Guns N’ Roses – Stadion Śląski, Chorzów, Lengyelország, 2018. július 9.

Sosem száradó rózsa

Amikor Sipy barátom megkérdezte, lenne-e kedvem beszámolót írni a chorzowi Guns N’ Roses koncertről, azonnal rávágtam: persze! Annyit kértem csak, hogy egy hetet várjunk vele, ugyanis a koncert után családi nyaralásra mentem Szlovéniába, és csak most tudtam időt szakítani a cikk megírására.

Miután a ’90-es évek egyik mammutbandája sok-sok várakozás után 2016-ban részlegesen újra összeállt, végig ott motoszkált bennem, hogy valahol meg kell néznem őket.

Az előzményeket szerintem szinte mindenki ismeri. A csúcson voltak, szenzációs lemezekkel, mainstream áttöréssel, végeláthatatlan turnékkal. Aztán ahogy az lenni szokott, az ego, a drogok és még ki tudja, mi, szép lassan felzabálta a bandát. Hihetetlen mélységekbe is eljutottak egymás fikázásában: Axl nemes egyszerűséggel vírusnak nevezte Slash-t, sőt az akkor éppen aktuális, Guns N’ Roses-nek nevezett szólóbandája koncertjeire tilos volt Slash-pólóban bemenni! Axl egy huszáros jogi húzással a Guns N’ Roses nevet is megvette, így innentől fogva bármit csinálhat vele, és bármit ki is adhat ezen a néven.

A kérdésre pedig, hogy összeáll-e valaha a klasszikus Guns, csak annyit mondott: not in this lifetime, vagyis soha ebben az életben. Na most, ez a Not in This Lifetime lett ennek a 2016 óta hömpölygő turnénak a címe… A legtöbben a csapat Rock ’n’ Roll Hall of Fame-es beiktatásán számítottak egy nagy összeborulásra, de az akkor még nem következett be. Aztán tavalyelőtt csak összejött. A klasszikus felállásból Izzy Stradlin dalszerző, gitáros és Steven Adler dobos maradt ki. Izzy teljesen, Steven viszont kapott már egy-két számnyi lehetőséget. Nyilván velük is tárgyaltak, de jó oka lehetett a Guns-menedzsmentnek és Axl-nek, hogy a két ős-tag végül nem kapott nagyobb szerepet.

Tavaly Bécsben nem tudtam megnézi a csapatot, de most végre láthattam őket. A lengyel túra nem tűnt vészesnek, viszont hála a zsúfolt lengyel autópályának, az útépítéseknek és a fizetőkapuknál töltött hosszú félóráknak, igencsak kicentiztük a megérkezést. Egy nem túl elegáns parkolás után rohantunk a 10 percnyire lévő impozáns stadionba, ahol mire bejutottunk és elfoglaltuk helyünket a kiemelt álló szektorban, már csak 10 perc volt hátra a kezdésig. A Volbeat-ről jól le is maradtunk.

Itt egy kis kitérőt tennék. Mindenféle politika nélkül, de Magyarországot ma mindenki a stadionépítések országának nevezi. Viszont hiába az 5, meg a 15, de még a 20 ezres stadion is, egy normális nemzeti stadionunk, ami 55-70 ezres befogadóképességű lenne, nincs. Jó, tudom, sok másik országban sincs, de egy ekkora hagyományokkal, kiemelkedő sporteredményekkel rendelkező országban ennek helye kellene, hogy legyen. Éppen ezért nem is nagyon kell csodálkoznunk azon, hogy az igazán nagy dinoszaurusz bandák, akik ilyen stadionokat megtöltenek, jelenleg elkerülnek bennünket. Ráadásul ezekből a zenekarokból is egyre kevesebb van, jó lesz lassan mindet még egyszer, utoljára látni, mert közeleg számukra a móka vége, és sorban szögre akasztgatják a hangszereiket.

Egy Guns-ot nem lehet a Groupama Arénába vinni, ahová talán 20 ezren férnek be, mert akkor 60 ezres jegyárakat kellene megszabni. Egy Hajógyári-szigetre sem egyszerű kivinni a koncertet, mert ott normál esetben csak egy rét van, logisztikailag is egy rémálom lehet oda szervezni a fellépést. És ez a stadion-nélküliség vetíti előre azt is, hogy akik májusban lemaradtak a Metallicáról, mert a fanatikusok szétkapkodták a jegyeket, azok hiába bíznak abban, amit beharangozott a zenekar, hogy jövőre is visszajönnek Európába, ezúttal egy stadionturnéra. Itthon nincs hová vinni őket. De ne legyen igazam.

De vissza a koncertre! A megszokott Looney Tunes intró helyett egy elég amatőr, a bandához nem igazán illő, véres, koponyás, tankos, gyermetegen összeállított animált videó-felvezetést kaptunk, amely közben a másodvonalbeli muzsikusok – jelesül Melissa Reese vokalista, Frank Ferrer dobos, Dizzy Reed billentyűs és Richard Fortus gitáros – már elfoglalták a helyüket a színpadon. A három főszereplő az intró végén lépett a színpadra, és vágott bele az It’s So Easy-be, majd megállás nélkül jött a Mr. Brownstone. Mondjuk, sok beszéd, kommunikáció, konferálás ezután sem volt jellemző a koncertre…

A cucc jól szólt, és a zenekar is jó formában volt. Welcome to the Jungle, Chinese Democracy, Live and Let Die, Estranged – sorra jöttek a jobbnál jobb dalok. Axl a Welcome to the Jungle előtt kapott egy „Welcome to the Poland, baby!” feliratú molinót, amelyet nagy büszkén hurcolt körbe. Itt pont ráközelített a kamera, és látható volt, hogy mennyire jól érzi magát. Később a közönség soraiból kapott még lengyel sálat, melltartót, szív alakú plüsst vagy lufit, meg még ki tudja, mit, amit én nem láttam. Jó is lenne egyszer Axlt egy magyar zászlóval látni!

A tagok közti barátság jelének vettem, hogy elővettek egy Velvet Revolver dalt is, mégpedig a Slither-t. Axl hangja nagyjából a teljes koncerten rendben volt, de bőven voltak „meleg levegő”-effektusok is; némelyik dal sok neki már. Slash remek volt, mint mindig, Duff pedig a legjobb arc. Sokszor előttem van a régi videókból ismert, piától, és még ki tudja, mitől felpuffadt arca, most pedig jó volt ránézni! Sőt, a The Spaghetti Incident? lemezről előadott New Rose című The Damned dalnál az ő ideje is eljött, azt ugyanis ő énekelte. Richard Fortus, bár csúnya gitárjai is vannak, engem meggyőzött, és ha Izzy visszatért volna, még akkor is szívesen látnám harmadik gitárosként. Melissa sokat segít éneklés, vokálozás terén Axl-nek a frontember gyengébb pillanataiban. Ferrer viszont néha kalimpált rendesen. A társaságomban tartózkodó magyar rock banda dobosa fogalmazott remekül, aki szerint Ferrer nem tiszteli eléggé ezeket a klasszikus dalokat; bele-belenyúl, ami nem tesz jót az adott nótának. Ezek után figyelmesebben nézve a produkcióját megállapíthattam, hogy ez valóban így van.

Jött egy nagyszerű Rocket Queen, ahol először még fészkelődtem egy kicsit a bőrömben. Nem elég, hogy kifogtam Lengyelország legbüdösebb emberét mellettem, de a zseniális dal közepén egy olyan hosszú jammelés alakult ki, hogy őszintén mondom, már vártam a szám végét. Nem igazán értem, miért kellett 15 percesre duzzasztani a nótát. Az újra kiadott Appetite for Destruction lemez beharangozója, a Shadow of Your Love is ütött, kár volt eddig fiókban tartani!

Sorjáztak a nagyobbnál nagyobb dalok, a Coma, a You Could Be Mine (ez alatt a szám alatt a kivetítőn egy még gyermetegebb animáció ment), a Civil War-t pedig kitörő lelkesedés fogadta. Volt Better a Chinese Democracy albumról, amelynek az elejét és a szólót megvariálták, és ez még jobbá tette a dalt. Az újabb Slash-szóló kezdetekor viszont úgy döntöttünk, hogy a zsúfolt helyünkről egy szellősebb részre megyünk. Meglepően jó döntés volt! A kiemelt álló szektor eddigi tapasztalataim szerint azért is volt jó, mert ha az ember megunta a darálót, nyugodtan hátrébb mehetett, mondjuk, a két álló szektort elválasztó kordonig, hogy ott kényelmesen élvezhesse tovább a koncertet. Itt viszont valamit elméretezhettek, mert az egész kiemelt rész túlzsúfolt volt. Úgyhogy átmentünk a sima állóba, ahol mindössze 10-15 méterrel hátrébbról kényelmesen tudtuk tovább nézni a bulit. Sokkal lazábban álltak az emberek, leültek a földre, sétálgattak, sőt, a cucc itt még jobban is szólt! Duff basszusa mindent vitt, hihetetlen jó alapot adott.

Itt állapíthatom meg, hogy bár nem volt nálam, de ha lett volna, egy gombostűt azért nyugodtan le tudtam volna ejteni. Az ülő szektorok jó része tele volt, de itt is akadtak üres foltok, és az álló szektorba is fértek volna még. A Sweet Child o’ Mine hatalmas ovációt váltott ki, a Used to Love Her-nek pedig én örültem meg, de nagyon. Remek kis dal! A Don’t Cry és a Yesterdays egymás után igen kellemesen hatott, Jimmy Webb Wichita Linemann-ja viszont nem igazán maradt meg bennem.

A teljesség igénye nélkül volt még Black Hole Sun a Soundgarden-től, tisztelgésként a tavaly elhunyt Chris Cornell énekes emléke előtt, Wish You Were Here a Pink Floydtól, valamint a monumentális November Rain, amely azóta a YouTube-on átlépte az egészen elképesztő egymilliárdos nézettséget! Utóbbi nóta alatt a kivetítőn végig Axl-t láthattuk közeliben, gondolom, nem véletlenül. Slash már nem állt fel a zongora tetejére szólózni, de így is nagyon odatette a klasszikust! Volt még Knockin on Heaven’s Door, ami össznépi éneklésbe csapott át. A Nightrain az egyik kedvenc dalom, de itt már kezdett fáradni a fülem, és magamon is csodálkoztam, hogy sajnos nem váltott ki belőlem akkora katarzist.

Aztán banda el, majd vissza. A Patience-t követően az AC/DC Whole Lotta Rosie-ja korbácsolta fel újra a hangulatot. Axl számára jó gyakorlás volt a gyakorlatilag második bandájának nevezhető AC/DC legendás dalának előadása. A Chinese album számomra egyik legjobb szerzeménye, a Madagascar viszont óriási volt. A dal közben a kivetítőn Martin Luther King történelmi beszédét láthattuk, hallhattuk feliratozva. Sokan méltatlanul szólják le ezt az albumot. A The Who együttes The Seeker-je nekem nem hiányzott, a Paradise City viszont méltó lezárása volt a gigantikus, három és fél órás show-nak.

Axl megalomán, ez szinte nem is kérdés. A ’90-es években grandiózus bulikat nyomtak, késésekkel, balhékkal, mindennel, amivel csak magukra tudták vonni a sajtó és a nép figyelmét. Akkori fellépéseiken voltak háttérénekesnők, fúvósok és bazi nagy fehér zongora. Mára ez a megalománia az elképesztően hosszú koncertekben nyilvánul meg, hiszen ilyet sem csinál senki rajtuk kívül. Furcsa volt látni, hogy a show alatt tucatjával, sőt talán százával indultak a kijárat felé az emberek. Tényleg nagyon hosszú koncert volt, sok kis sallanggal, amelyek sokaknál betették a kaput: gondolok itt a végeláthatatlan szólókra, a 15 perces Rocket Queen-re, a sok feldolgozásnótára, amelyekből nyugodtan lecsíphettek volna. Útitársaimnak azt a hasonlatot találtam mondani erre, hogy imádom a palacsintát, de ha 30 darabot kellene megennem belőle, az már nem esne olyan jól. Minden másért viszont dicséret jár. A Guns visszavette az őt megillető helyét a zenei palettán. Dalai kiállták az idő próbáját, örök klasszikusok maradnak.

A millió dolláros kérdés viszont az, hogy merre tovább. Készülő új albumról nem szólnak pletykák, illetve szólnak, de ezek nem komolyak. Talán nem is baj, hiszen ennek a bandának nagyon nagyot kellene dobnia ahhoz, hogy felülmúlja korábbi önmagát. Egy középszerű album halálos ítélet lehetne rájuk. Axl-nek tucatnyi, szinte kész dala van; kérdés, hogy akarják-e ezeket közösen teljesen kész nótákká formálni. Mi történik a turné után? Mindenki mehet a saját dolgára? Axl az AC/DC-vel, Slash Miles Kennedy-vel folytatja, a többiek pedig csináljanak, amit akarnak? A válaszra még várhatunk.

Hazafelé többek között végighallgattuk a Skid Row Slave to the Grind, a Megadeth Countdown to Exticiton, valamint a Black-Out Esőnap című albumát, és megállapítottuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk, mert a hard rock/heavy metal egyik csúcspontja a ’90-es évek első fele volt, és mi abban nőttünk fel.

Szabó Viktor

A szerző: Szabó Viktor2 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*