Lizzy Borden: My Midnight Things (2018)

Gregory Charles Harges, vagy ahogy a metal világában ismerik, Lizzy Borden új albuma valószínűleg nemcsak azok számára okoz meglepetést, akik csupán az énekes (illetve az azonos nevű csapat) klasszikus, ’80-as évekbeli lemezeit ismerik és szeretik, ám akiknek azóta kikerült a látóterükből az excentrikus frontember. Hanem azoknak is, akik az elmúlt három és fél évtizedben az előadó valamennyi, eddig megjelent anyagát a magukévá tették.

Ennek legfőbb oka, hogy az utolsó Lizzy Borden-album 11 évvel ezelőtt látott napvilágot, márpedig azóta sok minden történt a kaliforniai zenekar háza táján, és természetesen a kemény zenék világában is. (Persze, ha jobban szemügyre vesszük a csapat diszkográfiáját, Lizzy életművének súlypontja a ’80-as éveken nyugszik. A rá következő évtizedben egyáltalán nem adott ki friss anyagot, az új évezredben pedig – a mostani albumot is beleszámítva – csupán három nagylemezzel örvendeztette meg rajongóit.)

Jómagam a két fent említett csoport közül az előbbibe tartozom: egészen mostanáig mindössze két LB-korong hagyott nyomot rajtam, így maximum azokkal tudtam volna összevetni a friss anyagot, ám biztos, ami biztos, gyorsan a 2007-es Appointment with Death-et is beszereztem, hogy halljam, ahhoz képest mekkora a változás.

S hogy mekkora? Meglehetősen nagy, mondhatnám, forradalmi. Mert mit is várna egy ’80-as évekbeli Lizzy Borden-fan az énekestől és csapatától? Azt, hogy az előadó vele együtt öregedjen, hogy ma is „valami olyan” zenét játsszon, mint amilyet a Menace to Society-n, a Visual Lies-on vagy akár legutóbb megjelent Appointment with Death-en, amely egyenes folyatása volt az évtizedekkel ezelőtt megkezdett útnak. Erre mi történik? A baltás gyilkos vénasszony felvarratja a ráncait, botoxot injekcióztat petyhüdő testszöveteibe, és a mai fiatalokat, illetve fiatalnak megmaradt rockereket célozza meg muzsikájával.

„Valami olyat” várnánk, amit ismerünk, amit annak idején szerettünk. És ehelyett mit kapunk? Egy hamvaiból feltámadt, vérfrissítésen átesett Lizzy Bordent, hiszen míg az Appointment… (és elődei is) egy dallamos, ugyanakkor gitárcentrikus, tradicionális heavy/power lemez volt, addig az idei anyag egyáltalán nem az.

A Harges fivérek: a dobos Joey Scott és az énekes Gregory Charles, azaz Lizzy Borden

Azt gondolom, alapvetően kétféleképpen lehet valami teljesen egyedit létrehozni. Vagy úgy, hogy a zenéd senki máséra nem hasonlít, ami ennyi előd nyomában járva gyakorlatilag lehetetlen. A másik út, hogy annyi hatást engedsz beszivárogni a zenédbe, hogy annak eredménye egy ezerszínű turmix lesz, amelyben már nem lehet különválasztani az egyes alkotóelemeket. Lizzy ez alkalommal az utóbbi módszerrel élt.

Éppen ezért a My Midnight Things-re nem mondhatjuk azt, hogy egy az egyben olyan, mint bizonyos ’80-as évekbeli glambandák, mint a korai W.A.S.P., a Kiss, a Mötley Crüe, a Queensryche, a Bon Jovi, a Saigon Kick, vagy mint a U2 muzsikája. A nevezettek mindegyikének zenéjéből merített, kitől többet, kitől kevesebbet, ám mellettük egy csomó másból is. A ’60-as, ’70-es évek dallam- és hangzásvilága éppúgy visszaköszön az anyagon, mint a ’90-es évek alternatív/indusztriális vonulata, és akkor még nem beszéltem a leghangsúlyosabb alkotóelemről, a zene dark-gót hangulatáról (H.I.M., a billentyűs témáknál Type O Negative), szövegileg pedig a halálos szerelem témaköréről.

Ilyen izgalmas koktélt kínál fogyasztásra Lizzy, ellenállni pedig nem nagyon van erőnk, mert óriási nóták, dallamok, refrének sorakoznak a My Midnight Things-en. Nem véletlenül a címadó szerzemény és a Long May They Haunt Us című nóta volt a két előzetes kedvcsináló az albumhoz. Előbbi nekem is a kedvencemmé vált, de az utóbbi is telitalálat – amit az album legtöbb daláról el lehet mondani. Akár mindegyikből lehetne kislemeznóta; az anyag kezdeti lendületét nyolc tételen át görgetik, adják tovább egymásnak, azt követően viszont a lírai pillanatok kerülnek túlsúlyba. A címadó nóta és a Long May They Haunt Us lassú változata is egy teljesen új hangulatot eredményez, himnikusságuk magasabb szférákba emeli az anyagot. Utóbbi egyébként egy az egyben a U2-t idézi, simán elférne Bono-ék valamelyik albumán. Az ugyancsak lassú, időnként ki-kisikló Silent Night pedig a közismert karácsonyi éneket értelmezi újra.

Amiről még feltétlenül szólnom kell, az a szerzemények rétegzett dallamossága. A többszólamú vokálok és időnként a szintetizátorfutamok is olyan melodikussá teszik a My Midnight Things-t, ami az anyagot a Beatles és a Queen zenéjével teszi hasonlatossá.

Amikor még négyen voltak

A másik meglepetést talán az jelentheti a Lizzy Borden-rajongók számára, hogy míg a csapatot még két-három évvel ezelőtt is négy muzsikus – az énekes mellett tesója, a dobos Joey Scott Harges,a gitáros Ira Black és a bőgős Mårten Andersson – alkotta, az új anyagot a kreditek tanúsága szerint csupán Lizzy és a bratyója játszotta fel, több dalban pedig az a Marliese Quance Mildenberger vendégszerepel, akinek játékát már az előző LB-album egyik nótájában is hallhattuk. A frontember tehát nemcsak énekel, hanem a négy- és hathúros hangszert, valamint több helyen a billentyűs instrumentumot is kezeli.

Borden több mint 40 nótát írt az elmúlt időszakban, ezek közül választotta ki azt a tizenhármat, amelyek végül a lemezre kerültek. Ahhoz képest, hogy a komponálás során – saját bevallása szerint – a mondanivalót tartotta elsődlegesnek, a dalok zeneileg sem sikerültek rosszul. 🙂 Mivel egy újfajta megszólalást képzelt el a csapatnak, a hangmérnöki feladatokat sem engedte át külső szakembernek; maga mellé, a potméterek közelébe csupán a fivérét engedte. Az anyag keverését viszont Greg Fidelman (többek között Adele, U2), a maszterizálást pedig Tom Baker (David Bowie, Rob Zombie, Marilyn Manson) végezte. A zárójelben olvasható előadónevek sem véletlenek: legtöbbjük zenei világa a LB idei albumán is visszaköszön. Nem mellesleg, erre az anyagra ugyanaz a kiadó, a Metal Blade kínált szerződést Lizzy-nek, amely pályája elején is egyengette a csapat útját.

Sokk-rock, legalábbis látványszinten

„Azt gondolom, ez volt a megfelelő időpont ahhoz, hogy megnyomjam a „restart” gombot – árulta el az énekes. – Az új album lehet az a híd, amely zeneileg összeköti a múltat a jövővel.”

Lizzy a következő lemezeit is szólóban tervezi megjelentetni, ugyanakkor alig várja, hogy turnéra indulhasson a lemez dalaival: „Tudom, hogy meg fogom találni azokat a muzsikusokat, akikkel majd színpadra vihetjük az anyagot – mondja. – Ez lesz a legjobb show, amit valaha csináltam. Újra olyan lelkesedést érzek magamban, mint már hosszú ideje nem, és biztos vagyok benne, hogy a legjobb dolgok még csak most jönnek.”

Hősünk tehát nem hagyományt őriz, hanem megújul. Én ezt messzemenően értékelem, úgyhogy mától a My Midnight Things a kedvenc Lizzy Borden-albumom. Még ha nem is teljesen az én zeném, azt kell mondanom, hogy ez bizony egy ötpontos produkció. A dallamos rockzenét kedvelők ki ne hagyják!

A szerző: Coly515 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*