Harmony In Grotesque: Noumenon (2018)

„Minek nevezzelek, ha megzendülnek hangjaid, e hangok, melyeket, ha hallanának a száraz téli fák, zöld lombokat bocsátanának, azt gondolván, hogy itt már a tavasz, az ő régen várt megváltójok, mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?” Nagyjából ez jutott eszembe, amikor végighallgattam a lemezt. Először, másodszor, senki többet? Harmadszor. És még nagyon sokszor.

Előrebocsátom, hogy csalogány nem énekel a korongon, megváltónak sem nevezném, és a tavasz sincs itt. Az utóbbi idők – és az idei esztendő eddigi – legextrémebb anyagával hozott össze a sors. Tulajdonképpen az avantgarde/atmospheric doom/death metal „skatulya” volt számomra vonzó, bár úgy vélem, hogy manapság a címkék sok esetben eléggé félrevezetők, ugyanis a meghatározások köszönőviszonyban sincsenek a hallott muzsikával.

Jelen esetben erről szó sincs, a befogadónak bizony kapaszkodnia kell az anyag hallgatása közben. Mindenekelőtt a zenekarról pár szót. Az oroszországi Krasznojarszkból származó csapat 1998-ban jött létre, az alapítótagságot Tyimofej Tyimosin basszusgitáros, Oleg Valdovszkij dobos, Anton Kudrjavcev énekes, Pluha és Vitalius gitárosok, valamint Olga billentyűs képviselték, vagyis egy szextettel állunk szemben.

Arról nem szól a fáma, hogy rögzítettek-e demókat, vagy hogy 2003-ig mivel töltötték az idejüket, bemutatkozó lemezük, a Cold Sowing Seeds of Death ugyanis ebben az esztendőben látott napvilágot. Ezután ötéves csend következett, amelyet 2008-ban egy videó, a Decade in Siberian Swamp tört meg, egyben ebben az évben stabilizálódott a manapság is aktuális felállás: a ritmusszekció mellé Nyika Baranova billentyűs, Paul Majboroda énekes, illetve Jevgenyij Zigliskij és Jegor Moszkvicsev gitárosok sorakoztak fel. Második lemezük, a Painted by Pain 2011-ben jelent meg, 2016-ban a Sham-anima-ism: Through the Ages to the Primal Horde EP-t adták ki, idén pedig harmadik albumukat (amelynek az Infected single volt a felvezetője) dobták piacra.

A muzsikáját egyszerűen csak grotesque metal-ként definiáló hatos alaposan feladja a leckét a hallgatónak, nem mellesleg a jellemzés abszolút helyén való. Amennyiben az avantgarde death/doom-ból, illetve a létszámból indulunk ki, megkerülhetetlen a holland Phlebotomized-del történő összehasonlítás, azonban „orosz testvéreink” még egy (ha nem három) lapáttal rádobnak a németalföldieket jellemző „tébolydára”: komplexebb, összetettebb, sűrűbb, hogy ne mondjam, átláthatatlanabb a végeredmény.

Kapásból egy tizenegy és fél perces tétellel, a Neolithic-kel nyitják a „műsort”, amelynél máris fel kell kötni a gatyát. A Neurosist idéző poszt-hangulattal indul a szám, majd dallamosba vált, de jazz és black metal témákat is felvonultat, ugyanakkor a My Dying Bride-ot idéző melankólia, szomorúság is áthatja. Az Infected (nem egészen hat percével a legrövidebb nóta) tördelt, megtekert ritmusai némi modern hatásról árulkodnak, a zongorával kezdődő Stepentatio death/black-be torkollik, de váltások ebben is szerepelnek szép számmal, amely után átvezetés, szünet nélkül érkezik a Hammond orgonát, fuvolát is felvonultató The Funeral Song, amely – ahogy az a címéből is kiderül, – a funeral doom-mal kokettáló szerzemény.

A tizenkét és fél perces Wind-Up Bird-ben megint van minden, mint a búcsúban, a tördelt részektől kezdve a jazz-es, black-es, sőt, grind, valamint elvont témákon keresztül a borult hangulatig bezárólag. Ezt követően az …and Sorrow Will Be My Wings instrumentalizmusa valamelyest könnyednek hat, hogy aztán a Painted by Pain-nel (visszautalás az előző korongra) megadják a kegyelemdöfést. Különösen az utolsó két, két és fél perc kemény dió, amikor is Derek Brown szaxofonos (vendégmuzsikus, ahogy Jevgenyija Antsziferova hegedűs is) John Zorn Naked City-jének agymenését, őrületét idézi fel.

További kapcsolódási pontokként a Vulture Industries, az Arcturus, illetve a korai Paradise Lost is megemlíthető, azaz mindent rá lehet fogni az anyagra, csak azt nem, hogy habkönnyű, délutáni teázgatásokhoz passzoló muzsika lenne. Paul Majboroda a károgás/hörgés mellett itt-ott dallamos éneket is hallat, amelyek kezdetben sántának hatottak, azonban többszöri nekifutásra már működtek, és noha ebben a kategóriában nem kifejezetten egy dalos pacsirta, idővel már nem zavaróak a dallamos énektémák. Arányosan, vaskosan szólal meg a produkció, a hangzás tekintetében sincs szégyenkezni valója az orosz társaságnak.

Ember legyen a talpán, aki végighallgatja a lemezt, mert ez biztos, hogy nem egyszerű feladat. Annak ellenére, hogy a fentebb említett hatások abszolút tetten érhetők, a zenekar nem másolni akart, hanem valami eredetit létrehozni. Kezdetben úgy voltam, hogy a „sánta” énekért pontlevonással sújtom őket, de aztán a vajszívemre hallgattam, így az én értelmezésemben ez egy tökéletes alkotás. Az sincs kizárva, hogy év végi Top tízes résztvevő lesz belőle.

A szerző: Dávid László459 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*