Carnifex: Pathological Rites (2018)

A ’80-as évek közepén/végén a finn undergroundban ugyanaz volt a helyzet, mint Svédországban, nevezetesen, gyökeret vert a death metal. A különbség az volt a két ország között, hogy amíg a háromkoronás államban Stockholm vált a színtér meghatározó tényezőjévé, ott centralizálódott a földalatti mozgalom, addig Finnországban nem volt kiemelt központ, valamint hogy a svédek fejlesztették ki a láncfűrész jellegű gitárhangzást, illetve hatásaik a punkban és az amerikai death metalban keresendők.

Máig nem értem meg, és roppant módon sajnálom, hogy a finn bandák nem rúgtak labdába „szomszédaik” mellett, holott jókor voltak jó helyen, sőt, ahogy a svédek többsége, a finn zenekarok sem voltak híján tehetséges, elszánt, motivált zenészeknek. Első körben olyan bandák öregbítették Finnország death metal hírnevét, mint az Abhorrence, az Amorphis, a Sentenced, a Convulsed, a Demilich, a Demigod, a Depravity, illetve a Festerday, amelyek után az irányzat egyre több képviselője bukkant fel, például a Xysma, a Lubricant, a Funebre, a Phlegethon, a Belial, a Disgrace stb. Sőt, az extrém metal más területein is ekkoriban alakultak meg a később meghatározó tényezőnek számító, vagy a kultikus kedvencek szintjén megrekedt alakulatok, mint a Beherit, az Impaled Nazarene, vagy az Unholy.

Jelen írás tárgya is ott volt a finn death metal kialakulásánál, ugyanis a Kokkola városában létrejött Carnifex 1989-ben alakult. Értelemszerűen nem keverendők össze az Egyesült Államokbeli deathcore alakulattal, ugyanakkor megjegyzem, hogy Norvégiában, Olaszországban, Németországban és Észtországban is léteztek Carnifex névre hallgató csapatok, ráadásul hasonló vonalon (death metal) dolgoztak, sőt, ahogy a finn társaság, úgy a talján formáció is négy évig (1989-1993) működött.

A tagságot Rami Hämäläinen basszusgitáros, Veijo Pulkkinen dobos, Marko Liulia és Arjo Wennström gitárosok, valamint Kimmo Perkkiö énekes alkotta; a csapat két demót, illetve egy, a honfitárs Festerday-jel közös split EP-t jelentetett meg, majd eltűnt a süllyesztőben. Később csupán Veijo Pulkkinen, illetve Arjo Wennström tűnt fel a Parade Of Souls-ban (Arjo a Painflow-ban is), sőt, Veijo a mai napig nem hagyott fel az aktív zenéléssel, lévén a Cadaveric Incubator és a Graveborne sorait egyaránt erősíti.

Ellentétben a svéd death metal zenekarokkal, a finnek a brit extrém hordákat, a korai Napalm Death-t, a Carcass-t, kicsivel utóbb pedig a gót/doom irányzat előfutárait, a Paradise Lost-ot és a My Dying Bride-ot vették alapul, ugyanakkor hangzásukban a svédek megszólalása köszönt vissza.

Ez a lemez a spanyol Xtreem Music által piacra dobott válogatás, amely a Carnifex összes felvételét (Decadence demó, Festerday/Carnifex split EP – 1991, második demó – 1993) tartalmazza. Utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy elsősorban kiadóknak küldték, ritkaságnak számít, és elég szűkösek róla az információk. Tulajdonképpen nem érdemes komolyabb elemzésekbe bocsátkozni, hiszen mind az évszámok, mind a definíció önmagukért beszélnek.

Talán azért nem lettek szélesebb körben ismertek, mert nem nőttek fel fentebb említett pályatársaik szintjéhez, ugyanakkor szégyenkezésre sincs okuk, hiszen nem ők voltak az egyetlenek, akik néhány demót követően feloszlottak. Nem kell nagyon ragozni a CD-n hallottakat: old school Finnish death metal és kész, kifejezetten collector’s item jellegű kiadvány. A magam részéről nyugodtan ajánlom a finn death metal rajongóinak, a fanatikus gyűjtőknek.

A szerző: Dávid László485 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*