulizhassak. Egyébként szerintem a kommunizmus végén jó világ volt itthon. Lehet, hogy másokat nem engedtek érvényesülni, de engem nem nyomott el senki, az tuti. Kivéve az Ossiant a már említett lemezfelvételnél. Sőt, akkoriban még létezett az Interkoncert, amely külföldi fellépéseket szervezett magyar előadók számára. Így jutottunk el Ausztriába, Németországba, Litvániába és turnéztunk Szicíliában is. A rendszerváltással ezek a lehetőségek megszűntek.

Komoly fegyvertény volt számotokra, hogy megjelenhetett az album?

Végül is igen. Akkoriban nagy dolognak számított lemezes zenekarnak lenni.

Egyetértesz azzal, hogy a Pokolgép és az Ossian sikerei nyitották meg a kapukat a magyar rock/metal zenekarok előtt?

Részben igen. Ez a két zenekar teremtette meg – abban az időben viszonylag profin – a hazai metálzenét. De ez a folyamat amúgy is megállíthatatlan lett volna, hiszen folyamatosan jöttek az újabb zenekarok. Külföldön, rengeteg bandát és stílust kitermelve, egyre népszerűbb lett a műfaj. Pár év késéssel, de nálunk is ugyanaz történt.

Lebonyolítottátok első önálló országos turnétokat, egy ifjúsági fesztivál keretében felléptetek Litvánia fővárosában, Vilniusban, majd a nyár végén a hazánkba látogató Iron Maiden előzenekaraként koncerteztetek az MTK-pályán. Beszélnél ezekről részletesen?

Furcsa, hogy abban a bizonyos „kommunista elnyomó” rendszerben több lehetősége volt egy metál bandának, mint manapság. Tény, hogy az már a rendszer vége volt, és a metál is új dolognak számított. Litvánián és más külföldi koncerteken kívül a zenekar játszott például egy nagy lengyelországi metál fesztiválon is, ahol a Kreator és a Rage volt a fő zenekar. Már az is a rendezők dilettantizmusát mutatta, hogy ilyen keményvonalas bandák elé beraktak egy olyan visszamaradott, „Hungarian proli” sablon metál bandát, mint az Ossian. Meg is lett a következménye, mert a zenekart csúfosan ledobálták a lengyel rajongók.

A legszebb ebben a történetben az, hogy elfelejtettem megnézni az útlevelem érvényességi idejét, és mivel az pont lejárt, nem tudtam kimenni a koncertre, és Paksi Endre basszusozott helyettem. Utólag úgy érzem, ezt is a sors akarta így, hogy kimaradhattam a megdobálásból.

Külföldön is többször jártatok, ahová a különféle bürokratikus akadályok miatt akkoriban nem volt könnyű kijutni. Hogyan sikerült áthidalni ezeket a nehézségeket?

Gazsó is említette már a Szabó Endre nevű menedzsert, azaz „Kanyar Bandit”, aki a Hegedűs László féle Interkoncert embere volt, és intézte a zenekar dolgait. Ezeket a problémákat ő oldotta meg. Szerintem nagy szerepe volt abban, hogy a zenekar népszerű lett, hiszen a kapcsolatai révén benyomta a zenekart az összes nagy koncertre, a Helloween, az Iron Maiden és UDO elé.

Igaz az történet, hogy amikor az Iron Maiden előtt léptetek fel, Harris-ék meghallgatták a műsorotokat, ami annyira tetszett nekik, hogy felvetették: legyetek ti az előzenekar a teljes európai turnén?

Haha…, hát ez azért túlzás. Tény, hogy az Iron Maiden legénysége megnézte a koncertünket. Hatalmas érzés volt, hogy miközben a gigantikus méretű színpadon zenéltünk, oldalra tekintve láttuk, hogy Steve Harris és a többiek nézik a bulit. De nem hiszem, hogy hasra estek volna a produkciónktól, inkább elismerően gondolhattak arra, hogy egy ilyen zenekar, mint mi, próbál helytállni egy ilyen hatalmas, stadionos koncerten. Igen, volt szó arról, hogy a további európai koncerteken is részt kellene vennünk, de ezt csak mi szerettük volna, azaz Kanyar Bandi és Paksi Endre. Eleve lehetetlent akartak, hiszen a további fellépésekre már rég le voltak szervezve az előzenekarok. Ez nem úgy működik, hogy ma játszunk egy koncerten, hű de jó volt, és két nap vagy egy hét múlva már ott vagyunk a másikon. Pláne az Iron Maiden előtt.

Pálvölgyi László napjainkban

Mekkora költségeket emésztett volna fel a turné, illetve szupersztárrá tett volna-e benneteket?

Semekkorát, mert nem is mentünk volna. Az Ossian szupersztárrá válása pedig egyszerűen nevetséges elképzelés. Hiába volt még csak 1988, a Pokolgép, az Ossian, később a Moby Dick, az Akela, és szerintem még a Tankcsapda is az a tipikus magyar zenekar, akik csak itthon lehetnek népszerűek, kint, külföldön biztos, hogy nem veszik őket komolyan. Kivéve a kint élő magyarok. A külföldiek szemében ezek a csapatok a vicc kategóriába tartoznak.

A kiadó mögöttetek állt? Mennyi reklámot, promóciót biztosított számotokra?

Engem eléggé kihagytak a háttérügyekből, de úgy tudom, hogy valamilyen szinten igen, mögöttünk állt a kiadó. Bár nem emlékszem túl nagy reklámkeretre, de volt a Sörivók klip és, gondolom, pár hirdetés költsége. Egy párszor a tévébe is beraktak bennünket. Úgy tudom, az Acélszív albumból anno körülbelül 55 ezer példány fogyott, ami nem volt rossz, de az akkori lemezeladásokhoz képest nem egy eget rengető mennyiség.

A lemezbemutató koncertre ’88 végén került sor. Az hogy sikerült?

A buli 1988. december 2-án volt a Petőfi Csarnokban, és talán a legjobban sikerült nagykoncert volt akkoriban. Nem csak hogy sokan voltak, de addigra összeszokott a csapat, és igazi nagy bulit is adtunk. A második Ossian album, a Félre az útból borítóján erről a koncertről láthatunk képeket.

Az Acélszív után megjelent Félre az Útból album munkálataiban is részt vettél. Azt a korongot milyennek ítéled elődjéhez képest?

Azon a lemezen sem játszottam. Szerencsére. Viszont van néhány dalrészlet, ami az én szerzeményem. Ami egyébként valószínűleg nem oda való. Annál az albumnál előjött az a nagy hibám, hogy meg akartam változtatni embereket. És talán valamennyire tudtam is hatni a zenekarra, annak érdekében, hogy legyen egy kicsit keményebb a zenénk. Endre komolyan vette, hogy akkor most csinálunk egy keményebb albumot. De ugye ez nem megy akárkinek, pláne az Ossiannak. Így az a lemez elég rosszul sikerült, az eladások is visszaestek.

Az Akelában később sikerült ezt megvalósítanom: zúzda és thrash témákat, karcos, súlyos és gyors riffeket írtunk, de ott is nagyon nehezen ment a klasszikus felfogású embereknek elmagyarázni, hogy miről is szól a metál. Ott is a gondolkodásbeli elmaradottságot éreztem a fejlődésre való képesség helyett. Az Ossiannál is ugyanez a helyzet. A csapat közelebb áll a hard rockhoz, mint a metálhoz, klisék és sablonok tömkelege, nem lélekből jön, hanem vendéglátós metál falusi megoldásokkal. Azt csinálják, ami a közönségnek kell. Régen is elmondtam: ha hallasz egy Ossian-dalt, hallottad az összeset. Persze, mint azt az eltelt idő is bizonyítja, emberek egész tömegei szeretik ezt a fajta muzsikát.

Mikor, miért, milyen körülmények között távoztál a zenekarból? Hogyan foglalnád össze az Ossianban eltöltött éveidet?

A leírtak ellenére Endrével viszonylag jó volt a kapcsolatom, inkább közte és Galántai Zsolt között mérgesedett el súlyosan a helyzet, és a Félre az útból turnén Zsolt bejelentette, hogy kiszáll a bandából. Az előzenekarunk akkor a Szekeres Tamás Project volt, akikkel jó barátság alakult ki, és elég egyértelműnek látszott, hogy Tamás zenészei közül Endre áthívja Nagyfi Zolit dobosnak, aki hozza magával Vörös Gábor basszusgitárost. Persze én az egészről semmit nem tudtam, viszont a szakmában mindenki más igen.

Emlékszem, egy alkalommal mentem a metró mozgólépcsőjén, és jött velem szemben Molics Zsolt, aki már messziről vigyorogva kérdezte, hogy „Mi a helyzet, még a zenekarban vagy?”. Nem értettem, miért kérdezi. Aztán később megértettem, mivel az egyik koncert után váratlanul bejelentették, hogy távoznom kell a csapatból. Azt hiszem, a kirúgásom akkor nagyon megviselt, ugyanakkor az adott erőt ahhoz, hogy rövid időn belül újrakezdjem, és saját zenekart csináljak, ebből lett az Akela.

Az Ossianban eltöltött két évem a legboldogtalanabb, legszomorúbb korszakom volt. Egyértelműen látszott, hogy nem vagyok jó helyen. Fogalmam sincs, hogy mire volt jó ez a két év. Talán arra, hogy megértsem, ez a világ mégsem olyan jó hely, mint azt naiv fiatalként gondoltam. Ehhez nagyban hozzájárult Paksi Endre személyisége is. És nemcsak az volt a bajom, ahogy velem viselkedett, hanem ahogyan másokkal is. Bár ennyi idő után már nem haragszom Endrére, és biztos, hogy ő is változott, még az is lehet, hogy jó irányba, de a múlt dolgait nem lehet letagadni vagy elfelejteni. Ezzel együtt igyekszem nem gondolni erre a korszakra.

Manapság is követed még a metal zenében végbemenő eseményeket, aktualitásokat? Milyen zenéket hallgatsz, avattál-e új kedvenceket az eltelt négy-öt esztendőben?

Igen, követem az eseményeket, de a magam módján. Ha aktívan nem is zenélek, a szabadidőm nagy részét új zenekarok felkutatásával töltöm, és folyamatosan zenét hallgatok. Érdekes, hogy a klasszikus heavy metal vonal egyáltalán nem érdekel, sőt, röhejesnek tartom. Vagyis hát kinőttem belőle. Sajnos, a régi kedvencek is vacak lemezeket készítenek már, persze tisztelet a kivételnek. Nem tudom élvezni az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Metallica mostani albumait. Lehet, hogy nem is a magamfajta, 50 éves embernek szólnak ezek a zenék, hanem a 16 éves korosztálynak.

Ellenben még mindig beindítanak a zúzda vagy a modernebb, technikásabb zenék. Nagy kedvencem a Meshuggah, a Gojira, a lengyel Decapitated, az atmoszferikus death metál Dodecahedron és Ulsect, a francia Uneven Structure és a portugál Colosso. Mostanában szénné hallgattam az új Emmure-t, az ausztrál Voyager-t és az angol Dyscarnate-t. A másik énem viszont teljesen elmegy az érzelmes, Pink Floyd-gyökerű prog rock zenék felé. Hihetetlenül sok új, fiatal banda van, akik tovább építik ezt a vonalat és igen jó zenéket produkálnak. Ilyen például az Airbag, az RPWL, a lengyel Moonrise, Dave Kerzner, a space rock Elektric Eye, az angol Lonely Robot és a Kino, az ausztrál Unitopia, vagy éppen a Yogi Lang.

Pávcsi, köszönöm szépen a válaszaidat! Minden jót kívánok neked!

Köszi!

A szerző: Dávid László487 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

9 hozzászólás

  1. Jók ezek az Ossian interjúk. Ezek alapján csak pont a lényeg hiányzott a bandából, a jó hangulat, az együtt zenélés öröme, meg ilyesmi 🙂

  2. És a rajongók ebből valószínűleg semmit nem láttak. Persze az is lehet, hogy később már megvolt az összhang a bandán belül. Vagy nem. Ki tudja…

  3. Kicsit szomorúan olvastam az interjúkat. Akkoriban ezt nem lehetett érezni, vagy inkább nem ezt lehetett érezni.

  4. Respect Pávcsi. Nagyon jó interjú, a sablonos és személytelen kérdések ellenére. Szerintem minden magával őszinte ex-undergroud zenész szívéből beszélt. Nem tudom most mi van, de 90es-2000es években minden zenekar produkciója -valódi hangszeres tudás hiányában- a klisék puffogtatásában és az ideálok pofátlan nyúlásában merült ki. Remélem történt némi fejlődés ezen a téren, habár kétlem.

  5. Köszönöm. Hát van még azért pár ember, aki megért. Pláne, aki ismerte Paksi Endrét személyesen. Azok tudják, hogy nem mellé beszéltem. Tényleg próbáltam őszinte lenni. Sajnos az igazán súlyos dolgokat le sem írhatom, pedig megérdemelné Endre. Gondolom, ezek után Endre majd visszapirít valami baromsággal. Hát sajnálom, hogy ilyen válaszokat kellett adnom, de azokról az évekről máshogy képtelenség írni. Annyira beteg volt….

  6. Ahol eszünk oda nem szarunk !!!Ha minden magyar zenekar szar akkor miért adtad a neved akár csak egyhez is ??

  7. Az ember nem úgy megy bele egy kapcsolatba, hogy “ez szar lesz”, hanem úgy jön ki belőle, hogy “szar volt”. Kérdezték, elmondta, hogyan élte meg azokat az éveket.

  8. Még a 90-es évek elején az Ossián után, az Akela kezdeti korszakában megkeresett az akkori Edda együttes, azaz felhívott Gömöri Zsolt, hogy érdekelne-e a basszusgitárosi pozíció. Hasonló a helyzet mint anno az Ossian-nál, hogy nem volt basszusgitáros, meg voltak szorulva. Közeledett az évente megrendezett Petőfi csarnokos május 1. Edda buli és nem volt kivel lejátszaniuk a koncertet. Tehát a lehetőség adott volt, hogy újra bekerüljek egy híresebb zenekarba, de az Ossián utáni élmények és a Pataki-ról kialakult általános kép miatt és még azért, mert nem akartam olyan zenét játszani amit nem érzek magaménak /megjegyzem, a klasszikus Slamó féle Eddát tisztelem és szeretem/, nem vállaltam a felkérést. És pont azért, mert nem akartam még egy problémát magamnak, hiszen tudjuk anno Pataki hogyan semmizte ki zenész társait és eladni sem akartam magam olyan embereknek akiknek a zenéjében nem hiszek. Szóval itt már megelőztem a problémát…Pedig sok ember szeretett volna bekerülni egy ilyen zenekarba, de én tudtam nemet mondani…És több mint tíz éve nem játszom az Akelában sem /itt is megjegyzem, hogy a saját zenekaromból jöttem el/ és 10 év alatt kb. 8 zenekarban zenélhettem volna, de nem tettem…

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*