Wolvennest: Void (2018)

Köztudott dolog, hogy a jéghegyek tömegének jelentős részét eltakarja a szemünk elöl a tükröződő vízfelszín. Valódi formájuk és tényleges kiterjedésük csak odalentről szemlélve mutatkozik meg. Ha vagyunk elég bátrak, és egy nagy levegővétellel alámerülünk az ismeretlenbe, egy új és szinte végtelen világ tárul elénk: a jéghegyek underground valósága, hogy ezzel a képzavarral éljek. 🙂

Ahogy egyre mélyebbre merülünk, és távolodunk a hétköznapok megszokottságaitól, egyre elmosódottabb érvényességű törvények uralta régiókba érünk. A fenti lét megszokott ingereitől elzártan, de annak életadó energiáit magukba építve új létformák fejlődnek itt ki: addig soha nem látott, de valahonnan mégis nagyon ismerős alakzatok. Olyan virulens és sokszínű alternatív valóság húzódik meg a mélyben, hogy azt sem tudjuk, hová kapjuk a fejünket, ha látni szeretnénk a teljes képet.

A rock- és a metál zene undergroundja is pont ilyen keltető. Számtalan stílus és hangzás keveredik benne végtelen kombinációban, él rövid életet, és felejtődik el, vagy szaporodik tovább és belőle kinövő újabb irányzatoknak lesz hivatkozási alapja. Egy-egy különösen életképesnek tűnő képviselőjük néha még a felszín fölé is felverekedheti magát, hogy ott aztán a fényben való rövid sütkérezés után gyorsan el is enyésszen. Láttunk már ilyet.

A belga illetőségű Wolvennest (WLVNNST néven is jelölik magukat) is ebben a szüntelenül fortyogó bölcsőben született 2013-ban. Viszonylag fiatal formációról van tehát szó, amelyet a helyi underground színtér számos más zenekarának tagjai hoztak létre afféle sokadik zenei kivetülésükként, bár az alá- és fölérendeltségi viszony jelen esetben átláthatatlan. Talán a Wolvennest az anyazenekar és a többi a mellékszál, de lehet, hogy éppen fordítva van, és a WLVNNST a mellékszál, ki tudja. Valószínűleg nem is fontos. Az underground már csak ilyen. Zenészek életútjai keresztezik egymást váratlan és olykor csak ideiglenes egymásra találások sokszínű gócpontjaiban. Pillanatnyilag egy ilyen gócpont a Wolvennest is.

A rend kedvéért, és főleg azért, mert figyelemre méltó zenét futtatnak ezen a néven, illő megemlíteni a tagokat: Marc De Backer (Mongolito), Corvus Von Burtle (Cult of Erinyes), Sharon Shazzula (Aqua Nebula), Michel Kirby (La Muerte), John Marx és Jason Van Gullick. És hogy miben utazik a három gitárossal, angol és francia nyelven megszólaló Wolvennest? Már zenei hovatartozásuk pontos meghatározása is erősen kérdőjeles. Mindenesetre metál. Abszolút értelemben az, de annál jóval több, pontosabban sokkal kevesebb. A hozzájuk kapcsolt tag-ek szerint doom és black metál.

Kiindulásnak ezt el is fogadhatjuk, mert igaz, de mindjárt felejtsük is el. Ott, a mélyben, ahol ők tevékenykednek, ezek a fogalmak már rég nem jelentenek semmit. Szavak csupán, üres héjak, amelyeket mindenki a saját értelmezése szerint azzal tölt meg, ami szerinte belevaló. A lent uralkodó nyomás ugyanis kiszorítja az ott lakókból a fenti világ elavult fogalmait és elvárásait, és a helyükön keletkezett űrbe szabadon áramolnak be az újító szándékú, teremtő energiák. Az underground nagy titka éppen ebben rejlik. Távol a reflektorfénytől nincs korlátok közé szorítva a mozgás, szabadon kóborolhat mindenki, amerre akar.

A Wolvennest már első lemezén messzire tévedt. A két évvel ezelőtti debütálásukon hallható Unreal című számuk például akár egy metálosra szívott Portishead szerzemény is lehetne. Csukott szemű lassúzás egy David Lynch filmben. És még mindig metál. A többi tétel is bizarr, de tolerálható kísérlet a komfortzónánkból való kizökkentésre. A zenekar nevét címként feltüntető album kollaborációban készült a Der Blutharsch and The Infinite Church Of The Leading Hand nevű, még undergroundabb zenekar két tagjával, akik társszerzőként dolgoztak bele a dalokba.

A 2018-ban megjelent második albumuk már teljes mértékben saját alkotás, és ez sem éppen egyszerű eset. Embert próbáló feladat kibogozni azt a rengeteg szálat, amiből szőtték. A dolgot az nehezíti meg, hogy sikerült olyan, önmagában is életképes, szerves zenei világot teremteniük, hogy talán nincs is sok értelme a részleteivel bajlódni. Az apróságok közt ugyanis elvész az egész.

De ha mégis: az albumot nyitó Silure felvezetőjét például egy Fields of the Nephilim albumon sem érezném idegennek. A velük való párhuzam rejtett formában, a későbbiekben még többször is felbukkan majd. Mindemellett az Ordo Equilibrio perverz, szektás szellemiségének rockzenésített visszhangjai is lépten-nyomon felsejlenek a háttérben, de ezek sem pimaszul nyilvánvalóan. A black metálos hatások is csak áthallásosan vannak jelen (L’Heure Noire), egy true black metál fan nem vállalna velük semmilyen közösséget. Általában véve minden zenei elem próbál arctalan maradni, és csak sejtetni magát. A doom hatása primer szinten már jobban tetten érhető. Az első perctől az utolsóig meghatározza ugyanis a haladási sebességet, így még a tempósabb részeknél (L’Heure Noire) sem szalad el velünk túlságosan a ló.

Közepes lendülettel, sűrű folyadékként áramlik körülöttünk ez a java részben szakrális felhangokkal átitatott, mágikus zene. Beavat valami titokba, megforgat magában, és visz bele minket egy füstölőktől elhomályosult, kábult világba. A jól eltalált alapritmus és a rá pakolt, egyszerű, de emlékezetes gitártémák folyamatos ismételgetése áramlásszerű élményt, enyhe tudatmódosulást okoz. Ez a hatás leginkább a lemez zárótételében (La Mort) csúcsosodik ki. Egyetlen árva motívum tölt ki negyedórányi játékidőt, alig változó háttérre festett spirális monotóniájával. Túlzásnak tűnhet, de ha egyszer ennyi idő kell, hogy a benne lévő hatóanyag kifejtse hatását, akkor ennyi kell.

A soha véget nem érőnek tetsző és önmagukba forduló motívumok igyekeznek minden rést kitölteni, hintáztatnak, révület-közeli állapotba kényszerítenek. A Wolvennest zenéje tulajdonképpen LSD bélyeget nyalogató dark rock (pontosabban okkult rock) egy jó adag fémes felütéssel. És ha már fém, akkor persze higany.

Talán a lemezborító képe lehet ennek az egésznek a kulcsa. A saját farkába harapó kígyó (Uroboros) már önmagában alkimista asszociációkat sejtet, és a kabbala mozaikos mintázatú hatágú csillagával együtt egy zsidó-keresztény mandalát rajzol ki. Középpontja vonzza a tekintetet, szívóerejének nehéz ellenállni. A fókuszálás megkönnyítése végett: Sharon Shazzula énekesnő európai utazásai során filmet forgatott a telefonjával, egy igazi underground mozit, amelynek a Black Mass Rising címet adta, és mindössze 666 példányban jelentette meg. Az alkotó elmondása szerint a film 22 szekvenciája a tarot kártya nagy arkánumát alkotó 22 lapnak feleltethető meg. Hogy a filmbéli leosztás milyen rejtett valóságot mutat, nem tudom, de feltételezhetően nagyon hasonlíthat ahhoz, amit a Wolvennest zenéjének hallgatása közben mi is kirakhatunk magunknak a pakliból.

Szó nincs azonban általánosságokat puffogtató, semmitmondó new age-es bóvliról. Költői képek fal felőli oldalára írott üzeneteket betűzgetnek ki számunkra a belga zenészek, szeánszok lebegő asztalaira pakolt kegytárgyak csodatévő erejében bízva. Nem sátánimádó mágia ez, hanem a túlvilág olajos felszínén fraktálszerűen örvénylő szivárványos fénytörések igézete. A Woodstock szent mezején megdicsőült acid ellenkultúra téziseinek egy lehetséges olvasata. Azért nehogy félreolvassuk, nem a „flower power” és a „make love not war” hajpántos, naiv idealizmusáról van szó, hanem a lázadó nemzedék kitörési kísérleteiből kinőtt, és főleg német nyelvterületen szárba szökkent „krautrock” elektronikus elemekkel megtámogatott, tudatmódosult transzcendenciájáról. Mindebből adódóan némi nemes penész, egyfajta vintage kosz is megjelenik a WLVNNST zenéjében, amely vékony rétegben borítja be a lemez teljes felületét, és diszkréten tompítja az egyébként modern felfogásban kimunkált illesztések éleit.

Bódulatba ejtő, mérsékelten addiktív anyag a Void, de mivel nincs tiltólistán, élvezete nem okoz bűntudatot. Füstölőktől homályos szobákban, behúzott függönyök mögött, felelősséggel fogyasztva számtalan kellemes órát lehet eltölteni vele.

A szerző: Bársony Péter25 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*