Vendetta: Brain Damage (1988)

Dávid Laci kollégám tavaly már írt a schweinfurti csapat bemutatkozó, abban az évben jubiláló albumáról, a Go and Live … Stay and Die-ról (itt), én pedig az együttes legfrissebb, 2017-es alkotásáról (itt). Ez alkalommal a zenekar egy újabb korongja, a 30 évvel ezelőtt megjelent Brain Damage kerül sorra.

Nem tudok elfogultság nélkül írni a lemezről, amelyet az évtized egyik legjobb német thrash anyagának tartok. Ötletes, magabiztos, egyszerre kemény és dallamos, ráadásul jól is szól. A Vendetta, úgy gondolom, elindult vele a nemzetközi sikerek felé vezető úton, majd érthetetlen módon megtorpant, ugyanis az album megjelenését követően, 1990-ben a csapat feloszlott.

Addig azonban minden nagyon szépen alakult: egy erős bemutatkozó anyagot egy meggyőző folytatás követett, ám míg a debüt zsigeri thrash metalt tartalmazott, a Brain Damage agyasabb, kifinomultabb muzsikát rejtett. Az is dicséretes, hogy az 1984-es megalakulástól a megszűnésig ugyanaz a négyes – Achim „Daxx” Hömerlein és Michael „Micky” Wehner énekes-gitárosok, Klaus „Heiner” Ullrich bőgős, valamint Andreas „Samson” Samonil dobos – jelentette a csapatot.

Ami már első hallásra feltűnik, hogy az anyag úgy szól, mint az állat, ráadásul tisztán, egymástól jól elkülöníthetően vannak jelen a hangszerek. A zenét hallva az „intelligensen kemény” jelző jutott eszembe. A másik, ami meghatározó, a basszusgitár kiemelt szerepe. Több nóta is bőgőfutamokkal indul, de szinte mindegyik tételben hallunk ilyen kiállást. Az ének minimális mértékben melodikus, a gitárosok játékában egészséges arányban jelenik meg a riffelés és dallamos szólómunka, a dobos Samonil pedig több dalban is (például a Never Die-ban) rafinált megoldásokat mutat be.

Már az albumot nyitó War is halmozza a riffeket és a témákat, váltogatja a ritmusokat. Mindez a lemez egészére is igaz, amitől az anyag szórakoztatóvá, megunhatatlan zenei élménnyé válik. Külön is kiemelnék néhány emlékezetes momentumot (bár szinte valamennyi nótát szét tudnám dicsérni), például a finoman, torzított gitárok nélkül induló Precious Existence-t, amely fokozatosan épül fel, majd pedig le.

Michael “Micky” Wehner

A címadó nótához és a Fade to Insanity-hoz hasonló dalokról szokták mondani, hogy a témáikból más zenekarok egy egész lemezt megírnának. Utóbbi, amely a bőgőn előadott Örömódával indul, kis túlzással az öt kedvenc instrumentális szerzeményem egyike. A Love Song pedig a maga bő egy percével poénos felvezetése a már említett szöveg nélküli nótának.

Szűk 37 percnyi zsenialitás, amelyet – elődjével ellentétben – máig szívesen hallgatok. Kár, hogy a folytatás már nem volt ilyen makulátlan. A zenekar 2002-ben újjáalakult, igaz, a régi csapatot akkor már csupán a basszusgitáros Ullrich képviselte. Három albumot jelentettek meg (Hate – 2007, Feed the Extermination – 2011, The 5th – 2017), amelyek közül csupán az utolsót ismerem, az viszont nagyon nem méltó a Vendetta patinás nevéhez. Kár értük, sokkal többre lettek volna hivatottak.

Miközben – reggel 6 és 7 között – ezt a megemlékezést írtam, az albumot hallgattam, amely így máris bearanyozta a napomat. Óriási zene, aki véletlenül nem ismerné, annak mielőbb érdemes pótolnia ezt a mulasztását. 🙂

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*