Accept – Székesfehérvár, FEZEN fesztivál, 2018 július 26.

Gyakran szoktak kéz- és lábtörést kívánni egy-egy fontos eseményen való részvétel előtt, természetesen pont az ellenkezőjére gondolva, tehát hogy minden jól alakuljon. Legyen az egy vizsga, egy verseny vagy éppen egy Helloween-koncert. Nem tudom, Zsolti barátomnak kívánt-e valaki ilyesmit szerdán, mielőtt elindultunk a FEZEN-re, hogy megnézzük ifjú metálos éveink nagy kedvencét, a Helloween-t. Mindenesetre a szó szoros értelmében megvalósult ez a sajnálatos eset, legalábbis ami a lábtörés részét illeti: Zsoltit ugyanis a tökfejek koncertjének vége felé bokatöréssel szállították kórházba a fesztiválról. Kurva jó… Másnap meg is műtötték.

Barátom lévén természetesen bementem hozzá a kórházba, és vittem néhány ilyenkor szokásos dolgot. Mivel a kissé másnaposan történő késői keléssel és a vásárlással jóformán az egész délelőtt elment, így – immáron egyedül maradva – leautóztam Agárdra, egy kicsit ejtőzni az ottani szabad strandon. Mivel eredetileg is két napot akartam eltölteni a FEZEN-en, a hazaindulás helyett a „vissza a fesztiválra”-verziót választottam, amiben az esti Accept- és Prodigy-koncertek is kellően motiváltak. És így utólag nézve nagyon is jól döntöttem.

Míg előző nap kizárólag az egyik nagyszínpadon fellépőkre összpontosítottam (Delain, Epica, Helloween), plusz hajnali egykor a HammerWorld csarnokban fellépő Iron Maidnem koncertjét néztem végig, csütörtökön már ingáztam a két nagy porond között, és a sörrel is óvatosabban bántam, mint előző nap. Jóformán az összes, ezen a két helyszínen fellépő együttes műsorából láttam minimum két-három számot. Azért persze a rock/metal bandákat felsorakoztató színpadnál töltöttem a több időt. Itt lépett fel a Dragonforce, Richie Kotzen, a Mr. Big és az Accept is. Meg kell, mondjam, az első három banda nem igazán volt rám hatással. Néha kifejezetten unatkoztam a műsoruk közben. Kotzen erősen blues-os hatású zenéje még tetszett is, úgy körülbelül 40 percig. De utána rá is ráuntam. Tetszett, hogy nem használ pengetőt a srác, és hogy mégis olyan tiszták a gitárszólói a számokban.

Aztán, ha kissé nehezen is, de elérkezett az este fél 11, elkezdődött a nap általam legjobban várt show-ja. De még mielőtt belemennék a részletekbe hadd tekintsek vissza néhány mondat erejéig az együttes múltjába! Szerintem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az Accept volt a ’80-as évek közepének egyik legnépszerűbb német heavy metal bandája. Persze a Scorpions nagyobb sikereket tudhat magának, ez nem vitás. Viszont szerintem ők inkább egy hard rock csapat néhány metal számmal, míg az Accept – főleg a Restless and Wild lemezétől kezdve – már tiszta heavy metal zenét nyomatott, és teszi ezt egész mostanáig. A már említett Restless and Wild, Balls to the Wall és Metal Heart lemezeik alapművek, nemcsak a német alkotásokat, hanem az egész világ heavy metal albumait tekintve is. Ha pedig a Fast as a Shark című számukat nézzük, azt simán a világ első speed metal szerzeményeként könyvelhetjük el. Legalábbis korábban nem sok ehhez hasonló dal született, az biztos!

Bevallom, én is az ezen a három lemezen szereplő számokért vártam nagyon ezt a koncertet. Szerencsére nem kellett csalódnom, hiszen az elhangzott dalok körülbelül a fele ebből a korszakból való volt. Sajnos, az újabb nótáikból nem vagyok jó, így ezek címeit sem ismerem. A nyitó számuk is egy ilyen újabb szerzemény lehetett (Die by the Sword – a szerk.). Ami biztos, hogy másodiknak (az általam ismert egyetlen újkori számukat,) a Stalingrad-ot játszották, ezután pedig a Restless and Wild következett.

Mivel a koncertnek több mint a felét a második sorból néztem, így egész testemen érezhettem a mélynyomókból pumpált basszushangok lökdösését. A hangzás tehát igencsak jó volt. Ez főleg akkor hallatszott igazán, amikor körülbelül a koncert utolsó harmadától már hátrébb húzódva, a keverőpult elől néztem az utolsó néhány dalt. Egyébként egy kissé meglepődtem önmagamon, mivel a színpadon látottak-hallottak hatására a show közepére fokozatosan igazi rajongóként kezdtem viselkedni. Csápoltam, tapsoltam, villáztam és hangosan énekeltem (ordítottam) az olyan dalok jellegzetes, Accept-es énekkórusait, mint a Restless and Wild, a Metal Heart, a Balls to the Wall vagy a Burning, vagy éppen óóó-ztam az olyan zenei betétekre, mint a Für Elise és a Princess of the Dawn közönség-énekeltető gitárdallamai. Volt Up to the Limit és Fast as a Shark is. Ez utóbbi kétlábgépes dörgését még mindig érzem a gyomromban. És persze e szám kezdését („Heidi, Heido, Heida”) is jó pár százan énekeltük a közönség soraiból. Király volt!!!

Mind a nézők (magamat is beleértve), mind az együttes tagjai szemmel láthatóan jól érezték magukat a közel másfél órás produkció alatt. A jól összeállított setlist-nek köszönhetően jól váltották egymást a régi és új tételek, így sem a magamfajta old school, sem az újabb rajongók nem unatkozhattak. A két eredeti tag, Peter Baltes basszer és a (totál Bruce Willis képű) Wolf Hoffmann rutinosan mozgott a színpadon. Zeneileg hibátlan és tiszta volt a produkció. Szerintem most jól egyben van a banda, jól nyomják.

Most, hogy láttam az Accept-et, immár egy újabb együttes neve mellé került pipa, akiket (még ha kissé megkésve is) élőben is megnézhettem a legendás, ’80-as évekből származó nagy kedvenceim közül. Egy igazi szülinapi ajándék volt ez az élettől, két nappal az ötödik X-em előtt. KÖSZÖNÖM!

Az elhangzott dalok:

Die by the Sword
Stalingrad
Restless and Wild
Koolaid
No Regrets
Analog Man
Final Journey
Princess of the Dawn
Midnight Mover
Up to the Limit
Pandemic
Fast as a Shark
Metal Heart
Teutonic Terror
Balls to the Wall
I’m a Rebel
Burning

(A fotók egy része nem a FEZEN-en készült a zenekarról.)

A szerző: Sipy30 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*