Slayer: Diabolus in Musica (1998)

Coly a megmondhatója, hogy eddig hány zenekar kiadványai kerültek szavazásra játékunk során a Rattle Inc. oldalon, mivel ő vezeti erről a statisztikai kimutatást, és ezért pontos számot ő tud prezentálni, de az biztos, hogy számos együttes diszkográfiája került már megmérettetésre. Jó néhány következtetést le lehet vonni az eddigi voksolásokból: az egyik az, hogy a górcső alá vett bandák melyik korszakai a legnépszerűbbek olvasóink körében. A szavazatok összeszámolásából és a kommentekből az derült ki, hogy többnyire a korai albumok viszik a prímet; ha egy banda legalább tíz nagylemezzel rendelkezik, döntő többségben az első három, esetleg a negyedik, ritkábban az ötödik kiadványt favorizálják a zenehallgatók. Ahogy haladunk előre, egyre kisebb az esély a “legnépszerűbb kiadvány” címre, a legfrissebb albumok már csak igen ritkán rúgnak labdába. Az okokat most nem kívánom boncolgatni, mert a terveim között szerepel egy külön cikk erről, de ez egyelőre még talonban van.

A Diabolus in Musica a Slayer hetedik nagylemeze, ráadásul ezt megelőzte EP, feldolgozásalbum, valamint koncertlemezek egész sora is, szóval ez a korong kiesett a pikszisből; a statisztikai elemzésekből levont következtetés szerint nem ezt tartják az emberek a legnépszerűbb Slayer-albumnak, de nekem mégis nagy favoritom. Az “örökös kedvenc” szavazásunkon viszont igen előkelő helyen végzett az amerikai thrash metal brigád, így simán el tudom képzelni, hogy sok olvasónk és más metal rajongók is osztják a véleményemet, így ők is kedvelik a Diabolus in Musica-t, de akár a frissebb lemezekről is elismerően nyilatkoznak.

Bárhogy is van, nekem a Slayer az első számú kedvencem, és ha rangsorolnám is az összes kiadványukat, az utolsó helyen végzett albumra is azt mondanám, hogy kiváló munka, szerintem egyszerűen nincs rossz vagy közepes műve a zenekarnak, csak jó, még jobb és szuper jó. 😊 Az 1998-as album nálam az élmezőnyben van, hiába nevezik klasszikusnak a Show No Mercy-t, a Hell Awaits-et, nekem jobban bejön, mint ez utóbbiak. De mint tudjuk, minden szubjektív.

Mire elérkeztünk ehhez a ponthoz, a Slayer rendesen letette névjegyét a heavy metal asztalára, nevüket az egész világon megismerték. Nem mondom, hogy mindenhonnan pozitív visszajelzéseket lehetett olvasni vagy hallani, sok embernek túl szélsőséges ez a zene, de a szövegek miatt is visszatetszést keltett a zenekar, nem egy dalcím, textus botrányt okozott, nem beszélve a tagok különös hobbijairól (elsősorban Hanneman második világháborús náci relikviáira gondolok).

A Reign in Blood-dal felrobbantották a porondot, a South of Heaven-nel lesokkolták a rajongókat, a Seasons in the Abyss-szel az eddigieknél még magasabbra rakták a lécet, aztán egy kis megtorpanás történt. Megbomlott a zenekari egység, Dave Lombardo megadobost kiközösítették a többiek, ezért kilépett/kirúgták (ki hogy gondolja), majd a Paul Bostaph-fal készült Divine Intervention az ötlettelenség jegyeit mutatta – persze csak a korábbi lemezekhez képest, mert egyébként ez is egy jó album. Ráadásul ekkortájt a heavy metal bukásáról beszélt a média, tombolt a grunge és a pop-punk láz, úgyhogy a Slayer-nek is meg kellett állnia, érdemes volt körültekintenie, és alaposan átgondolnia a további teendőket.

Első lépésként megmutatták a világnak, hogy mi is az igazi punk/hardcore zene, mert ezzel kapcsolatban sok tévhit és hülyeség terjedt el, ezt egy kiváló feldolgozásalbummal nyomatékosították (Undisputed Attitude), másodsorban a Gemini című dallal előrevetítették, hogy mire számíthatunk a következő nagylemezen, ami végül nem egészen így történt.

Kerry King bárdista nyilatkozatai mindig sok élcet tartalmaztak, leginkább az akkoriban felbukkant új stílusokat, együtteseket szapulta, így például a Slipknot is a célkeresztjébe került a kétezres években, de később beismerte, hogy gyakran a külsőségek alapján ítélkezik, nem a hallott zene szerint, majd aztán belefülelt a banda bemutatkozó lemezébe, és igen jónak találta. Az évezred végére ismét nagyobb teret kapott a heavy metal – bár tudjuk, az igazi rajongók sosem fordítottak hátat a stílusnak –, amihez az is kellett, hogy friss vér pumpálódjon a műfajba, s hogy emellett a klasszikus fémzene is reneszánszát élje. Ha nem is szándékosan, de tudat alatt biztosan hatott a Slayer-re is a reformáció, mert a Diabolus in Musica egy új dimenziót nyitott a zenekar életében. Zárójelben hozzáteszem, hogy a Slipknot rengeteget tanult a Slayer-től, és szerintem ezt a lemezt tartották etalonnak.

A Slayer tagjai nem azt az utat választották, hogy visszakanyarodtak a kezdetekhez, illetve a legsikeresebb albumokhoz, hanem az új korszak jellegzetességeit integrálták zenéjükbe. A hangzás sokat modernizálódott, de egyben rendkívül tömény lett, szakít, mint az állat, ami mindenekelőtt a gitárok és a basszusgitár megszólalásának újradefiniálásában mutatkozik meg. De a legnagyobb változást magukban a nótaszerkezetekben kell keresni. Az amerikai banda sosem volt híján a zenei váltásoknak, de ezen az albumon minden eddiginél több lett a dalokon belüli téma-halmozás. Iszonyú sok a tördelés, a tempóváltás és a szerkezeti elemek variálása. Ám a végeredmény mégis hamisíthatatlan Slayer, öncélúságnak pedig nyoma sincs.

Paul Bostaph dobos (ex-Forbidden) egyszer már lelépett, de erre a lemezre visszatért, és milyen jól tette! Lehet, hogy szentségtörés, amit mondok, de Paul legalább akkora ütős, mint Dave, ha nem jobb. Ezen a lemezen Bostaph bebizonyította, hogy kiválóan képes pótolni Lombardo-t. Mivel Lombardo-ból csak egy van, Bostaph nem is próbálta meg utánozni őt, hanem a saját játékstílusát „szorozta meg százzal”, és ennek végeredményeként hihetetlen dobjátékot hallhatunk tőle a lemezen. A dobhangzás is új köntöst kapott, iszonyatosan erős és telt, de mégis más, mint amit korábban bármilyen albumon tapasztalhattunk. Szavakkal nem is lehet leírni.

Minden új hatás ellenére Hanneman és King nem feledkezett meg arról, hogy miként kell megírni a világ legjobb riffjeit, ezzel is megmutatva a mezőnynek, hogy még mindig ki az úr a háznál. Gitárszólókban szintén még mindig ők a császárok; arról is gondoskodtak, nehogy bárki a fejükre nőjön ezen a téren. Nagyon jó példa ezekre a tényezőkre a Scrum című nóta, amelynek az eleje Araya markáns basszusfutamától hangos; zeneileg nem tipikus Slayer, de aztán beindul a riff-özön, felpörög „normál” tempóra a dal, és közben jobbnál jobb húrtépések hasítanak a légtérbe.

Jeff Hanneman

De ha hasonlóra vagyunk kíváncsiak, akkor egyből a lecsóba is csapnak a nyitó dallal, a Bitter Peace-szel, aminek komótosabb bevezetője után ugyancsak hamisíthatatlan Slayer-t hallhatunk, kíméletlen zúzás közepette. A Perversion of Pain is egy döngölős tétel, szintén remek ujj-füstölős pengetésekkel, valamint egy megjegyezhető refrénnel, de a legjobban Paul Bostaph játéka nyűgöz le. Elképesztő technikai tudással a tarsolyában pörgeti a dobverőket.

A megfontoltabb, dallamosabb nóták közé tartozik a Screaming from the Sky, a Desire, a Wicked és az Overt Enemy. A Desire-ben Araya éneke lebegős, mondhatni „alteros”, de magára a nótára is illik ez a jelző (na, Kerry King ettől kiakadna, ha olvasná), de megnyugtatásul közlöm, hogy hatványozzuk Slayer-rel, úgyhogy aggodalomra semmi ok, ez így nagyszerű. A Screaming from the Sky akár a South of Heaven-en is szerepelhetne, természetesen a hangzása más, de a hangulat és zenei témák miatt odapasszol. Az Overt Enemy doom metal-os jelleggel kecsegtet, nagyon bejönnek azok a részek, amikor Bostaph üti a tamokat; akkora húzása van játékának, mint egy ökrös szekérnek. Bevallom, a Wicked nem tetszik annyira, szerintem ez a leggyengébb szám az albumon, de gyorsan hozzáteszem, csak szigorúan Slayer-mércével mérve az.

A Deaths Head leginkább a sok kiállás, váltás miatt nevezetes, erre a nótára azt mondanám, hogy a legbátrabban kísérletezős. És mindig meg is említem, hogy ijedségre nincs ok, mert a fiúk hozzáteszik a saját stílusukat, így a végeredmény mi más lehet, mint egy remek dal. Érdekesség, hogy sokat lehet hallani Tom bőgőjátékát. Hasonló dimenzióban mozog a Stain of Mind is, ebben a doom hatások jól érvényesülnek, de nagyon tetszik Araya éneke, amikor bedurvul a szám és egyben a vokális rész is. A Love to Hate rappelős verzéje miatt számít különlegesnek, de azért chilei barátunk nem vált Ice-T-klónná. Kulcsmondat: ne rezelj be, a Slayer maradt önmaga!

Nagy favoritom az In the Name of God, ebben Kerry King sokadszorra is megfogalmazza személyes véleményét a vallásról. Lassabban, doom-osan kezdődik a dal, majd fokozatosan begyorsul a tempó, és a szám végére már felvettük az utazósebességet. Araya hangja néhol mintha torzítva lenne, ez sem volt eddig megszokott jelenség, de ezzel sincs baj.

Minden újdonság, szokatlanság ellenére egy vérbeli zúzdával zárul a lemez, aminek a címe Point. Ez a Slayer, nincs kecmec és pont. Ebben a nótában mintha minden dühét, felgyülemlett feszültségét kiengedné magából a banda, és a hallgatóra öntené. Aki nem bírja, sétáljon arrébb. De mi, Slayer-rajongók elégedetten bólintunk. Mint az összes lemezükre.

Sokadszorra is elmondom, hogy Jeff Hanneman nagyon hiányzik a bandából, nélküle már nem az igazi a zenekar. Remélem, Araya-ék méltó módon fejezik be a történetet a most zajló búcsúturnéval. Mert a Slayer már kultusz státuszba pozicionálta magát, és a Diabolus in Musica szerintem utánozhatatlan lemez.

A szerző: Zozzie272 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

1 Trackback / Pingback

  1. Szavazz a heavy metal-ra! – 1. rész – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*