„Úgy döntöttünk, adunk magunknak még egy esélyt”

Levélváltás Sid Falck-kal, az Overkill egykori dobosával

Az ember, mielőtt interjút készít, jó esetben utána olvas leendő beszélgetőpartnere viselt dolgainak. Így viszont már menet közben egy csomó kérdésére választ kap, illetve látja, miről nyilatkozott többször is az adott zenész. Éppen ezért, ha nem haragszotok, Robert „Sid” Falck-nál, a Paul Di’Anno’s Battlezone és az Overkill egykori dobosánál, a Rattle Inc. Facebook-oldala lájkolójánál sem kérdezek rá arra, mi volt az első hangszer, amin megtanult játszani (a zongora), hogy kitől kapta a Sid becenevet (Bobby Gustafson-tól), vagy, hogy miért hagyta ott – akárcsak elődje, Rat Skates, egy turné kellős közepén – az Overkill-t (mert már nem lelte örömét abban, amit csinált). Inkább arra voltam kíváncsi, amit a korábban olvasottakból nem tudtam meg róla. Íme, a végeredmény!

Sid, először is, két szívműtét után a legfontosabb kérdésem: hogy szolgál az egészséged?

Sajnos, mostanra már a negyedik beavatkozáson is túl vagyok. Volt néhány komolyabb érszűkületem, az egyik teljes mértékű érelzáródás, úgyhogy április 27-én ismét megműtöttek, hogy megnyissák az egyik koszorúeremet. A beavatkozás végén észrevették, hogy a jobb térdhajlatomban is van egy nagy vérrög, így még ugyanazon a napon azt is eltávolították. Elég hosszú ideig tartott a felépülésem, de itt vagyok, úgyhogy nem panaszkodhatom.

A dániai Aarhus városában nőttél fel. Emlékszel még, kik voltak a példaképeid, akiknek a hatására te is zenélni kezdtél?

Tinédzserként olyan előadókat hallgattam, mint a Slade, Frank Zappa, a Colosseum és hasonlók. Amikor először találkoztam a Rainbow muzsikájával, egyből tudtam, hogy én is ilyen keményebb zenét szeretnék játszani. Egy csomó ember volt hatással rám, de dobosként Cozy Powell az abszolút példaképem.

Milyen volt akkoriban a dán rockzenei színtér?

A dán rockzene akkor még sehol nem volt, csak pop ment a rádióban. ‘81-‘82 táján jelentek meg az első olyan csapatok, amelyek súlyosabb megszólalással bírtak, de nekik sem igazán volt hol játszaniuk.

1984-ben, húszévesen költöztél át Londonba. Hogyan jött ez az elhatározás? Otthon nem lett volna lehetőséged érvényesülni? Hiszen akkoriban már javában bontogatták a szárnyaikat az olyan, később nemzetközi hírnévre szert tett csapatok, mint a Pretty Maids, az Artillery, a Witch Cross, az Alien Force vagy a Mercyful Fate…

Azért szedtem a sátorfámat, mert zenélni szerettem volna, és ha otthon maradok, erre az egyetlen lehetőség az lett volna, ha csatlakozom valamelyik popcsapathoz, amit viszont nem akartam. Mint említettem, a dán heavy metal zenekaroknak nem igazán voltak fellépési lehetőségeik. A legtöbb bandát, akiket említettél, a helyi promóterek onnantól kezdték komolyan venni, hogy leszerződtek valamelyik külföldi kiadóhoz, és nemzetközileg is elértek valamekkora sikert.

Első nevesebb csapatod a Paul Di’Anno vezette Battlezone volt. Korábban játszottál más zenekarokban?

Igen, már előtte is megfordultam néhány bandában, többek között a Pentagon-ban és a Network-ben.

Milyen személyiségnek ismerted meg Paul Di’Anno-t?

Paul már akkor is az a figura volt, amilyennek ma ismerjük, haha. Mint minden más közösségben, időnként nálunk is voltak nézeteltérések, súrlódások; ez elkerülhetetlen egy olyan bandában, ahol a tagok elsődleges célja, hogy minél több sört igyanak, és jól érezzék magukat, haha. Nem tudom, hogyan jellemezhetném Paul vagy közülünk bárki más személyiségét; öt srác voltunk, akik a legtöbbször nagyon jól érezték magukat attól, hogy itallal lazulnak, és olyan zenét játszanak, amilyet szeretnek, máskor viszont nem volt ilyen felhőtlen a hangulatunk.

A Paul Di’Anno’s Battlezone tagjaként

Esetleg azóta is tartod Paul-lal a kapcsolatot?

Miután kiszálltam a csapatból, hosszú évekig semmi kontaktus nem volt közöttünk. Ám néhány éve, amikor mindkettőnknek egészségügyi problémái támadtak, időnként váltottunk egymással egy-egy e-mailt.

A Battlezone 1987-es amerikai turnéját követően „igazoltál át” az Overkill-be.

Már a tengerentúli fellépéssorozat előtt jeleztem az angol menedzserünknek, hogy ki akarok szállni. Ő annyit kért, hogy csináljam végig a turnét, és mehetek. Így is történt. 1987 decemberében egy közös ismerősön keresztül meghívtak, hogy vegyek részt egy meghallgatáson. ahol az Overkill Rat Skates utódját remélte megtalálni. Blitz-ék ezt követően jelezték, hogy igényt tartanak a szolgálataimra.

Korábbi interjúidból az is kiderült, hogy az általad feljátszott három Overkill-nagylemez közül (Under the Influence, The Years of Decay, Horrorscope) az utolsón hallható játékoddal vagy a leginkább elégedett. Milyen szempontból volt kihívás számodra, aki a hard rock, illetve a klasszikus heavy metal felől érkeztél, felvenni a thrash ritmusát?

Óriási kihívás volt, teljesen ki kellett lépnem a komfortzónámból. A sztenderd hard rock/heavy metal struktúrák világát otthagyva kellett átlátnom a thrash jóval bonyolultabb ritmusképleteit és őrült tempóváltásait.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi (volt) a jellegzetessége a dobjátékodnak? Az eszközök, amiket használsz, a technika vagy a ritmusok, amiket játszol?

Nem tudom, mit értesz pontosan „jellegzetesség” alatt, de egy régi vágású hard rock dobosnak tartom magam, ami számomra annyit jelent, hogy a legfontosabb feladatom biztosítani a dal tempóját, nem pedig az, hogy villogtassam a képességeimet, hogy minden egyes dalt telezsúfoljak mindenféle őrült ritmusképlettel, csak azért, hogy bizonyítsam, milyen fasza dobos vagyok. Ha azzal teszek a legjobbat egy nótának, hogy mindenféle díszítés nélkül ütöm a ritmust, akkor azt fogom tenni. Úgy látom, hogy ma a muzsikusok elsődleges célja az önfényezés, a dalok milyensége másodlagos.

Ha pedig a hardverről, vagyis az eszközparkról beszélünk, mindegyik, általad említett Overkill-albumon más felszerelést használtam: az Under the Influence-en Pearl dobokat és Sabian cintányérokat, a The Years of Decay-n ugyancsak Pearl dobokat, viszont Paiste cineket, a Horrorscope-on pedig egyedi megrendelésre készült Remo dobfelszerelést és szintén Paiste cintányérokat.

Az Overkill újonca

Van olyan Overkill-nóta, amelyikre különösen büszke vagy, mert – neked is köszönhetően – az átlagosnál jobban sikerült?

Hahahaha, erre a kérdésre nem lehet jó választ adni. Ki tudja megmondani, hogy ha valaki más dobolta volna fel ezeket a témákat, nem csinálta volna tízszer jobban, mint én? Természetesen vannak olyan dalok, amelyekkel elégedett vagyok, magával a szerzeménnyel és a saját produkciómmal is. Csak hogy néhányat említsek, ilyen a The Years of Decay, az Evil Never Dies, a Who Tends the Fire vagy a Nice Day for a Funeral.

Azt nyilatkoztad, azért hagytad ott a csapatot, mert már nem szeretted, amit csináltál. Tudnál egy kicsit konkrétabban fogalmazni: emberileg romlott meg a viszonyotok, a zenei irányvonal nem tetszett, túl gyors volt a lemezkészítés-turnézás mókuskereke, vagy a saját utadon szerettél volna elindulni?

Hahahaha, soha nem állítottam olyat, hogy azért szálltam ki, mert már nem szerettem, amit csináltam. Maximálisan élveztem a lemezkészítést és turnézást, csupán egy idő után már nem találtam szórakoztatónak. A két dolog között – szerintem – elég nagy a különbség.

Hogy voltak-e személyes konfliktusok? Természetesen voltak. Minden zenekarban vannak. Ez elkerülhetetlen, amikor négy vagy öt kreatív személyiség van egymással összezárva. De azzal ellentétben, amit az interneten keringő pletykák sugalltak, nem volt köztünk gyűlölet.

Milyen a viszonyod egykori zenésztársaiddal?

A távozásomat követően nem igazán voltunk jóban, aminek elsősorban én vagyok az oka. Egyrészt a kilépésemet megelőzően nem adtam nekik elég világos jelzéseket, másrészt a Horrorscope turné kellős közepén hagytam ott őket, ami elég ocsmány húzás volt a részemről. Ha újrajátszhatnám a történetet, ma már biztos, hogy máshogy csinálnám. De ahogy Dave Linsk (az Overkill jelenlegi szólógitárosa) mondta: úgy történt, ahogy történt. Emiatt hosszú évekig nem tartottuk a kapcsolatot, ám mostanra begyógyultak az akkori sebek, és rendszeresen beszélünk, vagy írunk egymásnak.

Gondolom, azóta is figyelemmel követed az Overkill pályafutását. A ’90-es, kétezres években készült lemezeik közül melyeket tartod különösen jónak?

Bár egyik-másik albumuk időnként letért az általuk sok évvel ezelőtt kijelölt főcsapásról, ezzel együtt mindvégig megmaradtak Overkill-nek. Azt gondolom, az „újabbak” közül egy olyan lemez van, amelynek ugyanazon a polcon van a helye, mint a The Years of Decay-nek és a Horrorscope-nak. Ez pedig nem más, mint az Ironbound, amely egy fantasztikus anyag, ami mind a dalokat, mind az előadást, mind pedig a hangzást tekintve az elejétől a végéig rendben van.

Az Overkill után Mike Tramp Freak Of Nature-jében is játszottál. Ez pontosan mikor történt? Úgy tudni, nem tartott sokáig az együttműködésetek; zeneileg vagy emberileg nem passzoltatok egymáshoz?

Miután otthagytam az Overkill-t, egy héttel később elrepültem Los Angeles-be, ahol elkezdtük a közös munkát Mike-kal, akit már korábbról ismertem. Ám rövid időn belül kiderült, hogy nem vagyok megfelelő mentális állapotban, érzelmileg kiégtem, így nem én voltam az ideális ember Mike számára, aki úgy döntött, olyan zenésztársat keres maga mellé, aki bár fiatalabb és tapasztalatlanabb nálam, de éhesebb erre az egész rock and roll cirkuszra.

2014-ben hoztad létre saját csapatodat, az Infectus 13-at. Sajátos munkamódszeretek miatt (addig nem kezdtetek hozzá a következő dalhoz, amíg az előzőt tökéletesnek nem éreztétek, és fel nem vettétek) elég lassan készült a zenekar bemutatkozó albuma, 2016 augusztusa óta pedig – egészségügyi állapotodra való tekintettel – szüneteltettétek is az együttes működését. A közelmúltban lendültetek újra mozgásba, megváltozott felállással (Falck mellett jelenleg Bob Barnak énekes és Steve Pogue gitáros alkotja a formáció magját) és részben újra kezdve a nóták komponálását. A két saját dalon, a Break Your Bones-on és az Enemy at the Gate-en kívül eddig csak feldolgozásokat hallhattunk tőletek. Van remény arra, hogy a közeljövőben a Last Rites album is elkészül?

Nehéz szavakba öntenem az afelett érzett csalódásomat, hogy ez az album mind ez idáig nem jelent meg. Annyiszor csúsztunk vele… Amikor már úgy látszott, hogy egyben van az anyag, mindig közbejött valami. Vagy részemről egy újabb egészségügyi probléma, vagy a muzsikustársak valamelyike veszítette el az ügy iránti érdeklődését. Végül letettem arról, hogy újra és újra nekikezdjünk. Meglehetősen frusztráló volt ezt kimondani…

Aztán a múlt héten meglátogattam Bob Barnak-ot (az Infectus 13 énekesét) és családját New Jersey-ben. Ahogy mindegyikünknek, neki is voltak olyan időszakai, amikor kevésbé volt lelkes, mint általában, mégis egyedül róla mondhatom el, hogy ahányszor csak hívtam, mindig gondolkodás nélkül igent mondott. Miatta soha nem kellett aggódnom, az elmúlt négy évben végig mellettem állt. Tulajdonképpen ő a fő oka annak, hogy újra zenélni kezdtem; annyira szeretem, amit csinál, amilyen agresszíven énekli a nótákat, miközben a dallamokra és az érthetőségre is nagy hangsúlyt fektet.

Végül – minden eddigi kudarc ellenére – úgy döntöttünk, hogy adunk magunknak még egy esélyt. Megkeressük a megfelelő társakat, akik TÉNYLEG el akarják készíteni velünk ezt a lemezt. Nem mondanék újabb megjelenési határidőt, ahogy azt sem jelenteném ki, hogy valóban Last Rites lesz a lemez címe. Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy Bob és én is úgy gondoljuk, be akarjuk fejezni, amit elkezdtünk. Aztán majd az idő eldönti, hogy sikerrel járunk-e.

Az Overkill-ben kaptad a Sid becenevet. Azt nyilatkoztad, az Infectus 13-mal le akarod zárni a múltat, és a karrieredben egy új fejezetet szeretnél nyitni. Ez azt jelenti, hogy az ott kapott Sid becenévvel is szakítasz, vagy a kettőnek nincs köze egymáshoz?

Nem hiszem, hogy le tudnám, vagy le akarnám zárni azt a korszakot. Nagyon büszke és boldog vagyok amiatt, hogy részese lehettem az Overkill sikereinek. Talán inkább azt mondhattam, örülnék, ha inkább amiatt emlékeznének rám, amit az Overkill-ből való kilépésemet követően csináltam.

És, igen, még mindig Sid vagyok, leginkább azért, mert mindenki így ismer, így hív, holott a valódi nevem, mint azt mindenki tudja, Bob. De nem áll szándékomban újra az eredeti keresztnevemet használni, haha.

Közben egykori zenésztársaddal, Bobby Gustafsonnal és a Raven énekes/bőgős John Gallagher-rel – jótékony céllal – összehoztátok a Hail Mary projektet. A csapatnak 2016-ban egyetlen dala látott napvilágot, a To Hell and Back, amelynek bevételei teljes egészében egy baráti házaspárhoz kerültek. A hölgynek, Cheri Pogue-nak egy motorbaleset következtében térd alatt amputálni kellett a bal lábát. Az ő kezelésére „gyűjtöttetek”. (Az ő férje Steve Pogue, az Infectus 13 gitárosa.) Gustafson-nal már régóta akartatok valamit közösen csinálni, ebből a szomorú apropóból ez sikerült is. Lesz-e folytatás, további Hail Mary-nóták Bobby-val és John-nal vagy egy újabb Gustafson-Falck projekt?

A Hail Mary ötlete Gustafson fejéből pattant ki, és valóban, régóta ott volt bennünk a szándék, hogy valamit csináljunk közösen, amiből egyelőre ez az egy nóta lett. Hogy lesz-e folytatása az együttműködésünknek? Nem tudom. Megmondom őszintén, egy kicsit csalódott vagyok, mert amikor híre ment, hogy John, Bobby és én összeálltunk, sok metalrajongó izgalomba jött, ám amikor eljött az ideje, hogy leszurkolják a két dollárt a To Hell and Back letöltéséért, már sokkal kisebb volt a tolongás, holott annak az összegnek minden egyes penny-je olyan valakihez kerül, akinek igazán nagy szüksége van a segítségre. Úgy tűnt, mintha senki nem hallott volna a projektről, ugyanis a letöltési mutatók egészen kiábrándítóak voltak.

Mindezekkel párhuzamosan az ausztrál, atmoszferikus black/folk-ot játszó Elkenwood 2015-ös kislemezén és tavalyi EP-jén is vendégszerepeltél. Ez a kapcsolat hogyan jött?

Egy ideje jó barátságban vagyok a csapat egyik gitárosával, Nic Williams-szel, így amikor egy nap megkérdezte, hogy lenne-e kedvem felvenni velük egy dalt, azt mondtam, ha a dobosuknak, Liam-nek nincs ellene kifogása, akkor persze. Természetesen ez egy kicsit különbözött attól, amit normálisan játszom, de azt gondoltam, ha másért nem, a buli kedvéért megcsinálom. A dal, és benne a dob megszólalása végül nem egészen olyan lett, mint amilyennek én elképzeltem, de ez nem az én zenei vízióm volt, hanem az övék.

El tudod képzelni, hogy egy metalcsapat dobosaként a jövőben újra színpadra állj (ülj)?

Abszolút el tudok képzelni egy koncertet, vagy akár többet is, ha minden feltétel adott hozzá(juk). Azt viszont nem látom reálisnak, hogy újra turnéra induljak, úgy, mint régen. A testem ezt nagyon nem értékelné, hahahaha.

Hol élsz most?

Az Egyesült Államok déli-középső részén.

Nagy állatbarát (mindenekelőtt kutyabarát) vagy. Hány ebed van otthon?

Hahahaha, sokkal inkább állat-fanatikusnak mondanám magam. Jelenleg két kutyám van, akik korábban kóbor jószágok voltak.

Az elmúlt időszakban mennyire tértél vissza a civil életből a metal körforgásába? Megtaláltad az egyensúlyt a kettő között?

Bár a Facebook-oldalamon azt írtam, hogy legfőbb célomnak egy újabb album elkészítését tartom, igazából soha nem terveztem, hogy visszatérek a metal színtérre. Mégis itt vagyok, mert nem hagy nyugodni, hogy az album, amibe belekezdtünk, mindeddig nem készült el.

Sid, akkor ez utóbbi cél megvalósításához kívánok jó egészséget és jó dalokat!

Nagyon köszönöm!

Sid Falck napjainkban
A szerző: Coly624 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*