Death: The Sound of Perseverance (1998)

Nehéz. Nagyon nehéz. Nagyon nehéz bármit is írni Chuck Schuldiner pályafutásáról, a színtérre kifejtett felbecsülhetetlen hatásáról. Pláne olyat, amit eddig még nem írtak le, illetve nem írtak le elfogultság nélkül. Mert elfogultság nélkül lehetetlen erről a zenei agytrösztről és csapatáról írni.

Ha nem tévedek, jómagam a Leprosy-val ismertem és kedveltem meg a Death-t, és azóta legnagyobb kedvenceim között tartom számon az együttest. Az most mellékes, hogy az évek folyamán kik és hányan fordultak meg a bandában, hogy nem volt két olyan album, amelyet ugyanaz a tagság rögzített volna, egy dolog viszont tagadhatatlan: az összes Death-kiadvány minőségi korong, Chuck mindig egy lépéssel a mezőny előtt járt, sohasem ismételte önmagát, sosem adta ki kétszer ugyanazt a lemezt. A műfaj alapvetéseit, megkerülhetetlen klasszikusait készítette el.

Amikor a Death pályafutásáról beszélünk, megállapítható, hogy lemezről lemezre fejlődött a zenekar, a Spiritual Healing-től kezdve pedig Chuck egy komplex, progresszív irányba indult el, és tette ezt anélkül, hogy az agresszivitás csorbát szenvedett volna. Meglátásom szerint ebben a folyamatban a tudatosságon kívül az Atheist Piece of Time című, örök érvényű klasszikusának is elévülhetetlen érdemei vannak, no meg annak, hogy a Human-en a Cynic-ből ismert Sean Reinert és Paul Masvidal játszottak. Mindenféle bántó vagy becsmérlő szándék nélkül jegyzem meg: egyikük sem említhető egy lapon Bill Andrews-zal vagy Rick Rozz-zal. A Death-re jellemző fejlődés, progresszivitás ezen a korongon érte el a csúcspontját. A Mester ezt a lemezt szánta az utolsó Death-anyagnak (nem tudom, hová lehetett volna még innen fejlődni, továbbmenni), habár azzal nem volt tisztában, hogy három évvel később agytumorban életét veszti.

Pár évvel ezt a korongot megelőzően alapította meg a Control Denied-ot, amellyel új utakon indult el. Annak ellenére, hogy minden eddiginél hosszabb dalokat írt és tett fel Chuck erre a lemezre, nem esett az öncélú művészkedés, magamutogatás csapdájába, hiszen a számok megjegyezhető, befogadható részekkel éppúgy rendelkeznek, mint lélegzetelállító, élményszámba menő váltásokkal. A The Fragile Art of Existence-t (a Control Denied bemutatkozását) rögzítő tagság háromnegyede volt ez esetben a Főnök segítségére: Richard Christy dobos, Shannon Hamm gitáros és Scott Clendenin basszusgitáros (R.I.P.). Ez volt az első olyan Death-anyag, amelyen gyakorlatilag ismeretlen muzsikusok játszottak, bár ez csak félig-meddig igaz, mivel Shannon Hamm a houstoni Metalstorm-mal készített egy demót 1991-ben (tagja volt a Talonzfury-nek is), Richard Christy a Burning Inside-ból, a Public Assassin-ból és az Acheron-ból lehetett ismerős, valamint rádióműsorával szerzett magának nevet. Egyedül Scott Clendenin nem rendelkezett számottevő tapasztalattal.

Minthogy Gene Hoglan, James Murphy, Steve DiGiorgio, Sean Reinert és Paul Masvidal a korábbi Death lemezeken nagyon magasra tették a lécet teljesítményükkel, gondolom, nem lehetett könnyű dolga Chuck-nak megtalálni a megfelelő embereket a hangszeres posztokra, de ma már tudjuk, hogy ez maradéktalanul sikerült. De még hogy! Teljesítményüket a „zseniális” és a „lélegzetelállító” jelzőknél kevesebbel nem lehet illetni. A lemezen található dalok közül néhányat eredetileg a debütáló Control Denied albumra szántak, de Chuck egy 1998-ban, a Metal Maniacs-nek adott interjújában tagadta, hogy a Control Denied-nak írt szerzeményeket űrkitöltő jelleggel használták (volna) fel a The Sound Of Perseverance-en.

Ennek ellentmond, hogy Tim Aymar szerint néhány Control Denied dalt „Death-esítettek”, és azok kerültek fel a lemezre. Tulajdonképpen mindegy is, hogy ki mit mondott, az igazság sajnos most már úgy sem derül ki. Amikor a Death leszerződött a Nuclear Blast-hez, Chuck beleegyezett abba, hogy készít még egy utolsó Death-korongot, és a továbbiakban a Control Denied-ra koncentrál.

A már fentebb említett progresszivitás, fejlődés elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a korong hossza egy picivel több, mint 56 perc, ergo hat percet „ver” az azt megelőzően napvilágot látott Symbolic-ra. A The Sound of Perseverance hosszabb számokat tartalmaz, mint elődei, ennek megfelelően talán a legkomplexebb Death-album született meg. Meglepetésként hat a Mester éneke; állítása szerint unta már a hörgést, a korongon egy durvább, extrémebb power metal stílus, előadás hallható, amelyre a legjobb példa a megklipesített Spirit Crusher. Ha pedig mindez nem lenne elég bizonyíték, meg kell hallgatni a Judas Priest Painkiller-jének zseniális feldolgozását, amelyben Chuck egy az egyben úgy énekel (legalábbis megpróbál úgy énekelni), mint Rob Halford, amiből egyből értelmet nyer az énekre vonatkoztatott „másság”, a power metalos megközelítés.

A Flesh and the Power It Holds a maga nyolc és fél minutumával a leghosszabb, legösszetettebb Death-felvétel, az instrumentális Voice of the Soul maga a csoda (a Cosmic Sea után ez volt a második instrumentális tétel a Death történetében), a többi szerzemény pedig szimplán zseniális. (Valami azért lehetett abban, hogy a kompozíciók némelyike a Control Denied-nak íródott, mert az A Moment of Clarity a Control Denied harmadik demójának a címe volt.)

A Death az album megjelenését követően Európában a Benediction-nel, Amerikában a Hammerfall-lal turnézott, a korong pedig Németországban a 60., míg Ausztriában a 35. helyig jutott a slágerlistán, mintegy megkoronázva ezt a bámulatos, kolosszális alkotásokkal kísért pályafutást.

Hosszan tartó betegség és küzdelem után, 2001. december 13-án Chuck szervezete végül megadta magát a ráknak. A metal műfaj egyik kiemelkedő alakja távozott közülünk, sötét, fekete fátylat borítva a metal színtérre, egy óriási, betölthetetlen űrt hagyva maga mögött. Életműve befejezetlen maradt, emlékét mindörökre a szívünkben őrizzük.

 

A szerző: Dávid László459 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*