„Under the Sign of the Black Mark” – 2018

Ez alkalommal – rendhagyó módon – nem egy adott album kerül terítékre, hanem négy zenekar idei albumáról írok ismertetőt. Ennek nem az az oka, hogy silány minőségű kiadványokat kritizálnék, és ezért csak pár sort vetnék ide, hanem mert indokolatlannak tartom a szócséplést. Nem látom értelmét, hogy oldalakon keresztül ecseteljem a dalok zenei szerkezetét, vagy arról tartsak történelemórát, hogy melyik banda mikor indult, mi volt az előzménye az együttes megalakulásának stb. Jobbnak vélem, ha tömören, velősen leírom ennek a négy black metal kiadványnak a pozitívumait, jellegzetességeit. Mert mindegyik nagylemezt a jobb feketefém produkciók közé sorolom.

Tudjuk, hogy óriási a dömping lemezkiadásokban, és a black metal műfaj sem fukarkodik az új anyagokkal, nehéz is kiválasztani azokat, amelyek kiemelkednek a nagy átlagból, illetve szubjektív módon nekünk elnyerik a tetszésünket. Mert valljuk be, rengeteg középszerű vagy annál rosszabb album kerül megjelenésre. A munkahelyemen a videómegosztón egész nap  szól a zene, és néha nem tudok odamenni a számítógéphez, hogy betegyek magamnak zenét, ezért időnként véletlenszerűen „bekever” valamit a rendszer. Így jutott el hozzám a következő négy album: Délétère – De Horae Leprae, Funeral Mist – Hekatomb, Vermilia – Kätkyt, Craft – White Noise and Black Metal. Mivel elsőre felkaptam rájuk a fejem, adtam nekik egy további esélyt a szorosabb együttműködésre (volt olyan lemez, ami kihullott a rostán), így érdemesnek tartom mindet, hogy írjak róluk egy rövid ismertetőt. Mind a négy kiadvány idei termés, egyik bandát sem ismertem korábbról, ezért itt az ideje felfedezni a korábbi munkáikat is, és igaz, hogy mind black metal, de vannak kisebb-nagyobb eltérések közöttük.

Délétère: De Horae Leprae

Elsőre azt hittem, hogy francia bandával van dolgom, de utánaolvasva konstatáltam, hogy Québec, Kanada az otthona a Délétère-nek. A négy lemez közül talán ez a leginkább régi sulis sötét fém, a gitárok hangzása, az extrém ének, valamint a gyors tempók miatt, de főként a dohos, áporodott hangulat által, amely átjárja a nótákat. Rothadó bűzt árasztanak a szerzemények, és a sebesség-orientáltságot tömény riff-halmazzal toldja meg a banda, amelyek elég jól kidolgozottak. A dob sem állandóan monoton, rengeteg pörgetés, technikás váltás színezi a zenét. Ez egy igazi pusztító black metal, amely mégis jó hallgatni való, mert igényesen, jól vannak megkomponálva a dalok. Kedvencem a Cantus VIII – Atrum Lilium, ebben a refrén is megjegyezhető.

A zenekar két tagból áll, név szerint Atheos (gitár, basszusgitár) és Thorleïf (ének, dob, billentyű), és néhány demó, valamint EP mellett ez a második nagylemeze a duónak. Azt írják a zenekari ismertetőben, hogy a szövegek a betegségekről szólnak, főleg a pestis és a lepra van a középpontban. Nos, ennél jobb zenei aláfestést nem is lehet elképzelni, tökéletes párosítás ez így.

Craft: White Noise and Black Metal

A Craft Svédországban tevékenykedik, és a négy zenekar közül ők rendelkeznek a legbővebb diszkográfiával. 1994-ben alakultak, és a White Noise and Black Metal már az ötödik nagylemeze a bandának, szóval nem tegnap kezdték az ipart. Mégsem hallottam eddig róluk, de azt hiszem, ez egyértelműen az én hibám. Zenéjük szintén az ó-black metal hagyományokat ápolja, de itt már felbukkannak modernebb jegyek is, ami leginkább a gitárok hangzásában és játékában mutatkozik meg. Érződik, hogy a zenekar nagy hangsúlyt fektetett a riffek, harmóniák kidolgozására, ezt remekül meg is valósították, néha érdemes csak a hathúros témákat figyelni. Erre a legjobb példa a Crimson című instrumentális szerzemény, amely egy középtempós dal, tele remek dallamos tekeréssel. Természetesen a gyorsaságról sem feledkezett meg a zenekar, néhány nótában rálépnek a gázpedálra a srácok, de mindig felbukkan egy-egy lassabb kiállás. Szerintem elég jó lemez a White Noise and Black Metal.

Funeral Mist: Hekatomb

A Funeral Mist nem más, mint Arioch (a Marduk-ban Mortuus néven alkot) egyszemélyes black metal formációja. Jó rég alapította Arioch a zenekarát, történetesen 1993-ra datálódik a Funeral Mist létrejötte, de néhány demón és egy EP-n kívül a Hekatomb még csak a harmadik kiadásra került nagylemez. Gondolom, a Marduk mellett nincs annyi ideje a saját bandájával foglalatoskodni, csak ha üresjárata van a fő zenekarnak.

Mivel a Marduk-ot sem igen ismerem, azt olvastam a Hekatomb albumról, hogy zeneileg közel áll az anyabandához, így az énekes nem rugaszkodott el a “valóságtól”. Általában egy kicsit más zenét szoktak játszani a zenészek, ha eredeti zenekaruk mellett projektekbe fognak, vagy saját bandát alakítanak, de itt annyiban érthető a dolog, hogy Mortuus/Arioch csak 2004 óta tagja a Marduk-nak, és korábban is az efféle muzsika mellett tört lándzsát.

A Hekatomb pusztító erejű black metal, a négy album közül ez a legbrutálisabb, mondhatni, „true”. Kegyetlen darálás megy végig, irgalmatlan riffek sorjáznak, és az ének sem fülsimogató. Ennek ellenére jó dalok kerültek rögzítésre, mert a legtöbben van kapaszkodó; egy-két kiállás, lassabb téma képviseli az igényességet, de a gyors részek is kellően zeneiek. Azért, ha rangsorolnom kellene, ez végezne a negyedik helyen, ám az átlagnál így is sokkal jobb.

Vermilia: Kätkyt

És itt az ellenpont, mivel a négy lemez közül ez tetszik a legjobban, sőt, ahogy egyre többet hallgatom, sőt arra is esélye van, hogy bekerüljön az év végi Top 10-embe. Tudom, a vérbeli black metal rajongók most megdobálnak, sokak szerint ez nem illik a körbe, mivel ez a legdallamosabb nagylemez mind közül, ráadásul női éneket tartalmaz. De vállalom, nálam nem a kategorizálás számít, hanem hogy bejön-e a zene.

Információt alig találtam a zenekarról. Ami biztos, hogy Vermilia egy finn előadóművésznő, akinek személye stílusosan ködbe burkolózik, és a Kätkyt a bemutatkozó nagylemeze. Műfaji meghatározás gyanánt pagan/folk black metal-ként aposztrofálják, én ezt annyival egészíteném ki, hogy rengeteg a gót/dark hatás a finn lány muzsikájában. Nem tudom, kik játszották fel a lemezt – lehet, hogy mindent Vermilia -, de nem is számít. Néhol a Myrkur zenekar jut eszembe velük kapcsolatban – az egyszemélyesség miatt is –, de Amalie Bruun zenéje jóval dallamosabb, merengősebb és tartalmaz tradicionális hangszereket is. Az igényes vokális témák a gyönyörűen szárnyaló énekhanggal rendelkező Vermilia-nak köszönhetők, amit néha ellenpontoz egy kis hörgés (ez is a fiatal hölgy érdeme?), ami szintén a jobbak közé tartozik.

A gitártémák is szellősebbek, nem olyan tömények, mint a másik három kiadványon, de innen sem hiányoznak a sebes muzikális betétek. A dalok hangulatára sem a klasszikus black metal-hoz illő, acsarkodóan gonosz tónus a jellemző, hanem sötét, depresszív érzés uralkodik, emiatt fűzik rokoni jegyek a dark stílushoz. De a legfontosabb, hogy remek nóták sorakoznak az albumon, és ezért részemről óriási elismerés jár.

Itt van tehát négy remek 2018-as nagylemez, amelyek a heavy metal sötét oldalát képviselik; örülök neki, ha még sok ilyet hallok a továbbiakban is.

A szerző: Zozzie262 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*