Skeletal Remains: Devouring Mortality (2018)

Az eltelt két-három napban minimum 26 évet fiatalodtam. Nem, nem jártam semmiféle kezelésre, nem használtam arcpakolást vagy egyéb dolgokat, szimplán a Skeletal Remains új anyagát hallgattam meg elég sokszor. Hozzáteszem gyorsan, hogy úgymond „jóra hallgattam”, azóta viszont elég gyakran fordul meg a CD a lejátszómban.

A kaliforniai Whittier-ből, eredetileg Anthropophagy-ként indult zenekart Christian Reyes dobos és Chris Monroy gitáros/énekes (ex-Fueled By Fire) hívta életre 2011-ben, azonban még az ugyanabban az évben rögzített Desolate Isolation demót követően (ketten készítették a felvételt) Skeletal Remains-re változtatták a nevüket. Ez idő tájt, rövid időre Mike De La O gitáros is megfordult a bandában, aki idén tért vissza a fedélzetre.

A tagság 2012-ben, első albumuk, a Beyond the Flesh kiadását megelőzően vált teljessé, ekkor csatlakozott a zenekarhoz Adrius Marquez basszusgitáros, illetve Adrian Obregon gitáros. A további részletekre nem térnék most ki, ami azonban a lényeget, vagyis a jelent illeti, tavaly Johnny Valles személyében új dobost avattak, eddigi kiadójuktól, az F.D.A. Records-tól a Century Media-hoz (a tengerentúlon a Dark Descent-hez) kerültek, idén pedig a harmadik albumukat adták ki.

Esetükben úgy ugrottam neki az anyagnak, hogy egyáltalán nem ismertem a korábbi műveiket, vagyis abszolút szűz fülekkel ültem le meghallgatni a korongot, ilyetén nem is foglalok/foglalhatok állást azzal kapcsolatban, hogy előző műveikhez képest fejlődtek-e vagy sem, tehát szigorúan az első benyomásaimra hagyatkozom. Azok pedig pozitívak, mégpedig nagyon pozitívak. Jobban mondva, azok lettek, miután – ahogy fentebb már utaltam rá – jóra hallgattam a lemezt. Mert jóra kellett hallgatnom, ugyanis az első hallgatás után úgy száguldott el mellettem, mint a szöuli olimpia 100 méteres síkfutásának döntőjében Ben Johnson.

Nem sok minden maradt meg bennem, de úgy voltam vele, hogy nem írom le a csapatot, nem hagyom annyiban a történetet. Újabb és újabb esélyt adva az albumnak, újra és újra meghallgattam, és ez meghozta a gyümölcsét, beérett a produkció. Az „ex-Fueled By Fire” megjegyzés fontos hírértékkel bír, hiszen Chris már másfél éve nem tagja a zenekarnak, így kizárólag a Skeletal Remains-re koncentrálhat. Aki az FBF név alapján old school thrash metalra gyanakszik, téved, ugyanis a Skeletal Remains régi iskolás death metalt kínál, és itt utalok vissza a bevezetőben írt megfiatalodásomra, hiszen olyan érzésem támadt, mintha a zene segítségével visszarepültem volna ’91-be.

Az valószínűleg nem sokat mond számunkra, hogy a srácok a kaliforniai Trench stúdióban dolgoztak, az viszont sokkal fontosabb tudnivaló, hogy a keverést Dan Swanö végezte a Unisoundban, és ezen információ birtokában már nagyjából mindenki tudja, hogy mire számíthat a Devouring Mortality-vel kapcsolatban. Annyival egészíteném ki a történetet, hogy a Decibel magazin februári számához, a Flexidisc melléklethez rögzítették a Planetary Genocide nótát, amely végül nem került fel a lemez végső változatára.

Már a gyönyörű, Dan Seagrave alkotta borító is önmagáért beszél; a mester ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, ő a death metal grafikák festője, ebben a kategóriában ugyanazt a szerepet tölti be, amit a thrash-ben Ed Repka. A csapat az európai, ezen belül is a holland, és a klasszikus, ’90-es évek eleji, floridai death metal egyfajta keresztezését vezeti elő bő háromnegyed órában. Első hallgatásra amolyan „tizenkettő egy tucat” jelleget öltött a mű, aztán hirtelen rákaptam az ízére (további meghallgatások szükségeltettek hozzá), és most már ott tartok, hogy az idei esztendő tíz legjobb death metal alkotása közé sorolom, függetlenül attól, hogy még hátra van 2018 második fele.

A holland vonal rögtön a nyitó Ripperology-ban és az azt követő Seismic Abyss-ben érhető tetten, egészen pontosan a Consuming Impulse-korabeli Pestilence-ről van szó, amit egyrészt a gitármunka, másrészt Chris egy az egyben Martin Van Drunen-t idéző hörgése támaszt alá. Hisztérikus előadása, groteszk, morbid hangja abszolút a németalföldi énekest juttatta eszembe, ezáltal pedig valamelyest az Asphyx is beugrik.

Kiváló riffek, harmóniák, dallamok, szólók, illetve váltások egész sorát vonultatja fel az anyag. Nagyjából harmadik-negyedik nekifutásra esett le a tantusz, hogy Johnny Valles kiváló dobos. Nem spórolnak a grind-os ütemekkel, ahogy a komplexitásra sem mondanak nemet. Teljesen mindegy, hogy a Catastrophic Retribution-t, a címadó szerzeményt, a Parasitic Horrors-t, a Mortal Decimation-t, esetleg az Internal Detestation-t említem, teljesen nyilvánvaló, hogy mindegyiket a korai Deicide, Malevolent Creation, Hellwitch, illetőleg a kanadai Gorguts hatása járja át.

Több kommentár, azt hiszem, nem is szükséges. Esetleg annyi, hogy az instrumentális átkötő, a Lifeless Manifestation helyett nyugodtan feltehették volna a lemezre a Planetary Genocide-ot vagy egy másik tételt. A digipack verzió egy bónuszfelvételt is tartalmaz, amely nem más, mint a brit Cancer Hung, Drawn and Quartered-jének feldolgozása.

Az általam leírtakat Johnny Valles szavai erősítik meg: „Vannak igazán kiváló mai death metal bandák. Ott az oaklandi Necrot, vagy a Blood Incantation, és sok más modern death metal csapat is. Mi viszont hűek maradunk az őszinte old school dolgokhoz. Ha megkérdezik tőlem, miért játszunk ilyen zenét, azt szoktam válaszolni, hogy ezt a fajta death metalt ismertük meg elsőként. A Cannibal Corpse-t, a Malevolent Creation-t, a Pestilence-t…Vagyis a régi sulis zenekarokat. Az emberben leginkább az ragad meg, amit elsőként ismer meg.”

Nagyon brutális, zúzós, ugyanakkor organikus lett a korong hangzása. Adrian Obregon szerint: „A riffeket és a hangzást tekintve ez egy old school death metal anyag, csak éppen mai, modern produkcióval. A régi kedvenc lemezeinket, mint amilyen, mondjuk, a Considered Dead, egyebek mellett a produkció teszi azzá, ami. Ettől is olyan különlegesek azok az albumok. Mi is azt a stílust képviseljük, de a mai technológiának köszönhetően mai megszólalással. Mindannyian elégedettek vagyunk a lemezzel. Nincs túlcsiszolva, mégis tisztán szól. Ez az eddigi legjobb hangzású Skeletal Remains anyag.”

Chris Monroy: „Nekem személy szerint nagyon tetszik a lemez. Törekedtünk az organikus hangzásra, nem akartuk túlcsiszolni. Ugyanakkor azt is szerettük volna, hogy úgy szólaljon meg a lemez, ahogy a mai időkben kell.”

Nekem is tetszik, meg is adom rá a maximális pontszámot.

A szerző: Dávid László437 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*